Száz év – nagy háború: Móricz Zsigmond
A kárpáti vihar (2)
Az órája negyed ötkor megállott. Bántotta. Milyen gonddal igazította be tegnap . . . Persze, az éjjel nem vetkőzött le s az ujjainak nem jutott eszébe, hogy felhúzza.
Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz katonákat látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök, szakállas, vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal diskurálnak a hegyes gombos nagyobbrészt vászonnal behúzott sisakokban. Csak úgy lötyög rajtuk a ruha, mint a kövér falusi embereken, egy kurta hasas őrmester, a rövid nyakán szétizzadt gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy fityegnek rajta, zsiros arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan mint a rahói jegyző, aki azelőtt tanító volt, skrablyázni jár be Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát, amely nem különb, mint az ő falusi élete . . . s tótul povedálnak és pattogva szidogatják a pánszlávokat . . . No lám, ezek is szláv nyelven beszélnek … A fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s kölyökcsizmáikban egész kedélyességgel állanak, toflán, becsületesen. Mennek verekedni . . . Oroszt verni . . .
Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz katona.
Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassú döcögéssel. Az egész élet áll, vár. A háború színeivel tele.
Debrecenben egy egész zászlóaljat készítenek be menetre. Virágosak, hetykék, pattogók.
— Hát fél-e öregem ? — kiált hetvenkedő nyakasan egy kis tartalékos hadnagy s az őrmesterének a vállára csap.
— Félni ? . . . Nem vagyok én gyerek, — szól amaz egyszerű komolyan.
— No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény ne legyek, aki fél …
Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, — gondolta magában s a másik oldalon egy szomorú kis transzporton akad meg a szeme.
Harctériek. A szíj sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az állukat kiverte a torz fiatal szakáll. Gyűröttek, fáradtak, murcosak, a hajuk belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai. Lógó fejjel, kimerülten, egész apátiával.
— Mindjárt jön az őrmester ur, — szól egy nagy szakállu rőt zsidó, akit a jó szive futkároztat a dolgukban.
Sokára, vontatottan szól rá egy.
— Miféle őrmester ?
— A … rendőr . . .
Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig niem szabad kimenniök a perronről, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban megkövesedett bakkancs.
Jön az őrmester. Friss, dagadó arcú, holdas foltos, egészségtől ragyogó feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakító arany zsinóros nyakból.
— Ki a transport vezetője ?
— Én.
— Mikor jöttek el a csatából ?
— Szeptember 8.
— Mehetnek.
A lenyűtt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak is, szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál … Ez szép tőle . . . Ez a haza fizetése . . .
A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a cukkok.
— Ejnye rná, hát nem tudod a helyed, jó fiu! …
— Hun szoktatok állni . . .
Öröm rájuk nézni, csak ugy fénylik az arcuk a friss borotválkozás után . . .
Az idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben. A föld maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz, vasárnap is van. De az egész világon valami léleken ülő közöny tesped. A munkás nem akar dolgozni, az asszony nem akar szólani, a virág nem akar még szirmot hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova kesergő vonat szűk félfülkéjében, összegubbaszkodva, lelógó fejjel, a melegben, amely emberdohosságu, mintha sok-sok év óta mindenki itt hagyott volna valamit a teste párájából a plüsben s a fakult tükörben minden arc fölrémlene, amely valaha is belenézett . . . Ugy ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró tanyák között, akarata s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek …
— Mi ez az állomás ?
— Hajduhadház
Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban, a világosan bekötött fejjel, fehér blúzban, setét szoknyában olyan kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki ezek, az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sírnak, nem jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk elé.
Nem sirnak . . . érezte meg a lelkek áramlását.
Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg először a háború kitörése óta, hogy a nép együtt érez a harcosokkal. A falukon békén élő népnek lelke lobog ott a távoli harcmezőkön …
Kis, félrecsapott könnyű süvegével, lógó fekete török bajszával, inas lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orrú csizmában áll a hajdú gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja kurta, odavetett szókkal, puha síró, tétova asszony atyafiát . . .
— Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lűni . . . Akkor van annak jókedve . . . Még szívesen megy a hajja … Én is mennék, tán én nem mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a világba . . .
Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány arcéle tüzel . . .
Ah, az itt, az, a szabadság harca folyik itt…
Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa néptől tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma bucsuzások, az égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami ideg remegés, amely mindent átfog és megráz, ami él. . . Közeledik a harcok határa, közelednek a kárpáti mezők, a messze felnyúló sikságon egyre közelebbről érzik a messze veszedelmek izzását s ez átfőzi, átperzseli az emberi lelkeket . . .
Háború . . .
Még eddig nern is gondolt valahogy mélyebben a háború lelkére. Katona volt s tudta, hogy bármely percben behivhatják, de minden napnak örült, amelyet még békességben otthon tölthet el . . . A háború, a harctér csak éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely alól azonban szinte nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a sor, hát legalább fenékig üriti az élet vidám kelyhét ., . ,
Most egyszerre elfogta valami belső remegés … Az idegeivel kezdte megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háború tova^ gyűrűző s vaktában leadott vészjeleit . . .
Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében. El-elszunnyadt, meg újra felriadt.
Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását érezte a lelke mélyén.
Munkácson azt az utasítást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal föl megy Volócra, a vasútbiztosító osztaghoz s ott jelentkezik szolgálattételre.
Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban. Szolyván tul ébredt, hirtelen ugrott talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az ablakon.
Kitágította a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a bomba, ugy hatott rá a természet szépsége.
Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld múlt éjszakai megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a magyar hegyek tündöklő reggele.
Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy a felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze . . . Rozsda és lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld fenyők között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe belerakva a tarka fák; gyönyörű, gyönyörű, lent egy kis piros, olyan drága szépség, mint egy ékszer . . . A szép országút lent kanyarog a hegy tövében, fehér ut, merész kanyarulattal; a vonat mellett áll egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz, fehér bocskorban. Fehérgubás asszonyok húzzák össze magukat s odább megdöbbentő ! … katona! … egy öreg népfelkelő a hátán cipeli a reggelben a szuronyos puskáját …
A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy kiáradt ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőt, tompa, vaskő vörhenyesek, nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap fényességén . . . Lent csaknem összedőlt fürészmalom az erdők bocskorában, s a fürész berregése már is sikit a kora reggelen . . .
Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csúcsai arra nyugatra rakva, tömve a csodák minden színeivel.
Egy kis téglafedelű kastély, tornyos, a lobogó színekben égő reggeli lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép . . .
Kisded nyírfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes arany fátyolán.
Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony lábakon s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.
Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kíváncsian emeli aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkigyózó vonat felé.
Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen.
Jaj! . . .
Hirtelen rémület . . .
Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe . . .
A távoli országút felé . . .
Mi az …
Szekerek sora… Népek tömege hömpölyög elő … Futó népek mozognak előre ott lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a fűszálak tövén…
Hosszú szekerek megrakva asszonnyal, gyerekkel . . .
Mintha egy távoli sikoltás zúgó hangja hömpölyögne föl …
Apró lovak zötyögnek, batyus öregek vonszolják magukat, fekete zsákok és fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s hűhó, kiabálás, kurjantás, szláv és idegen hangok süvöltése … Zsidók fekete zarándoklása . . . Ruthének vászonba csavart processziója . . .
A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent mellettük vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott véghetetlen vásár tömege . . .
Sovány tinót rángat kötélen egy legény . . . Az állat kiállott, nem bir, lefekszik . . . Bottal, karóval üti . . . hogy üti … hogy vágja . . . szúrja . . . Ah . . . s a szegény tinó lefekszik, elnyújtja két pár lábát s vége . . . Hasba rúgja, aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját . . .
Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek, hogy gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat . . . Nem birnak, ah, mint a tinó … Anyák, akik nem birják felemelni elhullott gyermekeiket. Leülnek melléjük az országút szélén és sirnak, mert egyébre nincs erejük . . .
Honnan jönnek ezek… Mi történt, Úristen.
A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el … Megáll …
Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akarnak tovább menni . . . Öreg zsidók otthagyják megváltott jegyeiket s nem mennek előre . . . Mindenki követeli, hogy forduljanak vissza . . . Az összes vészjeleket rángatják, letépik . . .
Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg újra, de oly szomorúan, oly ijesztően … Hol vannak a fehér lovas diadalmas hősök, hol vannak a ficánkoló paripás táltosok . . . Hol a rend, a nyugalom, az okos belátás . . . Hol a cél, az Árpád apánk örökének harcos kívánása . . .
Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve, agyonhajszolt lovakkal, minden szekér rogyásig megtömve, s némán . . . Rettenetes némán . . . Csak mintha a távoli föld nyögne és dübörögne . . .
Háború . . ,. Jön az orosz
(Folytatjuk)