A kárpáti vihar (1)

A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelyek ma este még magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor, Dóry Bandi vadonatúj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen vonat egyik első osztályú félfülkéjébe.
— Na itt eltanyázunk Munkácsig, — mondta a kalauznak, aki szeretettel és derűsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta rá: — Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi baja. Pedig oda van az első nap óta.
Bandi szinte mentegetőzve mondta: — Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig . . . Ma délben kaptam a parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra . . . Mikor érünk oda?
— Hja, azt nem tudom megmondani, kérem, hadnagy ur. Hétfőn reggel.
— Ugy-e . . . No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan soká.
A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy megsimogatta a szemével. — A fiam kadét, — mondta büszkén, — de most már várja az előléptetést zászlósnak . . . Hatszáz koronát fog kapni felszerelésre . . .
Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a hadnagyra az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat . . . Aki megy a harctérre.
Bandi kinézett az ablakon. Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden érzése.
Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az összes körutak és maga a budai vár, a színházak és mulatók; a Gambrinus a katonabandájával és a New-York kávéház a rézcsillogásával, … meg a fiatal magyar irodalommal, ahova ő maga is ugy szeretett volna bekerülni, de mióta a Zászlónkba egy pályázatot irt „anno dazumal”, azóta csak platói szerelmet tartott fenn a litteraturával. .. Itt volt az egész budapesti kultúra, amelyet egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta magát s amelyet most itt kell hagynia… Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyújtva sikitotta kint az esti lapok neveit:
— Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááag. Peee sztaloooj . . .
Hát ezt kell itt hagyni. . . Hát ez a kultúra s most jön a …
Ugyan mi is jön ? Ugyan mi is az a háború! . . . Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj . . . Lám, hát semmiben sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul útjára, mint mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból . . . Valami misztikus érzés töltötte be az egész lényét… Háborúba megy… Harcolni … A hazáért … A haza . . . Csupa gyerekkori emlék és érzés . . . Ott messze az Alföldön, fent az Alföld határán, ahonnan már sarju gyerek korában elkerült… A ficfás Tiszapartja ! ez neki a haza, pedig sose látta gyereknapjai óta . . . Hát ezért fog harcolni . . .
Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a könnyeit.
Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden csontja fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.
Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt fekszik s a térdét felhúzza a melléig . . . Felült.
Bosszúsan nézett szét a sötétben. — Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc óráig . . . Akkor érünk Munkácsra . . .
Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este ott lesz; azért, hogy ne sajnálkozzanak rajta . . . Most ez szinte bosszantja. Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak vehetnek az ember bajában . . . Megszélesitette a pamlagot, amennyire lehetett s megpróbált összekuporodni.
—Jaj mamám! — nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna meghalni. Inkább, mint igy szenvedni.
Már náthás is volt a túlfűtött kupéban. Ezen se tud segíteni, mert a szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt az éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.
Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a lövészárokban ? . . .
Mara . . .
Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut először eszébe. A szép pesti urilány . . . Tegnapelőtt este még együtt vacsoráltak a Gambrinusban . . . Vajjon fognak-e többet ? . . . A rézfuvók harsogása alatt megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:
— Mara . . . Teszek egy propoziciót. . .
— Nos ?
— Jöjjön el velem valahová.
— Ugyan.
— Eljön ?
— Most ?
— Most.
— Rögtön ?
— Igen.
— S hová ? . . .
— Nem találja ki, Mara ? . . . Hová ? , . .
— Orfeumba ?
— Nem.
— Télikert ?
— Ó nem . . .
— A Belvárosiba ? . .
— Egyáltalán nem.
— Akkor nem fogom kitalálni.
— Ah …
— Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…..
A banda a Wacht am Rheint fújta. Egy veres nyakú öreg német bele énekelt:
„Mein Vaterland, magst ruhig sein.. .’*
— Nahát mondja már … — kacérkodott a. lány.
S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis gyerekszóval.
— Jöjjön el velem Bárczyhoz.
— Hova ?!
— Na . . . Jöjjön el kérem . . .
— Jaj, de mulatságos! . . . Nahát . . .
A nagy barna lány ugy nevetett, fehér, gondosan ápolt fogai, amelyek kissé oly kedvesen görbén vannak összezsúfolva a piros ajkai között, mintha annyira dúsan nőttek volna, hogy nem férnek egymástól s ugy tele van velük, porcellánfehér csillogásukkal a drága csókos szája, mintha cukorral volna tele, amelytől szinte beszélnie sem lehet, ugy csillogott a lány arca, édes pufók arca, amely egész könnyen rizsporozva volt, s a pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig oly csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka . . . az a fehér, gömbölyű, sugár nyaka . . . s mindig nevető és mindig biggyedt ajka . . .
És ő könyörögve sürgette.
— Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert háború van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik … Ki tudja, nem hivnak-e be holnap…
A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott. … Elnézett messze, a boltíves plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes taktusai dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között elkalandoztak … Mind tele volt, minden asztal s minden sarok sötét ruhás férfiakkal s fehér és színes nőkkel, mint virágokkal . . . Ah, mennyi nő van azon a Pesten és mind szépek… De nem felelt . . .
Az apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos megjegyzést mondott az olasz viszonyra . . . belefogott Románia magatartásának taglalásába … A mama ült, mint egy jól nevelt .mama, hallgatva s igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja, hogy menynyire nem érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól hangos és idegen himnuszba fürdő helyiségben . . .
Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom kart…
— Nézze, én azt nem helyeslem … — szólt a lány nyugodtan, okosan. — Ha maga visszajön, akkor meg fogjuk látni, hogy . . . De Istenem, mi nem vagyunk még annyira készen. Mért kössem én le magát. Maga most elmegy a harctérre, tudja isten milyen kalandokat fog átélni … A férfiak egyáltalán olyan megbízhatatlanok . . . Nem igaz ?
— Szóval, nem akarja.
— No nézze, ne legyen gyerek . . . Isten tudja, hogy mi lesz még velünk . . .
Ah, a számító … Nem akar özvegy lenni… Nem akar gyászfátyolt viselni . . .
Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.
Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott, értéktelen, eldobni való.
Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt sehol, de csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég kárpitján … Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át hosszú fénycsikokkal villózott a temérdek csillag a mérhetetlen, boldog és gazdag és aggódva figyelő Alföld felett.
A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak mereven őrt az éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók mint a mozdulatlanná dermedt vizek felszíne simán folyt a messzeség éjszakai határtalanságán át … A magyar föld némán figyelt valahová távolra, s a vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött végig, mint egy száguldó égő kard suhant át rajta . . .
Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s nagyot szívott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből. Kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt semmi nesz, semmi legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat idegenszerü, süvöltő zuhogása …
Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai viharok a vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat lebegtetik a vasúti töltés peremén . . .
Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek . . . Hogy úszott itt valaha valamely csodálatos ősállat, félig hal, félig madár, kurta szárnyaival s hosszú farkával verte a hideg vizet s éles és sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos éjszakába . . . mint most a vonat . . . S évek tizezrei után hol lesz ennek a jól szerkesztett vonatnak a legvégső atomja is… Hol lesznek a gondosan fenntartott vasúti töltések, a lefektetett kettős sínpár, hol a plüs és az acél, amely a kocsik anyaga . . . Talán újra tenger és vizek áradata fog itt zuborogni és mi csak élünk, megyünk holnap elébe a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel íme, a jövőre figyel, mint a hű paripa, ki megszokta gazdáját hordani és szeretni s annak sorsán tűnődik éjjeli abrakolás alatt . . .
Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő rohanásának e pár órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte maradt, elmúlt volna, elenyészett volna, mintha most valami újjászületés eszméletlen perceiben élne s haladna át egyik dimenzióból a másikba.
Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván éppen ugy jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most, mikor jön a magyar ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét akaszt a bőre puha kis színébe s magot vet belé . . .
Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és megdöbbentő csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját életében egy ilyen éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen mindent elviselő csöndben nyugodott volna . . .
— Ficánkoló kis csik voltam, — mondta magában, — de most majd meghalok . . . Legalább jól éltem . . . Ennyi az élet . . . Felfalni amit lehet, kacagni, amennyit lehet. . . élvezni, amit lehet . . . Aztán jön egy srapnell . . . Éltem, elmultam, slussz. Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám ? Aki hátul marad, tegye be az ajtót.
Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek.. .Az életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő karika… Ha szétpattan, vége. Azért megdöbbentő, hogy az ember elmúlik s a föld itt marad és a föld más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az egész emberi faj kipusztul . . .
Vajjon a föld elpusztul valaha ? . . .

(Folytatjuk)

Forrás: Az Érdekes Újság ingyen pünkösdi melléklete, 1915