T. Ágoston László: Az öregasszony háza
Az öregasszony a ház sarkánál állt, körmével a málló vakolatot kapirgálta. Tudta enélkül is, hogy a százéves vályogfal úgy pergeti le magáról az öreg maltert, mint kígyó a bőrét, de ismét meg akart győződni róla, mielőtt odacsődíti fiait. Mert azok ugyan akármiért neki nem állnak… Már tavaly is mondta nekik, hogy megvedlett a lábazat. El is jöttek megnézni. No, akkor még csak kisebb foltokban esett le a malter, meg itt-ott felpúposodott. „Táskásodik”, mondták, aztán elmentek. Hozasson két köbméter homokot, meszet, cementet, aztán majd egy szombaton hazaugranak, és pitty-putty, gatyába rázzák az egészet.
El is ment a fuvaroshoz, de nem találta otthon. Másnap megint, de újra hiába csengetett. Megdühödött, kiment a kertbe, ásott egy jó mély gödröt, annak az alján talált homokot. A szomszédból kért kölcsön egy vödör meszet, aztán nekiállt, és úgy, kézzel betapasztotta a lyukakat. Nem lett olyan szép, mintha kőműves csinálta volna, de legalább nem ázott tovább a vályog. Aztán három napig nem tudott fölkelni az ágyból, olyan rosszul érezte magát. Csóválta is a fejét az orvos: „Juci néni, a maga korában már nem szabad ilyen dolgokat művelni! Gondoljon a vérnyomására, meg a visszereire!”.
No hiszen, ha mindig csak a vérnyomására gondolna, ki a fene kapálná meg azt a nagy kertet, ki locsolná, ki adná el a megtermelt zöldséget, virágot, gyümölcsöt? A fiai is mondogatják évek óta, hogy adja ki bérbe. Más se hiányozna, mint hogy idegenek slájferozzanak az ő portáján! Mert attól aztán istenigazából fölmenne a vérnyomása… Bezzeg segíteni egyik se jön. No jó, néha megpermetezik a krumpliját, eljönnek gyümölcsöt szedni… Ha szól, jönnek.
De hát mindenért szólni kell? Maguktól nem veszik észre?
Karácsonykor bezzeg jól jön nekik az ajándék. Akkor szokta őket körbelátogatni. Mindegyiknek ad harminc-negyvenezer forintot. Amennyi éppen összejön a kertből. Olyankor már nincs kint munka, ráér vendégeskedni. Néha két-három napot is eltölt náluk, a városban, a galambdúcban. Így hívja a lakótelepi lakást. Mert az, galambdúc! Se kertje, se udvara, csak az ágy, az asztal meg a televízió. Hogy mit néznek rajta egész este? Aztán csoda, ha összevesznek? Régen, amikor még élt a férje, bizony, ők is összekaptak néha. Akaratos ember volt a Jani, nem nagyon lehetett vitatkozni vele. No, de látta a szemin az ember lánya, hogy vihar készül, s olyankor kiment a kertbe. Ám a galambdúcban hová menjen az a szerencsétlen?
A fene tudja, milyen emberek ezek. Az egyik jobban uradzik, mint a másik. Színházba járnak, meg egész évben arra kuporgatnak, hogy nyáron elmehessenek üdülni. Mintha nála nem lehetnének el, abban a hatalmas kertben… Nem erre nevelte ő a fiait, csak hát a menyek… Igen, a tűsarkon tipegő, bodorított dámák. A Panni, a Jóska felesége, egyik őszön leült melléje diót pucolni. Azt mondja, adjon neki gumikesztyűt, mert megbarnul a keze, és nem tudja lemosni. Félti a festett körmeit… Ó, hogy az a…! El is küldte onnét. Még hogy gumikesztyűben diót pucolni… De már a Jóska is! Az meg kesztyűben szereli az autót. Mert hogy ő osztályvezető…
Hanem amikor összefut a három gyerek! A Jóska állandóan politizál. Másról se lehet beszélni vele. A Pista, a legkisebb, az meg cukkolja, hogy „úgyis elvéreztek a következő választásokon, öt év múlva a kutya se emlékszik a pártotoknak még a nevére se.”. A Feri, az meg műszaki ember, csendes, befelé forduló gyerek. Állandóan csitítgatja őket. A motorokról beszél nekik. Őt aztán ezzel cukkolják. Berregnek neki. Az a legjobb, ha külön-külön jönnek, akkor tud beszélgetni velük.
Aztán itt van ez a ház is, csak gond van vele. Amíg élt a férje, ô tatarozgatta, javítgatta, de hát lassan tizenöt éve, hogy senki se nyúl hozzá. A gyerekek azt mondják, adja el, költözzön hozzájuk. Mállik a vakolat, törik a cserép, meg hát fölötte is eljárt az idő. Hetvenöt év… A városban az orvos is közelebb van. A városban! Aztán melyik menyének legyen a cselédje?! Ôt ebbôl a házból csak a Szent Mihály lován lehet kimozdítani.
Jöjjenek ők, ha látni akarják! Jönnek. Igazán nem panaszkodhat, minden hét végén hazajön valamelyik. Elbeszélgetnek, ha megkéri, segít is mindegyik, de azért az orra alá dörgölik, hogy megint drágább lett a benzin, már több mint ezer forintba kerül egy út. Nem baj, odaadjaő azt az ezer forintot, neki nem kell a pénz. Aztán egy hétig újra nincs kihez szólnia.
A múlt héten áthívta a szomszédot, hogy nézze meg a tetőt, mert az ő szeme már gyenge, nem látja, hol folyik be az esővíz. Át is jött Tóni, megnézte, aztán fölvitte a padlásra az összes rossz edényt, mert vagy tíz lyukat talált, s kellettek a csurgás alá. Azt mondta, a fele cserepet le kellene cserélni, meg néhány léc is elkorhadt. Van neki egy kőműves barátja, ért a tetőhöz is. Éppen munkanélküli, olcsón elvállalná.
Megdühödött a fiaira, hogy csak hitegetik a ház javításával. Két éjszaka nem aludt, addig gondolkozott, hogy is legyen, mit is tegyen, aztán elhívatta a kőművest. A fiatalember azt mondta, százezer forintért bevakolja a házat, a tetőt is megcsinálja. Még a fuvarost is elintézi, nem neki kell utána szaladgálnia. Már-már a tenyerébe csapott, de eszébe jutott, hogy vajon mit szólnak majd ehhez a fiai. Végtére is megígérték, hogy megcsinálják. De mikor? És ha odaadja a kőművesnek a pénzét, miből lesz karácsonyi ajándék?
Kért egy hét gondolkodási idôt. Este nekiült, és mindháromnak megírta a kőműves ajánlatát, meg azt is, hogy ha egy héten belül nem intézkednek, megcsináltatja vele a házát, és akkor lőttek a szokásos karácsonyi ajándéknak.
Néhány nap múlva megjöttek a válaszok. Szinte ugyanazt írták mindhárman – mintha összebeszéltek volna… Örülnek, hogy jó szakembert talált. Csináltassa csak meg vele, nem hiányzik nekik az a pénz. Különben se érnek rá ezen a nyáron. Az egyik üdülni megy, a másik nem tud szabadságot kivenni, a harmadik meg mit kezdene egyedül? Szerszáma sincs…
Az öregasszony a ház sarkánál állt, körmével a málló vakolatot kapirgálta. A kőműves kissé távolabb nézegette a falat, s lelkesen magyarázta, milyen szép, erős, tartós lesz az új, amit ő csinál. Az öregasszony azonban nem figyelt rá. Egyre csak fiai válaszlevele járt az eszében.
Forrás: RMSZ – Színkép melléklet, 2005. április 2-3.
Pusztai Péter rajza