A kárpáti vihar (3)

A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.
Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy zászló lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel szallagokkal és hervadt virágokkal rakott zászlaját…
— Szervusz.
— Szervusz.
— Kérlek szépen, a vasútbiztosító osztag parancsnokát . . .
— Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a parancsnokság . . . Különben már nem a vasútbiztosító osztag rendelkezik … Ott a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a kommandót a felülről jövő ezred parancsnoksága . . .
A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.
A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot, amelyből alig két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos féle idevalók.
A magtár, a rendes kőből épített alapzaton, barnára festett deszkaépitmény. Elől, a pénztáros szűk ketrecében, egy szakállas vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel. Idegesen, mint a sok dolgu emberek.
— Was?
— Andreas von Dőry … ich melde gehorsamst . . .
— Ja so . . .
Egy óra múlva indulni kell tábori őrségre a vasútbiztosító század negyedik szakaszával.
Az osztag vezetője egy piros képű, kedves öreg főhadnagy, galambősz hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy előtt, mint a legutolsó közbaka.
Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek egész tömege ostromolta.
Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely egyszerre átragadt mindenkire, akivel beszélt.
— Nahát éppen jókor jöttél fiam, — szólt teljes kedélyességgel, — az ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki van ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a Pisti most jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt mondtam, hogy a jó Istenre bizom, vagy csudát tesz, vagy magam megyek … Úgyis itt van már az őrnagy ur, hát nekem nincs dolgom . . .
A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a kurta bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott öreg professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem muszály szolgálni Direktor ur!” „Nem muszály ? . . . De hisz épen akarok !” igazán Bem apó, csak egy kicsit kövérebb.
— Hát főhadnagy ur, nincs baj ?
— Baj ? . . . Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem volt lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam . . .Már pedig, mig az én közérzésem jó, addig nyugodtan alhat Magyarország.
Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista nevetéssel s elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.
— Szervusz, — köszöntötték sorra s kíváncsian nézték meg, ő volt a legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt, akik már a csuzukat ápolgatták a vasút mellett. Olyan kedélyesek voltak és oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi vakációzás lenne és ellenségnek hire-hamva se volna.
— Mért menekültek a népek … — kérdezte Bandi, — s csodálkozva gondolt a reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta, mint egy pillanatnyi villámcsapás .. .
— Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a telefont … A dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztítani az utat, erre ez az állat kiüritteti a falukat és a menekülő néppel eltorlaszolja az utat . . .
— Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az útról és visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy visszarendeljék a népet . . .
Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd karonfogta Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.
— Ostobaságok mindig voltak, — mondta nyugodtan, — mért ne legyen a háborúban.
Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő pocakján furcsán lógott a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az egész háborút.
— Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábomról.
Nagyot ásított.
— Majd meglátod az ágyat . . . Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy vadászni? … Háborúba nem lehet vetett ágy . . .
A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s most nagy vallatást tartott.
— Jól néznek ki az öreg népkefélők a nagy szakállukkal, — mondta a munkácsi ügyvéd.
Bandi szalutált s jelentkezett.
— Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod . . . Szidom őket, mint a bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a későbbi bajoknak . . . Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi . . . Azzal fenyegetnek, hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem adom és másodszor csak ennivaló legyen ! Mert puskatussal is lehet verekedni: de éhes gyomorral nem lehet verekedni!
Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön”, akik nyugodtan, öregesen állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra, hogy embert ölni, emberre vadászni indulnak . . . Szigorú szemmel nézte meg sorra az embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég izmos, nem elég elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön . . .
Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltűnt előtte az a gondolat, hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan élet . . A negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot . . . Hogy fognak ezek harcolni!
Valamit kellene majd azután csinálni . . . A háború tanulságait csakugyan le kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget . . . Valóban sportot, vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az embereknek. S törvényben kell megszabni, hogy a gyilkosság, ha bravúrosan van megcsinálva, akkor nem büntetendő, hanem vitézségi éremmel jutalmazandó . . .
Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlőtt ez az eszébe, aztán elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van az élet különböző stílusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány hangon elkiáltotta magát:
– Szakasz igazodj! . . .
Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg kell csinálnia.

(Folytatjuk)