A kettős konyhaablak repedésén besétált egy lepke és sosem talált ki. Se kiszabadítani nem tudtam, se megrövidíteni a szenvedését. Le s fel koslatott, mint egy gondterhelt tábornok, aztán órák (vagy napok?) múlva nem mozdult többet. A zárt osztály folyosóján gyakran jutott eszembe ez a magában zizegő pillangó. Csak éppen nem voltam egyedül. A kiélt cigány asszony állandóan a televíziót hangosította és kommentálta… de nem is kommentálta, hanem… válaszolt valaki(k)nek, majd átkapcsolt egy másik piros-sárga-zöld hókuszpókuszra. A fiatal menedzser figyelmeztetett, hogy legyek kedves az édesanyjához, aki meg akarta ölni őt. Egy agyvérzéses, lomha sakkozó sántán baktat, csíkos pizsamában –, Nadia Comäneci mozgáskorlátozott rokona. Egy dühöngő fiatalember bevágja a széket az üveges ajtóba. A szék ott fityeg órákig; jön a főorvos; leukoplaszttal kikötik; elaltatják. És van egy súlyosabb zárt osztály is: becsavarodott gyilkosok motyognak és kiabálnak helyszínelői részleteket. Naponta jobban-jobban lesznek egy-egy gyógyszerre, de naponta vissza-visszazuhannak ágnesasszonyi bűnhődésükbe. Egyikük veszélyesnek, kiszámíthatatlannak tűnik, de észreveszi, hogy elsápadok, és felajánlja, hogy orvost hív. A másik gyilkos kiskorúvá hanyatlott; le s fel jár testétől távol tartott karokkal, és tőlem kérdi, az új betegtől, hogy meglátogatja-e a nagyapja. Aztán kérődzik a bűnén, fel-felvinnyogva egy-egy régen volt dühkitörésén. Így teltek-múltak napjaim a zárt osztályon és… nem tudtam naplót vezetni; elvétettem az oldalszámozást és másnap tohu va bohu. Zsebtelefonomat is ellopták, de ezzel nem voltam egyedül. Amíg még megvolt a telefonom, SMS-ek szabad vegyértékeit küldözgettem ide-oda. Azt hittem… kezdtem azt hinni, hogy figyelnek, hogy a gyilkosokat figyelik… és aztán eszembe jutott, hogy Európai Unió van, tehát kiszabadíthatnak a finn ápolók.

Budapest, 2014. V. 14.