A kárpáti vihar (4)

Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel nem is álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a naplementét már itt látja a haza határbércein . . .
Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon. Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely patak folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek csúcsait.
Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható csönd, amit csak a természetben érez az ember.
Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hűvös őszi szél, a fákról peregtek a levelek.
Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta félszerben, az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.
Néha feltűnt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy lassan, mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg, zömök alföldi magyar ugy állott negyedórákij a szép kup csúcsán, olyan jól odapászolva mintha ő alá teremtették volna a hegyet.
A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás színek borították, lebegték körül a hegygerinceket.
— János.
— Tessék parancsolni, hadnagy ur.
— Mit fogunk enni?
— Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már megsüttettem a husporciót…
Nézte a soványképü nyírségi embert, aki tisztiszolgájának ajánlkozott s most szívesen, törlészkedve járdogált körülötte, de olyan lassan, hogy még nézni is sok volt.
— Mióta vagy itt, János?
— Én instállom? Ógusztus négy óta.
— Otthon nem voltál azóta?
— Dehogy vótam.
— Van családod?
— Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztendei házasságra elég vót az asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.
— Van főded?
— Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.
— Hát házad?
— Nincsen nekem asse.
— Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson !
— Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.
— Hát akkor János, mibül élsz?
— A két kezembül. Dogozok.
Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme kék. Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a nagy bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel csorga szent földére . . . S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták győzelmesen fordulnak? . . . Azt, hogy haza mehet tovább kapálni a földet, tovább ásni, szántani, forgatni a földnek szentelt hantját s tovább éldegélni a sovány kenyéren, amelyhez csak azért ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta s amelyhez csak azért kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben csússzék . . .
Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan kidolgozott, hogy ötvennek bízvást elmehetne. Szerette volna tudni, hogy mire gondol, míg kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek körül s a tisztje mellett ő maga is falatoz . . .
Egyszer csak megszólalt:
— Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az ilyen. Se utcája, se határa, se kerítése, se tyúkja . . . Sokszor igazán ugy nézünk egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az embernek? . . . Á, nem adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát ezér az egész mindenségér, országostul, mindenestül.
— Hisz ez is a mi országunk, János.
— Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a nyelvét se értem, aki itt lakik . . . Azér jobb, hogy ha mán háború van, inkább itt legyen, mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár, meg a mezőér, a. fü kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó vetéseket, arra mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az őszit ledibolnák. Lehetne újra vetni … Az egy halál úgyis megleli az embert, akárhun, hát legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem csinál kárt a harc . . . Milyen ócsó itt még a marha is, százhúsz koronáér vettek a múlt héten is egy marhát a menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra. Élősúly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.
— Neked van marhád, János?
— Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy pár malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem tudna venni neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót még akkor semmi rész az aratásbul, csak éppen a búza … De csak azt tudnám legalább, hogy megkapja i má a felesigem a háború pénzt, amit az ember vériér fizetnek, még eddig nem igen vót baj, de elég a sok ácsorgás itt a hegyódalakon, nem is kell annál egyéb, én ugyan sose törném magam azér, hogy csatába vigyenek, mint a Kis Kovács . . . nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem kell a halált keresni, megleli az úgyis az embert.
— Ki az a Kis Kovács?
— Itt van mivélünk a szakaszba.
— S aztán az szeretne már csatába lenni?
— Igen.
— Beszél az csak!
— Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni űket, osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg a főd nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér nem olyan a …
A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan húzódnak arra lefelé, délre, a magyar föld felé … Jó volt ott feküdni a földön, a puha füvesen, s tépegetni kézzel a fűszálakat. Gyerekkori érzései sustorogtak föl benne mikor még olyan jó kis fiu volt s annyit játszotta homokban és a földön, a földön, közel a föld szent testéhez….
Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke felől. Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők már felülről jönnek, a lengyel vizek felől.
Csúnya éjszaka ígérkezett.
— Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.
A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel a vasúti kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.
Borzasztó és unalmas egy tenger hosszú éjszakát zuhogó meg-meg csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz mint a birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép volt; tót, lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró bajtársi csoportokba bújtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez rendes katonaság. Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek, közösöknek, honvédeknek. Nem várt rájuk harc, csak egy kis őrködés a haza határain.
Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra járta az őrszemeit a csúszós hegyoldalon, hogy visszaért, éjfél sem volt.
— Ez a Kis Kovács-e, — szólt János.
Vékony, magas, fiatal lepény arcába világított a kis elektromos lámpával.
Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világította volna meg. Egy sápadt, félig csukott szemű hulla állott előtte s szalutált.
— Fázol?
— Nem.
— Át vagy ázva?
— Igen.
— Gyere velem.
A kunyhóhoz vezette.
Behúzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották a tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne, és ágy, mindez a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon összeszedett puha, friss fűből.
— Üljetek le.
Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent lomhán ültek; János lassú, de eredményes szuszogással tüzet rakott.
Mikor annak meggyúlt a szalmája, a hadnagy eloltotta villanylámpáját; kímélni kell.
A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza vetette.
— Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?
— Kovács Imre vagyok, jelentem alássan, porcsalmai lakos, Szatmár megye.
— Hát mért kívánkozol te a háborúba?
— A boldogságomért.
— Hát boldogság a háború?
— Hosszú vón azt elmondani, nagyságos hadnagy urnák alássan jelentem. Az ugy kezdődött, hogy június 28-án hirtelen nagy betegségbe estem, a forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt mondtam, nincs bajom, de egész éccaka önkivületi állapotban voltam, az orvos azt mondta, agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem aludtam, de közbe három nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a halott… Ennyi dolog után az isten megadta az eszemet és imádkozni akartam, de nem tudtam. Édes anyám tanitott, mint egy kis gyereket … de mikor a jó isten megadta, hogy menjek, menni se tudtam, ugy kellett tanulni a lépést járón … Azon a napon ölték meg a mi dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét, hogy én beteg lettem. Azon a napon ütött ki a háború, mikor én az isten ege alá újra kiléptem . . .
Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kívülről.
Felugrottak mind a hárman. Kiléptek a zuhogó esőbe.
— Segítség! . . .
— Beleesett az árokba… — suttogta János.
— Hamar érte … — rendelkezett a hadnagy.
Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva, fegyver kattant nem messze s nagy csattanással dördült.
A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.
Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattá nt rá.
— Ki volt az ?
— Kis Kovács, — suttogta János, aki még csak most emelte fel a fegyverét.
Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak egy emberi hangot, valami jajgatást.
Aztán elmúlt minden nesz.
— Segitsééég! — hallatszott újra a női hang még mélyebbről.
— Lent van az árokban, — mondta újra komolyan János.
— Felhozni! . . .
— Tessék itt maradni, majd én értek megyek, — s eltűnt.
Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.
— Megszökött, — mondta, — pedig trafáltam.
Mély sötétség volt s az eső zúgott, semmi más nesz nem hallatszott.
— Maradj, — parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a legény utána eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya. Őt magát is elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a fogát összeszoritva, ugrásra készen.
A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.
— Hahó …
— Segítség.
— Eredj, segíts neki . . .
Ő maga ott maradt fenn a csúcson s erőltette a szemét, de mit sem látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.
Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.
Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne, az összes érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy tövén.
Kínos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna ?… De mi volt a női hang… Vagy valami szerelmi drama … Itt a Verhovinán ?… Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a kunyhóba bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva, elfúlt mellel csak összecsuklott. Nem birt lábon állani. Lefektették a széna-ágyra, s a hadnagy megpróbálta összeszedni minden tudományát, hogy kell életre kelteni egy ájultat.
János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.
— No kérem, már elég, — nevetett egyszerre a lány, s fájósan kihúzta a karját a hadnagy kemény kezéből. — Már egészen meggyógyultam — s nevetett.
— Akkor tessék beszélni, — mondta a hadnagy ridegen.
Erre a hangra a nő elhallgatott. Újra összerázkódott és fagyosan összekuporodott.
— Az istenért hadnagy ur, — mondta suttogva. — Itt vannak az oroszok, — és szinte sikoltott.
— Ah!
— Én a tanítónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta figyelem. Az istenért, még lehet valamit csinálni . . .
Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta..
— Beszéljen, beszéljen.
János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott belőle. Teljesen szét volt ázva.
— Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket . . . Már én régen figyelem . . . Az éjszaka érkeztek meg . . . Harminc-negyven ember jött egy ágyúval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc felé mennek vele.
— Egy ágyú ?
— Egy.
— Ön el tud engem arra felé vezetni ?
— El.
— És ha én most főbe lövöm, mint kémet ? Aki ravasz mesével félre akar vezetni ?
A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehúzta a kendőt, a nagy fekete kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét szemű arc fehérlett ki.
— Engem ? Főbe tetszik lőni ?
— Ha csak nem bizonyít . . .
A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig bírt hang jönni ki.
— Hát mivel . . . hogy bizonyítsam . . . Már az elébb majd lelőttek . . . Valamelyik utánam lesett . . .
Az arcában annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés . . .
— Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék valaha, a faluba, isten ments . . . Hiszen meghalok. . .
— Mért nem menekült el idejében ?
— A főszolgabíró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát… Nincs semmi baj…
El kezdett sirni.
A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bízott, már tüzbe ment volna érte … Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy kis madár . . .
— No jó, kedves kisasszony, — szólt gyöngéden, — nekem kötelességem meggyőződni az igazságról . . . Hát mondjon el mindent . . .
— Én mindent tudok … Az oroszok csak holnap fognak megérkezni … Az egész ágyucsel csak arra való, hogy megijesszék a magyarokat… Fel akarják vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a csapataik nagyobb része, mert arra számítanak, hogy az a katonaság, amelyik itt van az állomásnál, a háború eleje óta, még nem hallott ágyuszót s meg fog futni ugy, hogy kapnak egy pár napi nyugvást! . . .
— Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan ?
— Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve, terrorizálva, de hozzám jártak suttogni.
A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan szeme volt, a csillagok tiszta fénye tükrözött benne.
— János! — szólt a legényéhez, — hivd ide Schulz szakaszvezetőt.
János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált s elment.
— Hogy lehet azokat megközelíteni, kisasszony ?
— Bizony nem könnyű az ut, mert setét van és esik.
— No jó, de hogy találunk rájuk.
— Majd én elvezetem.
— Maga ?
— Igen.
A hadnagy összevonta a szemöldökét.
— Kibírja ?
— Kérem én turista vagyok . . . Nézze itt a havasi gyopár . . .
Nevetett. Gyönyörű fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a lány a gavallérját.
— Ez nem tréfa, kisasszony … Itt életről-halálról van sző.
— Nem kérem … Itt a hazáról van szó . . .
A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyújtotta a kezét.
A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.
Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.
— Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, — mondta a hadnagy könnyedén. — Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést! Majd megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj … Az már rendbe van, hogy elmegyünk… Még csak egy valami nincs rendbe.
— És pedig ?
— Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat! . . .
A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a gyerek, aki jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.
— Itt a térkép, most mutassa meg a helyet. Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü
katonai térképet.
Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett tüzelt s a hajszálaik egymás bőrét keresték.
Schulz szakaszvezető lépett be.
— Öt emberre van szükség.
A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.
— Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt támadni… Kik legyenek azok ?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma láttam.
A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy szégyent vall be.
— Ma reggel érkeztem Budapestről.
A lány szeme nagyot lobbant.
— Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk … Itt van a Kis Kovács, — mondta Shulz, — ez egy.
A sápadt baka ott a kunyhó csöndes hátterében megnyugodva lélekzett . . .
— No még négyet.
— Az a baj, hogy Botka messze van. A túlsó szélen van poszton.
Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szíjgyártó, Morvai, Pap.
— No még egyet.
— Mongyon oda mán kend engem, — morogta valaki csendesen az ajtó felől.
Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a tűznél.
— Hát’sz én is itt vagyok, — mondta Scnulz, saját magát kínálva.
— Maga nem jöhet, — mondta nyersen a hadnagy, — ki veszi át akkor a felelősséget . . . Mert én megyek . . .
— Igenis … Akkor legjobb lesz a Csűrös … Csak hát a Morvai meg Csűrös őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.
— Hamar, hamar.
A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély csendben, várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a papíron.
— Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s átadja a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a föld alatt is.
— Igenis.
— Szedje össze a csoportot.
— Igenis.
Szalutált s elment.
Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi zaj egy pillanat alatt. Mély hallgatásban maradtak, hallani lehetett a lélekzeteket. Várakoztak, idegesen.
— No hiszen rendben is vagyunk, — mondta a hadnagy, — hát kis Kovács fiam, mért van boldogságodra ha csatába mehetsz ?
A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet rezzent, egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet túró ember nagy nyugalmával folytatta :
— Az isten megvert, két kézzel jelentem alássan, tekintetes hadnagy ur. Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan gyenge voltam, mint egy másfél esztendős gyerek . . . De a vált javamra, mert most már átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és hiszem, hogy minden az isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge ember vagyok azóta, mert olyan lettem, mint egy kórószál, de színben is látszólag, ugy helyre jöttem, hogy nekem senki sem hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha én már húsz kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön és mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar pukkanni és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor és jobb mellem alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig ugy vagyok, hogy soha nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de akkor éppen nem bír meg a lábam, még meg sem tartani. Örökké fel vagyok fuvódva, a gyomromat nyomja valami, de hálistennek nem fáj … Dacára ennek, ha hozzá fogok az evéshez, bármikor jól esik mindenféle ennivaló, minden két-három óráb. tudnék enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen súlyos lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot. Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes zuhogása hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomorú panaszszava.
— Soká jönnek, — mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.
János bólogatott a tűz előtt s rakta rá a tűzre a nedves ágakat.
A fiatal tanítónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan ártatlanul és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál vesszővel vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt földjén.
A kis Kovács folytatta.
— Édes apám hatvankilenc éves ember és több súlyt bir el, mint én; például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki saroglyán, vinném én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a hátam roppant fáj, a gégém nyakam szét akar pukkanni és a karom feszül, ugy, hogy ez által sokszor azt mondtam, hogy én nem viszem. Apám akkor azt mondja, minek teszem akkor a számba az enni valót és szüleim mindig pirongattak, hogy minek mondom: nincsen nekem semmi bajom, eszem, iszom én.
A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.
— Mi az ? mi bajod ? — mondta.
A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze. János is abba hagyta a tűz piszkálását.
— Azér mentem én önként katonának, — mondta kis Kovács békésen, — és hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert hogyha valakinek kedve van katonának lenni, nekem van!
Megjött Schulz az emberekkel. Bepréselték magukat a kunyhóba.
— Fiuk, — mondta a hadnagy s felállott. — Öt embert kértem a szakaszvezető úrtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: öt magyar van köztünk! … Én még nem ismerlek benneteket! Vagytok ti olyan emberek mind az öten, amilyen nekem kell ?
— Igenis, — mondta mind az öt.
— Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló került. Itt a tanitó kisasszony mindent tud … Valami negyven kozák egy ágyút visz fel arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket szét kell lőni, az ágyút le kell szerelni, mielőtt egyet lőhetnének… Hát ez nincs benne a napiparancsba. Ezt meg kell csinálnunk.
Csönd.
— No. Vállalkoztok?
Nem szól senki.
— No.
— Tudni kék azt, hogy merre vannak! — mondja az egyik.
— Setét van, csak legalább világos vóna, — igy dünnyögi a másik.
A hadnagynak eláll szeme-szája.
— Hát ez a hazafiság ? — kiált fel. — Azt hittem, hogy két kézzel kaptok rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső feladat jut részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem azért, hogy védjük a haza szent határait … No … Hát jöttök ?
— Hát legalább hagy verradjon meg . . . Nem lát most a bagoly se …
A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.
— Vigyázz! — ordította, — az apátok kutya istenit, amék még egy szót szól, itt rögtön főbe lövöm.
Az öt ember ugy állott, mint a feszület.
A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét. Ércesen, csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy a háta mögött kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a szitok, maga se tudta, honnantól. . .
— Hátra arc! . . . Előre indulj! . . .
Az öt legény egymás után kiállott a kunyhó elibe.
— Majd megtanítalak én … Kutyák . . . — morogta a hadnagy s felcsavarta magára a köpönyegét … — Nem vagytok a zsidónál béresek, hogy itt nekem okoskodjatok!
— Sorakozz!
A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.
— Pihenj.
Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a teendőket. Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az arcokról. A marcona szakaszvezető, s a lágyképü kutyamosó egyformán figyeltek minden moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a kipirult arcú, lelkes szemű kis szűzlány . . .
Félfüllel meghallotta, ahogy kívülről valamelyiknek a dörmögő hangja behallatszott.
— A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán magyarul! . . .
Pár perc múlva elindul a hét magyar s a lány, lefelé a sikos hegyoldalon.
A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény kezdett volna az esőfelhőkön át világítani. Odafordult a lányhoz.
— Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.
— Végh Ilus, — és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át is. A kis keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon egymás kezét, most másodszor.
— A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska . . .
Ahogy tovább mentek, egyre suttogott a lombos, erdős hegyoldal, mintha szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat, folyton sustorgott az ágak közt, hogy:
— Iluska . . . Iluska . . . Iluska …
A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.
Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a térképen a helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el …
— Itt vagyunk . . . Csak fel kell menni. . . — mondta végre több órai nehéz menés után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében . . .
A hadnagy összegyűjtötte az embereket.
— Pihenj . . .
Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy bokáig csattangoltak benne.
Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés világosságán a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és topogott, jött-ment.
— Kis Kovács, fiam, — mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt megpihentesse az embereit. — Mondd el hát, hogy mért van neked boldogságodra, hogy csatába juss!
— Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után is hogy elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállók és össze fövök, ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság után, meg az ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj a hátam és a lábom zsibog.
— Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.
— Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen egy hét óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész kötésig mindig nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és kénytelen vagyok felkelni és mikor más édesdeden alszik, én csak ide-oda járkálgatok az udvaron, mert sajnálom, hogy a házban mások se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát, vagy kettőt ha szunnyadok, osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem és jönnöm mennem kell. Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó meleg szállásomon és itt a hidegben nem tudok megizzadni, az a bajom.
— Bolond vagy te, mennyit nem kar-tyolsz, s azt mégse hallom, mér van boldogságodra, hogy csatába menj!
— Istenre bizom magamat vitéz főhadnagy uram. Legyen szives megtudni, hogy mindent a jő Isten kormányoz az ő mennyei bölcsességével. És kérem alássan az Isten akarata ellen nem szabad rugódozni s ezzel a hibával engem megvert, vagy megáldott, mégse hallom, de mert ezelőtt nagyon nagyravágyó voltam és sokat hangoztattam, hogy több kell ész, mint régen nagyon erős voltam és még sem elégedtem meg, sokszor még a jó Istent is káromoltam, most pedig gyenge vagyok és mégis boldognak érezem magam . . . Azér, hadnagy ur . . . ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá tudott tenni engem a jó Isten, kíváncsi vagyok, kérem alásson, hogy a legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában milyen boldogsággal tud még engem áldani . . .
Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.
A hadnagy szólt.
— Elrakni az elemózsiát.
Később azt mondta:
— Felállani . . . Csűrös . . .
Egyik legény előállott.
— Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz valamit, visszafordulsz, s hirt hozol.
Lappangva, szétoszolva, kúszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra. Olyan óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.
A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.
— Akar egy revolvert ? — kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.
— Nem, köszönöm, — mondta a lány s nevetett. Már igy közelről egész jól lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei sötét tüzét …
— Csak nem fél tőle ?
— De igen.
— Akkor minek jön velünk? Maradjon lent . . .
— Azt már nem.
Kuncogva nevetett.
—-Ne nevessen, mert elfárad.
— Ó nem, turista vagyok . . .
S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsú kis alakját s egy pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit akarnak, a lányra gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a nőre . . . Ugy szerette ezt a kis lányt, aki naivul csak elszaladt, feljött hozzá, a katonához, a kunyhóba, üldözve, bukdácsolva, árokban hemperegve, átázva, fázva s most a nehéz éjszakában itt gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a kemény katonák . . . Számtalanszor nyújtotta oda neki az uton a karját, a kezét, hogy felsegítse, felemelje . . . s mindig azzal a vidám és könnyed és természetes nevető arcocskával találkozott a szeme . . .
Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz … A múlt éjjel az első osztályú kupéban, — most felfelé gyalog a hegyoldalon . . .
Ebben a pillanatban rettenetes menydörgés csattant fel, borzasztóbban, mint az égzengés, felettük.
Ágyú dördült a közvetlen közelükben. Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték, hogy itt egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.
Ez tűnődött s a hegy csúcsának magasságát méregette.
Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.
Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.
Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában voltak az ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.
Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott, háromnak megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba támadják. Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók, amint beérik az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy ők, akik nyilván hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.
Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre kiküldött katona.
— Nincsenek fenn a csúcson. Hamarább szereltek le, mondta s megmutatta a helyet, hol vannak. Alig húszra becsülte a számukat.
Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz méteres távolságban kúsztak előre, hogy még egy követ se rúgjanak le, oly óvatosan.
— Maga feküdjön le itt a kövek közt, — suttogta a hadnagy a lánynak.
— Nem.
— Muszály.
— Könyörgöm . . . hagyjon magával . . . A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca kivörösödött s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.
— Veszély éri …
— Nem . . .
— Ránk is bajt hoz . . .
— De nem . . .
— Jó, — dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány gondját, csak magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte, számolta . . .
Egyszer csak meglátták az oroszokat.
Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s valami súlyos tárgyat cipeltek az ágyú felé.
Teljesen gyanútlanok voltak.
Körülnézett, csöndre intette az embereket.
Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a csata, a roham izgalmát, amire készültek.
Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy bőrsüveg volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt rendelkezett köztük, talán az is ugyanígy a maga szakálára dolgozott.
Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.
A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.
A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték fegyvereiket és lőttek. Valami húsz fegyver csattanása ropogott sorra.
Megdermedve maradtak ott.
Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt. Szanaszét fordulva ropogtatták el a töltényeiket.
Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos volt. Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba röpködnek a golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának kárt tenni az emberben. Mintha védőlepel borítaná mindnyájunkat. Vidáman nézett körül az emberein, ha az okosság vissza nem tartja, szinte kedve lett volna felállani s cigarettára gyújtani.
Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a szeme, a kis Kovács feküdt ott.
— Csitt, — sziszegte rá.
Az még egy követ mozdított meg.
Iszonyú dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a villát.
A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.
— No. . . mi van veled . . .
A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle. Halott volt. A feje búbján ment be a golyó s végig a testén.
Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá, akkor elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére, mintha nem mindegy volna a tágas hegyoldalon.
Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt szemmel nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a földre, elájult. A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s lőtt.
Egy pillanat múlva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán gyorsan mind a ketten még négy-négy lövést adtak le.
Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok. Irtóztató zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az ágyú, egy irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.
Most hátulról, a túlsó oldalról indultak meg a lövések, a másik három is helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik visszarohantak, most megint idevetették magukat.
Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, messze felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.
Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.
— Hujrá, — ordította valahol valaki s egy perc múlva ott voltak fenn az ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfelé kacsázva szaladt valamelyik.
Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal, kaszáljon, ahogy a minap mesélték egy pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést… Akkorára beledöfte valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált ki a zsebéből.
Ki akarta húzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen, mintha vajba döfött volna.
Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta . . . Eszébe villantak a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat egy-két magyar honvéddel . . .
Megállott, a szuronyos puskáját lehúzta a nagy test s ő várta, hogy mind kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt, az oroszok csapata.
Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását látta.
Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.
Keresztül lőtték a koponyámat, gondolta végső gondolatnak . . .
Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.
Iszonyú dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy kidobta a karját.
Eszébe jutott a kis Kovács.
És nagyon boldognak érezte magát.
óLátta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán nem érzett, nem tudott.

(Vége következik)