Önéletrajzi dokumentumregény

MAROSVÁSÁRHELY (1962–1966)
Főiskolai évek

Délibáb (3/2)

4.

Hát ilyen előzmények után kerültem a marosvásárhelyi főiskolára. Marosvásárhely volt akkoriban a székelység legnagyobb, Románia tizenhatodik városa, bár a magyarok száma már akkor alig haladta meg valamivel a románét. A Maros partján épült, Bukaresttől mintegy 500 kilométerre. Nevezetes intézményei: Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Maros Művészegyüttes, Marosvásárhelyi Székely Színház, Színművészeti Főiskola, Pedagógiai Főiskola, Kultúrpalota, Vártemplom. Éghajlata mérsékelten kontinentális, és a város számos virágoskertje, parkja miatt a virágok városának is nevezik.
Nekem legjobban a kivilágítása imponált. Vásárhelyen aztán nem spóroltak az árammal. Szinte nappali fényben úszott este a főutca. De nagyon bírtam a Marost, Somos tetőt meg a bulvárt is (a vásárhelyiek bulevárdnak ejtették) és az odavezető kb. 50-70 méter magas falépcsőt.
A sikeres vizsga után beköltöztem az egyetemi diákotthonba, mely, ha az emlékezetem nem csal, a város egyik legmagasabb pontján, az OGYI (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet) környé­kén emelkedett. Négyen laktunk egy szobában.
Szobatársaim közül legtisztábban D. Kiss Jánosra emlékszem. Mielőtt főiskolára került, egy asztalos műhelyben inaskodott. Kitűnően beszélt románul, és az volt a legfőbb álma, hogy a főiskola elvégzése után valamelyik szerkesztőségben kamatoztassa tudását. Szellemes, vicces fiú volt, aki mindenkit dicsért, méltatott, de csak ha őt is méltatták, dicsérték. Szenvedélyesen ivott és pókerezett, ezért állandó pénzzavarral küszködött. Én gyakran kisegítettem, jóllehet egy tizedét sem kaptam annak, amit neki küldtek havonta otthonról. 28 évvel később eljuttattam hozzá egy cikkecskét, ugyanis teljesült a vágya, és főszerkesztő lett a csíkszeredai Tromf élcnapnál. Sajnos nálunk, a borvíz hazájában az ilyen autószifonos téma se nem aktuális, se nem érdekes, ezért, ne haragudj, de tisztelettel visszaküldöm – utasított el röviden és tömören. Íme, a tárca…

Vásárolok

Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe. Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartozhatatlanul folyt, sistergett.
– Kérem, kisasszony, ha nem zavarok – somfordáltam vissza ugyanahhoz az eladóhoz –, volna szíves kicserélni ezt a portékát?
Rám se hederített, úgyhogy szólíthattam volna Jeanne D’ Arcnak vagy bedőlt búbos kemencének is. Szótlanul tett-vett, amíg elő nem rántottam a kérdéses árut. Ez hatott: akkorát ugrott, mintha máris nyakon spricceltem volna.
– Parancsol?
– Kifulladt hangon tájékoztattam.
– Értem.
Egy ránc már a közelgő vihart jelezte, amikor nálam jóval harciasabb vevő rontott az üzletbe. Kezében autószifon, mi is lehetett volna más. Erre határozott: kikapta kezemből a készüléket, kicserélte, becsomagolta.
Két nap múlva visszavittem.
– Az autószifon – emeltem magasba gyakorlott mozdulattal –, tetszik tudni, amit a tegnap, vagyis tegnapelőtt volt szíves becserélni…
Észrevettem a ráncot. Hiába, mégis csak vihar lesz. És úgy lőn! Méltatlankodva korholt, amiért napról napra zavarom, vigyáztam volna jobban erre az izére. Biztosan összevissza ütögettem, így nem csoda, hogy ez is bedöglött. Holott jó volt, teljesen hibátlan. Hibátlan áru, hibátlan kiszolgálás! – ez az ő jelszavuk. Végül, hogy a kioktatásból se maradjak ki, fölényesen folytatta:
– A szénsav, mint bizonyára maga is tudja, olyan brikett, azaz vegyület, mely nehezebb a levegőnél, ezért nyomás alatt cseppfolyósodik. Mint gáz illanó, és…
A többire, isten bocsá’, már nem voltam kíváncsi. Hónom alá vágtam az autószifont, és én is elillantam.
Szegény János merészségével, szatirikus hangjával sok ellenséget szerzett magának. Tudtommal még meg is verték emiatt. Élt 52 évet.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. május 20. 05:48

   A „Vásárolok”-ot már másodszor olvasom(valahol,valamikor még megjelent) de változatlanul tetszik.Persze nem azért dicsérem amiért D.Kiss János…

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. május 20. 06:53

   Tudom, hogy nem azért dicséred. Ami pedig D. Kiss Jánost illeti: a halottakról vagy jót, vagy semmit. Persze ez nem igaz, ugyanis én azt szoktam mondani ilyenkor, hogy: a halottakról vagy jót, vagy az igazat. De elhunyt barátommal ezúttal kivételt teszek. Köszönöm, hogy továbbra is figyelemmel kíséred életem folyását.