Latzkó Andor jelezte megint érkezését a francia írónak: átutazóban Montreux‑ben tartózkodik. Ellenség (jó, hogy nem Vilmos császár kémje!), figyelmeztették, nem is olyan tapintatosan, Romain Rollandot; őrizkedjék tőle.
„Szürkületkor bevezetem a műhelyembe is, ahol, igaz, már csak levelek megválaszolására futja erőmből, fölemészt a bizonytalanság. Bár szerencsére nem vett erőt rajtam a mélabú vagy más alattomos kór; elég egy órai ernyedés, hogy újra talpra álljak.”
Ez már vendégét sétára invitálva jut eszébe. Hová lett Latzkó fejéről a barát‑tonzúrára emlékeztető kondor, fekete hajzat?! És mi történt élénken és szaporán pergő nyelvével?!…
Mint aki betegágyból kelt ki, a hajóállomástól a szállodáig tartó kis séta is elfárasztotta ezt a csenevész, elcsigázott férfit; aki talán ugyanazzal a szándékkal jött most Svájcba, mint annak idején ő (Romain Rolland): hogy lélegzetet vehessen a füstölgő Európa felett.
– Múlik a történelmi idő – panaszkodik Latzkó. (Ez a hang, Istenem! Mikor fenyegetőzni kéne, akkor is kérlel, nyavalyog, mint egy útszéli koldus.) – A legnagyobb baj az, hogy az embereknek nincs fantáziájuk. Nem tudják elképzelni a háború szenvedéseit és borzalmait. Kezdetben még a fronton a katonák is: ha szétrobbant egy bomba a közelükben, kíváncsian méricskélték vastagságát, fölszedegették a repeszeit, s eszükbe sem jutott, hogy holnap egy másik őket fogja eltalálni…
A francia író igyekszik magába fojtani külön „drámáját”. Ez a hosszú, olivzöld arcú, rabbi‑orrú emberke a frontvonalon innen is, túl is veszélyes ellenségnek számít.
– Leveleimen most is főhadnagyi cím szerepel – mondja. – Szeretnének osztrák földre csalogatni innen, hogy letartóztathassanak. Útlevelet nem adnak többé; de ez nem gátolja meg az osztrák konzult abban, hogy ha meglát valamilyen nyilvános helyen Zürichben, hozzám ne lépjen s kezet ne nyújtson.
A független szellemet az osztrák kormány kétszínűsége ezzel kompromittálni akarja, gondolja Romain Rolland. Jóllehet Latzkó a „semleges” svájciak szűklátókörűségére, korlátoltságára is panaszkodik.
– Alighogy Montreux‑be érkeztem, a rendőrség bekérte irataimat, s bár azok igazolják, hogy zürichi lakos vagyok, vasárnap, vagy legkésőbb hétfőn el kell hagynom Montreux‑t.
Romain Rolland szeretné diszkréten kissé jobban szemügyre venni a karjába kapaszkodó fiatal kollégát. Így néz ki egy idegösszeroppanásos? Állítólag közelről látta, amint két ökröt és három embert szétvágott egy gránát. Abban a pillanatban semmi baja sem történt. Két nap múlva azonban, amikor véres marhahúst tettek eléje az asztalra, üvölteni kezdett, hányt és rángatózott. Fél évig reszketett egész testében; nem akart semmit enni, alulról kellett táplálni. Osztrák‑magyar főhadnagy volt. Lefokozták. Hihetőleg ez még jobban megártott neki ?!…
Restelli, hogy – akaratlanul bár – részrehajló tud lenni. Pedig semmi oka nem lehet a kajánkodásra. Franciaországot ugyanúgy elborította a demagógia és a gyűlölet, mint Németországot vagy a Monarchiát. Emberek megalázása, megtorlások mindenütt… Nem elég, hogy ő, a Svájcban élő francia író gyanús otthon (megcsonkítva jelennek meg cikkei), de hozzá ellátogató anyjára is ráijesztettek, a húgát pedig hosszú és keserves vallatásnak vetették alá. („Egyébként ki a bátyja?… És mivel foglalkozik ez a Romain Rolland… Mit ír?”) Különösen az a határőr vadult meg, aki letartóztatta (mert ezek a kopók prémiumot kapnak minden „kém” után, ezért aztán lépten-nyomon találnak kémet). Elvették a húga összes iratait, és megmotozták tetőtől talpig. Azután két hétig elfogták a leveleiket. A brutális svájci biztos is minden érkezőt igyekszik legalább egy óra hosszat megvárakoztatni; ott kell állniuk az útlevelükre várva, étlen‑szomjan, mozdulatlanul.
– Itt is drágán adják a csendet s a nyugalmat – szólal meg tele szájjal Latzkó a kávéházban; a mignon krémje a torkára ragadt, s köhögni kezd.
– Hát igen – mondja beletörődően Romain Rolland. – A szociális élet panaszaival terhelt, örök és nyers elégedetlenségből mindenütt kijut. („Hát még neked, barátom! – gondolja. – Idegen vagy, neked itt minden tabu. N’y touche pas!* A pacifistákat kint is, bent is üldözi a nemzeti és szövetségi besúgók serege, pénzért, vagy akár ingyen. Clemenceau diadala ez!) …Ki‑ kipislant a kert örökzöld leveleiből mozaikolt árnyéksátor alól a felhőtlen szabadba.
– Hol van az álombeli, játékos iróniára ingerlő élet! – (Ezt már fennhangon mondja.)
– Szétszakad egy érintésedtől, mint pezsgő‑ színű és pezsgő‑fogású harisnya. – Latzkó eltolva maga elől az édességtől maszatos tányért, valósággal felnyerít.
Pedig az álomkép az egyetlen tartós, létező nyersanyag ma (ha nem is tapintható matéria értelemben), amely az eszményeid és önfeláldozásod közt ívelő lehetséges valaminek még alkotó része lehet – folytatja tűnődését a francia író, kissé okító hangon, mint aki saját magát is meg szeretné győzni valamiről.
Felállnak, és megindulnak. Tétován.
Hányféleképpen lehet „bolyongani” az ismeretlen határán? Kitérni a „halálos” igazságok elől? Az igazság és az élet már sohasem lehet egyazon oldalon… Talán ezt gondolják.
Vagy belépnek egy néptelen, tiszta könyvtárhelyiségbe, ahol a parketta tompa vörös‑ aranyfényében visszatükröződik az emberi létezés magánya, némi szemérmes elegancia, keresztény jóság, tolerancia. Tudják, hogy kísérteties idegenség vár rájuk. Mindegy, hogy kinek miből lesz több: amit elvesztett, vagy amit birtokol!
„Ki fog várni otthon?! Ott is vendég leszek majd: intim idegen! – tépelődik magában a francia író. – Rejtély, ami ránk vár, Európa!… Mint az az ismeretlen lány, aki talán még most is a hegyoldalon kifeszített sátor felé tart lovaival. A sátor oldala horpadozik a szélben. S a lány testének póznélkülisége, bokájának éles vonala, csípőjének lágy árnyéka, vágyainak rugalmassága mind múlt már – parfümként illanó alig‑ idő –; nem a kétely fullasztó gázával üldöző, viharos múlt, hisz érosz békében keresi a harmóniát. Más istene van a lánynak, mint a történelemnek… De hogyha őt is, ki csupa duzzadás, telt buborék megkörnyékezik a múlt kísértetei?! – Úgy pillant caplató társára, mint aki valamilyen kiúton töri a fejét. – Impozáns lehetőségnek kínálkozik a megőrülés?!”…
A Svájcból kitiltott magyarországi Latzkó – akinek, mikor először jött sebesülten a semleges országba, útlevelében az állt, hogy:„Haldokló” – mint akit enyhén főbe kólintottak, mindenen vigyorog már (pedig csak egy fél pohárka ánizsos italt ivott): mit neki hotelportásoktól lesajnált, határőr-biztosoktól bemocskolt „hölderlini titok”! Előéletének minden piszkát, terhes bizonyítékát meleg vizes fürdőkádba fullasztotta, szétlőtt házsorok közt hurcolt kofferjében maga mögött hagyta, hogy felrobbanjon.
„Ahány náció, annyiféle ámítás, gőgös képmutatás, hazugság. A neurózis személyesen láncol a halálhoz. A teljes vakság mint tünet, vagy mint a valóság elkerülésének végleges, biztos állapota: ellentéte a művész érzékenységét felfokozó homéroszinak…Ha hazatérek, lemosom arcomat, s csukott szemmel várom a végtelen kihívását. Ember‑ torzók, bevérzett romantikus képzelgések, modern elferdülések, stílustalan – kollektív bűnlajstrommal sújtott, kiselejtezett sorsok után még mi jöhet?!… Én már vendégként sem érezhetném jól magam otthon.”

x

A francia író egyedül tért haza, elővette naplóját. Egy levélfogalmazványt talált benne; befejezte a Wilsonról szóló helyesbítést:„Magunk között szólván, önnél jóval kevésbé bámulom azt a tiszteletreméltó és nemes szándékú, de bizonytalan és tanáros könyvelmélettel fölfegyverzett férfiút… A nemzetiség elve csődbe jutott. Önmagát tette tönkre, mikor a képtelenségig fejlődött, nem számolva a lehetőségekkel s a felebarát jogos és ellentétes igényeivel. A rokon vagy szomszédos nemzetiségek federációjának eszményéhez jutok el… az érdekközösség eszményéhez. Erre Svájc a példa, s Európa, ha átéli ezt a válságot, okulhat rajta…“
Majd ezt írta be naplójába: „Dolgozószobámban áll egy zongora, s minden este kitartóan tanulmányozom Beethoven szonátáit és miséjét, J. S. Bach fúgáit. Majd késő éjszakáig olvasok; hálószobám kissé hideg, de nagyon szép, kétfelől is a tóra néz. Éjszakánként, gyakori ébrenlétem idején, a megtörő hullámok morajlását hallgatom…“

*„Ne érints!”