Balla D. Károly: Bankrablás Gömörben
Kordu Leontin: 1. nap: esőnap (Gömör Kiadó, Rimaszombat, 2005.)
A cím akár azt is jelezhetne, hogy valahol a színházi évad első napját Vass Tibor Esőnap c. verseskötetének felolvasásával kezdik. De nem. Itten kérem szóviccről van szó, mégpedig székelyeket alaposan megszégyenítő, gömöri furmányossággal rejtjelezett szóviccről, tessen csak fennhangon első-nek olvasni az 1. írásképet, és máris remek kis klapanciát kapunk, akár mondogathatjuk is, hahaha, de szellemes. NA NE! – ez volt az első reakcióm, amikor a fantáziátlan borítón megláttam a ficamodott fantáziájú címet. Valamilyen rejtett sugallattól indíttatva mégis, pechemre vagy szerencsémre, felütöttem a külső tulajdonságait illetően egyedül méretében kellemes könyvet. És az első (eső?) bekezdése megfogott:
„Vajon mihez kezd egy vidéki bonviván, ha színházának nyári szabadtéri előadásai sorozatosan elmaradnak a véget nem érő medárdi esőzések miatt? Természetesen bankot rabol. Természetesen sikerül neki. És a pénzt nem kevésbé természetesen a forgószínpad alatt rejti el. Ahonnan aztán majd, túltéve minden természetességen, éppen akkor mossa ki az eső, amikor legkevésbé illene ilyet tennie.”
Hú! Ez már akkora hülyeség, hogy rá lehet könyökölni. Szinte fáj, de ez a fájás inkább kellemes és kíváncsivá tesz: ugyan mivel lehet még megtetézni. Nos, a tetézés nem marad el: Kordu Leontin vérbő, sziporkázó regénykomédiát kanyarít a műkedvelő színjátszó csoport tétlenségre ítélt tagjainak történetéből. A párbeszédek hol Rejtőre, hol Tamási Áronra, hol Cervantesre emlékeztetnek, a történet pedig akár egy Koltai Róbert-film alapja is lehetne – és mégsem hasonlít egyikre sem, mert sajátos, mert egyéni, mert gömöri. (És még másmilyen is, de erről később.)
Talán mondanom sem kell: azonnal felmerült bennem a gyanú, vajon nem Hizsnyai Zoltán vagy esetleg Grendel Lajos bújik-e meg az eleddig ismeretlen szerző mögött? Sőt, még az is megfordult a fejemben, vajon nem közösen írták-e ezt a könyvet. Aztán elvetettem ezt a lehetőséget. Ha ők írták volna, bizonyára megelégedtek volna a fergeteges szerepjátékkal, a lenyűgöző stílbravúrral. Ám Kordu Leontin a személyiségét is hozzáadta, mondhatni: beletette a regénybe. A személyiség pedig, ‘a stílus maga az ember’ igazsága ellenére, mégiscsak gazdagabb, árnyaltabb, összetettebb struktúra annál, semhogy kívülről megteremthető legyen. Íróembernek épp elég feladat az alakok karakterét átélhetővé, plasztikussá tenni, ám hogy még a szerző személyiségét is megteremtsék a maga hitelességében, az túl nagy kihívás, mindenképpen nagyobb, mint amilyen egy ilyen könnyű kis nyári stíljáték fontosságával arányban állna. Másképpen: akinek a látványos tűzijáték a fontos, az könnyű kézzel százával fellövi a színes pukkanó petárdákat, és egyáltalán nem foglalkozik sem a gyúlanyagok vegytanának összetett kérdéseivel, sem a röppentyűk befutotta pályák parabolaívének a matematikájával.
S hogy az 1. nap: esőnap írójának van saját személyisége (amely nem merül ki az adott mű alkotójának a szerepében), arra – mi paradoxon! – mégiscsak magából a regényből kellett rájönnöm. Kordu Leontin ugyanis minden élc és sziporka, minden geg és bon mot mellett és között és alatt és fölött egy teljes világképet és életbölcseletet is közreadott – még ha valamelyest rejtettebb formában is.
Lássuk csak. Szerzőnk nyilvánvalóan a shakespeare-i ‘színház az egész világ’ axiómáját tette műve alaptételévé azzal, hogy a színházban (legyen bár vidéki, szabadtéri és éppen előadások híján lévő) a világ modelljét látja. Ez a világmodell egyszerre szakrális és tudományos, egyszerre objektív és szubjektív.
Mitologikus modell a színház például abban a vonatkozásban, hogy az őskáoszból teremtett világ képződik meg benne: a regény elején a teljes szétesés, szétzüllés, anyagi és morális degradáció végpontjára jutott társulatot látjuk, amely fokozatosan szervezett egészként kezd működni, és a cselekmény napjai alatt szinte profi bankrabló bandává válik. Hogy mindez éppen 7 nap alatt történik, nyilván az sem véletlen. A véget nem érően szakadó esőben nem nehéz felfedezni a bibliai özönvizet, a körülmények hullámain tehetetlenül vergődő szabadtéri színpad pedig, úgy is mint faácsolmány, egyértelműen Noé bárkájának a szimbóluma. És folytathatnánk az analógiákat (a társulat kiűzetése előző szereplési helyükről; rabságuk ideje, amikor egy profi társulat statisztáiként működtek; illetve egy ennél is profánabb megfelelés: az Éden nevű kocsmában megeső csábítás és bűnbe esés)!
Semmivel sem járunk rosszabbul, ha a regényben megjelenő mikrokozmoszt a tudományos világkép modelljeként értelmezzük. Az emlékezés ideje hőseink részéről mindig addig a pillanatig vezet, amikor a régi profi társulat „felrobbant” és a kivált statiszták műkedvelő csoporttá szerveződtek. (Ősrobbanás – az önálló csillagrendszerek kialakulása.) A forgószínpadban sem nehéz felfedezni akár a Galaktika, akár a Naprendszer „működő makettjét”. Főhőséről meg éppenséggel ilyen megállapítást tesz a szerző: „Valentin úgy közlekedik a változó emberi kapcsolatokban, mint az akadályok elől elhajló érzékenység, miközben mindenkivel úgy érintkezik, mint egy faragatlan tuskó.” Ez, ha tetszik, pontosan megfelel a fény kettős fizikai természetéről először Planck által megállapítottaknak: úgy terjed, mint hullám, de úgy kölcsönhat, mint részecske. Nem hinném, hogy a ‘közlekedik’ = ‘terjed’; az ‘érintkezik’ = ‘kölcsönhat’; és az ‘érzékenység’ = ‘hullám’; valamint ‘tuskó’ = ‘részecske’ négyszeres megfelelés puszta véletlen lenne. De a fény-metafora tovább is vihető (és itt már összekeverednek a tudományos és evangéliumi vonatkozások), hiszen Valentin az, aki megvilágosítja színésztársai elméjét arra nézvést, hogy mit kell cselekedniük. Maga a bankrablás egyszerre értelmezhető pszichológiai kísérletnek és profanizált üdvösség-keresésnek, a megszerzett pénz pedig egyaránt jelképezheti az anyagi determináltságot és a megigazulás hamis látszatát. A regény végén a léha életű bonviván, hogy megmentse (megváltsa?) magát és társait, tűzbe veti a pénzt, az anyag átalakul energiává, ő maga pedig ekkor, ezzel szerzi meg az igazi szabadságot, amelynek birtokában visszatér (megtér?) szülőfalujába. Tessék parancsolni: a záró epizódban együtt az anyag-energia ekvivalencia és az üdvtan.
Amint mitologikus és tudományos, ugyanúgy szexuális motívumok mentén is elkezdhetnénk a mű mélyrétegeinek a feltárását. Valentin többször is „nagy játéknak” nevezi a bankrablást, ebben a vonatkozásban az előkészület, a szervezés nem más, mint előjáték. A páncélterembe való bejutást következetesen behatolásként emlegetik; a pénz megszerzésének eufórikus pillanatai akár orgazmusként is értelmezhetők. Az esővízzel a rejtekéből kibuggyanó bankóköteg pedig akár egy szülés (vagy inkább elvetélés) metaforájaként értelmezhető.
Továbbgondolásra lenne érdemes a „szerep és szereplő” dialektikus viszonya is. A színészi tehetséggel amúgy csak szerény mértékben megáldott társulati tagok ugyanis valójában nem válnak bankrablókká, csupán eljátsszák a bankrablók szerepét, ezúttal azonban fel is nőnek a nagy feladathoz és alakításuk sokkal jobban sikerül, mint bármelyik eddigi produkciójuk. Szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megússzák a dolgot, még nagy színész is lehet bármelyikükből. Az alakítóra tehát visszahat alakítása. A törvényt ugyan megszegték, de hivatásukban éppen ezáltal igazultak meg. Ezzel voltaképp vissza is érkezünk a bűn és az üdvözülés összefüggéséhez és értelmezési lehetőségeihez.
Nos, talán nem tévedek: meglehetősen sajátos körülmény, hogy valaki az önfeledt nevettetés számára ily erős metafizikai alapokat teremtsen. Miként is állapítja meg a Don Quijote-t elemezve Georgio Bufatti remek esszéjében, A felszín esztétikumában: „Az ábrázolás felszíni objektumait (cselekmény, helyszín, alakok stb.) olyan opaleszcens tulajdonságokkal felruházni, hogy mögöttük ne csak látszódjanak, hanem ontologikus fényükben fel is ragyogjanak az összefüggések – csak a kivételes tehetségeknek sikerülhet.” Nos, nem gondolom, hogy Kordu Leontin személyében egy Miguel de Cervantes Saavedra nagyságrendű géniuszt kellene tisztelnünk, ám annyi bizonyos, hogy Gömör bonvivánja akár La Manche lovagjának távoli leszármazottja is lehetne, és nem méltatlan arra, hogy kedvenc pikareszkhőseink közé elraktározzuk.
Végül: a regény az elmondottak mellett még az élet abszurditását is megjeleníti azzal, hogy az eső egyszerre jelenti benne a motiváló körülményt, a cinkostársat és az árulót. (Ha nem szakadna napok óta, hősünk énekelne a színpadon, eszébe sem jutna a bank; ha nem zuhogna, az állandó zárlatok miatt nem kellene kikapcsolni a riasztó berendezést; ha rövid kihagyás után nem lenne újra felhőszakadás, nem mosná ki a víz a kötegeket a színpad alól.) A paradox léthelyzetek legszebb nyelvi megjelenítése pedig a jegypénztárba kiakasztott tábla felirata: „AZ ESŐZÉSEK MIATT AZ ELŐADÁSOK ELMARADNAK. AZ ESŐ UTÁNI 1. NAP: ESŐNAP.”
Innen nézvést már a cím sem üres szójáték.
Megjelent: KÁFÉ, 2005. 06. 07.
Pusztai Péter rajza
2010. augusztus 9. 12:19
„Itten kérem szóviccről van szó, mégpedig székelyeket alaposan megszégyenítő, gömöri furmányossággal rejtjelezett szóviccről, tessen csak fennhangon első-nek olvasni az 1. írásképet, és máris remek kis klapanciát kapunk”…Ezt írja BDK.
Székely ember lévén, most itt vagyok, alaposan megszégyenülve. Nem nekem való ez a gömöri furmányosság, a rejtjelezett szóvicc, sem pedig a klapancia.
Épp az este határoztam el, nem szólok hozzá semmihez, ami nem bánt különösképpen, ami nem reám tartozik. Ez az írás úgy ahogyan van, megerősíti elhatározásomat. És azt mondom : Nem kell mindenhez hozzászólni,
messziről látszik, mi bóvli.