Én, Petrozsényi Nagy Pál (47)
Önéletrajzi dokumentumregény
1962-ben összeállt az érettségi kvartett. Társaim Déváról jöttek Petrozsényba vizsgázni, nevezetesen Ványa Mihály fogtechnikus, Schreiber…, egy tanárnő felesége meg Pop Elza, akire sajnos már nem emlékszem. Vizsgám sikerült. Következő célpont a temesvári egyetem!
A minél sikeresebb felvételi érdekében rászántam magam egy kéthetes előkészítő kurzusra. Úgy tanultam, mint egy megszállott. Szinte megállás nélkül reggel nyolctól éjjel két óráig. Pedig akkoriban őrült meleg volt. 40 C fok árnyékban. Klassz város ez a „Kis Bécs a maga barokk, bizánci és egyéb stílusú építményeivel, csodálatos templomaival, parkjaival. A villamosok ugyan eléggé zakatoltak, ellenben praktikusak. A város lakossága vegyes, akárcsak a Petrozsényé, csak jóval nagyobb arányban. Laktak itt a románok és magyarok mellett svábok, szerbek, szlovákok, horvátok, ukránok, olaszok… Az órákon kizárólag a választott idegen nyelven beszéltünk, ami nekem nem lett volna probléma, hiszen akkor már kitűnően beszéltem németül. Annál nagyobb riadalmat keltett viszont D. Kiss Jánosban, egy nagy arcú és szemű társamban, aki csak annyi orosztudással ugrott át Aradról, amennyi az esti iskolából ráragadt.
– Képzeld, nálunk, az előkészítőn már most nem beszélnek románul – újságolta izgatottan. – A történelem még hagyján, de oroszból nem sok jót jósolok magamnak.
Addig siránkozott, ijedezett, amíg el nem határozta, hogy ő bizony inkább Marosvásárhelyen próbál szerencsét.
– Ott van román–magyar szak, ami, ha úgy vesszük, sokkal érdekesebb az orosznál. Nem is értem, hova tettem az eszemet, amikor idejöttem vizsgázni. Téged nem érdekel?
– Mi?
– Hát a magyar irodalom.
– Dehogynem.
– Akkor mire vársz? Fogd a sátorfád, és gyere velem, moj drúg [orosz: barátom]!
(Folytatjuk)

Pusztai Péter rajza