Hinta a nappaliban

Baróda félúton fekszik Delhi és Bombay között, és Észak-India egyik legcivilizáltabb városa. Van egy jó egyeteme, aktív kutatóintézete és néhány kiváló múzeuma. Mindegyiket az utolsó maharadzsa, Szájádzsiráó alapította, ezért itt mindent M. S.-nek hívnak: Mahárádzsá Szájádzsiráó Egyetem, M. S. Kutatóintézet, stb. Bár az utolsó maharadzsák építkezésükben a hagyományos gyarmati Indiai ízlést követték, az egyetem képzőművészeti tanszékére modern festőket hívtak a bengáli Sántinikétanból. A múzeumban pedig az európai festészet legkülönbözőbb alkotásait gyűjtötték össze a reneszánsztól a századelőig. A harmincas években két magyar festőnő is járt itt: Sass-Brunner Erzsébet és lánya, Brunner Erzsébet. Hálából a hosszú vendéglátásáért számos képüket a maharadzsának ajándékozták, a tavaly elhunyt Brunner Erzsébet végrendeletében további képeket hagyott a múzeumra. Sajnos a Brunnerek képei egy hátsó folyósón vannak kiállítva, ami ráadásul gyakran zárva, mint például a mi vasárnapi látogatásunkkor. Csak két festményük áll az első teremben: egy nagybajuszú turbános rádzsput, és a maharadzsa képe.
Az egyetem hangulata sokkal szabadabb, mint sok más indiai egyetemé. Míg Sántinikétanban, India első koedukált egyetemén fiúk alig állnak nyilvánosan szóba lányokkal, itt szabadon kommunikálnak egymással. Sokkal több az egyetemi parkban spontánul beszélgető csoport is. A diákok is gazdagabbnak tűnnek. Sántinikétanban vagy riksázik valaki, vagy biciklizik. Itt mintha mindenkinek motorbiciklije lenne. Annyi lány a világon sehol nem motorozik, mint itt.
Már tavaly is jártam ebben a városban. Noha vendéglátó családom nem különösebben gazdag, van egy különbejáratú vendégszobájuk, és minden étkezésre meghívnak. A nappali legérdekesebb pontja a hinta. A hinta része minden rendes gudzsaráti háztartásnak, és különösen népszerű a család nőtagjai körében. Csodálkoznak, mikor elmesélem, hogy Uttar Pradésben és Rádzsaszthánban nincsen hinta a háztartásokban.
Ők mondják el, hogy a tavaszi vérengzések Baródát sem hagytak érintetlenül, bár itt “csak” 26 ember halt meg. Tőlük nem messze is találtak az utcán egy holttestet, és az utcasarkon felgyújtották egy muszlim mosóember üzletét, mikor tulajdonosa nem volt jelen. A mosóemberek alacsonykasztúak, viszonylag szegények Indiában. Az agresszió inkább irányul a gyengébbek felé. Két hétig kijárási tilalom volt a városban. Csak néhány nap volt két órás szünet, mikor az asszonyok kimehettek bevásárolni, kinyitottak a zöldségesek, a tejellátó központok. Mondják, ez jó alkalmat adott egyeseknek, hogy lefátyolozott muzulmán nőként késekkel rohangáljanak. Nem tudni, mennyi ebből az igaz és mennyi a hinduk kivetített félelme a muzulmánoktól. Ők úgy látják, a tizenkét százalékos muszlim kisebbség minden más vallás megsemmisítésére tör. Ez a legrosszabb nézet, hiszen tagadja az együttélés lehetőségét.
Gudzsarát nem arról híres, hogy arrafelé sok eső esne, de mióta megjöttem minden nap esett valamennyi. Itt is olyan furcsa az időjárás, mint Európában. Két hónap késessel érkezett az esős évszak.
Egyik nap ebédre a festőművész Gulámmohammad Sheikh-hez vagyok hivatalos. Teljesen otthonos a nyugati műveltségben, bár festményei inkább az indiai és muzulmán kettős örökség vállalásából erednek. Van egy nagyszerű sorozata a költő Kabírról, aki egyformán ostorozta mind a hindu, mind a muszlim képmutatatást. Nyugdíjba vonulásáig az egyetemen tanított. Nemrég jött vissza Angliából, ahol a nyári indiai festészeti kiállítást rendezte meg a Dél-Ázsia Fesztiválon. Az irodalom is nagyon érdekli, maga is ír verseket. Mutatja, hogy tíz gudzsaráti irodalmi lapot járat, de egyikben sem volt visszhangja a vérengzéseknek. Mintha nem is ott történtek volna. A napilapok is tompítani igyekeznek a történteket, és a világsajtót vádolják, milyen nagy feneket kerített az ügynek. Gulámmohammad szerint kettészakadt a sajtó: gudzsaráti és angol nyelvű lapokra. Neki szerencsére semmi bántódása nem történt a zavargások alatt. Még az első napokban elutazott hindu feleségével Delhibe, majd Angliába. Hindu barátai tartóztatták és szállást ajánlottak neki, de ő nem akarta őket veszélybe sodorni.
Vendéglátóim mesélik: megint volt szatí, özvegyégetés. A legutóbbi híres eset 1980-ban volt, és sokat foglalkozott vele a sajtó. Akkor a családtagokat bebörtönözték tíz évre, és mire kiszabadultak, temploma állt az önmagát feláldozó feleségnek. A családtagok meg azt nyilatkozták, hogy ezért megérte tíz év börtön is. A mostani eset Madhja Pradésben történt, és azt mondják, teljesen váratlanul lépett az özvegy a máglyára.

(Folytatjuk)