Önéletrajzi dokumentumregény

1962-ben összeállt az érettségi kvartett. Társaim Déváról jöttek Petrozsényba vizsgázni, nevezetesen Ványa Mihály fogtechnikus, Schreiber…, egy tanárnő felesége meg Pop Elza, akire sajnos már nem emlékszem. Vizsgám sikerült. Következő célpont a temesvári egyetem!
A minél sikeresebb felvételi érdekében rászántam magam egy kéthetes előkészítő kurzusra. Úgy tanultam, mint egy megszállott. Szinte megállás nélkül reggel nyolctól éjjel két óráig. Pe­dig akkoriban őrült meleg volt. 40 C fok  árnyékban. Klassz város ez a „Kis Bécs a maga barokk, bizánci és egyéb stílusú építményeivel, csodálatos templomaival, parkjaival. A villamosok ugyan eléggé zakatoltak, ellenben praktikusak. A város lakossága vegyes, akárcsak a Petro­zsényé, csak jóval nagyobb arányban. Laktak itt a románok és magyarok mellett svábok, szerbek, szlovákok, horvátok, ukránok, olaszok… Az órákon kizárólag a választott idegen nyelven beszéltünk, ami nekem nem lett volna probléma, hiszen akkor már kitűnően beszéltem né­metül. Annál nagyobb riadalmat keltett viszont D. Kiss Jánosban, egy nagy arcú és szemű társamban, aki csak annyi orosztudással ugrott át Aradról, amennyi az esti iskolából ráragadt.

Az érettségi kvartett

– Képzeld, nálunk, az előkészítőn már most nem beszélnek románul – újságolta izgatottan. – A történelem még hagyján, de oroszból nem sok jót jósolok magamnak.
Addig siránkozott, ijedezett, amíg el nem határozta, hogy ő bizony inkább Marosvásárhelyen próbál szerencsét.
– Ott van román–magyar szak, ami, ha úgy vesszük, sokkal érdekesebb az orosznál. Nem is értem, hova tettem az eszemet, amikor idejöttem vizsgázni. Téged nem érdekel?
– Mi?
– Hát a magyar irodalom.
– Dehogynem.
– Akkor mire vársz? Fogd a sátorfád, és gyere velem, moj drúg [orosz: barátom]!

(Folytatjuk)