A kárpáti vihar (5)

Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék. Sehol felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a teste . . .
Meg volt sebesülve.
Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is visszatartotta.
Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata, már nem is érezte a testét, nem tudta merre nyúlnak el a lábai.
Mi történt.
A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a sebesülésekről viccelt . . . Milyen furcsa, hogy minden oly természetes dolog a világon. Most itt fekszik, talán halálra ítélve . . . s ezen a két napon minden olyan magától ment . . . Hát hogy ? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép a halálba ? . . . A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék poroszok, mintha mindig ott állottak volna . . . Hogy égett egy hadházi lánynak a szép bociszeme, valakijét siratta, aki elment a debreceniek vonatával, ő mosolygott rajta, s ime, annak még most is ott áll a vonata valahol s ő már itt van az ég alatt . . . valahol . . .
Mégis történt itt valami, ami rendkívüli és csodálatos . . .
Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát: az apátok kutya . . .
Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan furcsának tűnt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a hős.
Elfeledte a testi baját és valami rendkívül jó érzés töltötte el. Sem az életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát, csak annak az érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a hétköznapi cselekvések színvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld gyomrából kirobban a lavina . . . Hogy megszűnt akkor minden önmérséklés, minden szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta el, hogy az emberek nem rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy ölni a hazáért . . .
Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette volna meg . . .Vagy egy ódaköltő . . . aki ilyeneket mond:

Óh más magyar kar menyköve villogott
Attila véres harcai közt. Midőn
A félvilággal szembe szállott
Nemzeteket tapodó haragja!

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád, a Duna partjain,
Óh más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát….

Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel méltó volt ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze fölgerjedt benne s meg volt elégedve magával, a pajtásaival, a fajtájával, amelyet mégsem tett tönkre annyi sok évszázadnak a tespesztő, átformáló, vérkeverő munkája…
Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta … Le kellett hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bűnünk van, — mondta magában, — nem szeretünk kínlódni, nagyon urak vagyunk, de valami rettentően nagy erő van bennünk és még lesz belőlünk valami . . .
S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre vágyott . . . Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a vére, a fajtája . . . Fiút akart maga után itt hagyni, aki boldogabban éljen, mint mi éltünk. Aki hasznai lássa ami halálunknak . . .
Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek szivárogtak az arcára . . .
Valami kis zörejt hallott. Megdermedt, talán farkas jár a hullák közt . . .
Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott fölébe.
— Ah, — nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen megnyugodottan boldog még sohasem volt életében.
— Hadnagy ur… maga sir ? …
— Győztünk ?
A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s a szeme tele lett könnyel.
— Igen, — mondta, — természetesen…
Lehunyta a szemét, mosolygott.
— Csak maradjon nyugodtan, — s puha kézzel megsimitotta a fejét a lány.
— A fejem . . .
— Tessék ?
— A fejem … át van lőve ?
— Dehogy … A fejének semmi baja . . . Ez neki érthetetlen volt. Azzal elesett s azzal ébredt . . . Megemelte a fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha ott egészen el volna vágva . . . Megértette.
— Haslövés ? — kérdezte.
A lány elfordította a szemét, hallgatott. Soká ültek némán.
— Már délután van ?
A lány elmosolyodott.
— Igen, már a második délután.
— Második ? . . . s maga . . .
A szeme újra tele van könnyel.
— S maga itt van velem ? . . .
— Istenem, hát csak nem hagytam itt … Az nem lett volna keresztény cselekedet . . .
S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes ?
— Az emberek hol vannak ?
— Az emberek ?
— Elestek ?
— Csak kettő.
— Szegény kis Kovács . . .
— Már boldog … Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották az ágyulövéseket, nem tudták mire vélni a dolgot, hát szépen visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig. . . De a legnagyobb rendben . . . Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés volt, mert ha ezek soká ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán Brassóig . . .
A lány nevetett, a fehér .fogai ugy csillogtak.
— De igy megállottak Almamezőnél . . . Ott pompásan felfejlődtek s szépen visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a bornyukat és puskákat . . .
— Hát azt eldobálták ?
— Nem, csak lerakták az útfélre, hogy visszataláljanak . . .
A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy dologról van szó. Tűzről. Életről, halálról, az ország sorsáról . . .
— De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk, már elébe mentek a muszkának . . . Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt vannak a székelyek, dalolva mentek az ellenség elébe… Már ott fönn vannak Vereckén.
Kinyújtotta a karját, északra mutatott.
Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban. Aztán önérzettel, büszkén mondta:
— Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! — s büszke és vidám lenézéssel mutatott az ágyura.
A sebesült ott feküdt a fűben az égre meresztett szemekkel, s mindent érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szívvel mutatott…
Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár csicsergett.
— Az a fő, hogy magának nincsen láza . . .
— Az éjszaka … itt töltöttem az éjt?
— Itt.
— Maga is ?
— Igen.
— Ah … Nem félt ?
— Én ? … Mikor revolver van nálam ? … Nézze, a maga revolvere . . .
A sebesültnek mosolyra húzódott az arca:
— Maga fél a revolvertől . . .
— Dehogy … a fegyver jó barát . . . Képzelje, egy kutyára rá is lőttem az éjszaka.
— Farkas ! — rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem magáért, a lányért ijedt meg.
— Dehogy, — kacagott idegesen a lány, egy csúf kutya volt, ugy elszaladt . . .
A fiu összevonta a homlokát, erőltette magát, gondolkozott . . .
— Iluska! — mondta végre föllélekzéssel.
— Ahhaha! — kacagott a lány s az arca ugy elpirult. — Hát emlékszik a nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!
— Semmi, — suttogta a fiu s a szeme lágy vizben úszott.
— Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!
— Dóry Bandi vagyok, Bandi . . .
— Kis beteg Bandika … — suttogta a lány, a homlokára tette a kezét,—meg ne mozduljon…
A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge. Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:
— Hát van jóság a világon … Jó lány . . .
Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta . ..
Már istenüléssel volt tele. Már minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember volt, aki előtt még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes élet. Egy igazi élet, mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy tettekkel . . . Igazi hitvessel . . . gyerekekkel . . .
Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének jövendője tükröződött igy előtte . . . Ah, ez a nagyszerű erőpróba, ez a váratlanul gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja meghozni az egész magyar fajnak a méltó jövőt . . . Európa kulturvilágának, lelki életének földabroszán. . . .
— Ah . . . Azért borzasztó volt éjjeli vihar … — mondta sokára.
— Az!
— Borzalmas … ez a kárpáti vihar . . .
Megütötte a szivüket a szó. Újra hallgattak. Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyúzás tompa döreje kezdődött. A lány felugrott.
— Hallja! Hallja! . . . Ezek a mi ágyúink, — sikoltotta. — Ott vannak a székelyek! . . .
— Győzünk, — ordította fel a sebesült s könyökre emelkedett! … — Mi győzünk, meglásd! . . . azt a … kutya . . .
Könnyár öntötte el a szemét.
— Az Úristen … az Úristen megkönyörül a magyarságon.
Elomlott a teste. Hebegett.
— Mit ? . . . mit mond . . . hadnagy ur . . . kedves . . . szivem,. . .
A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak át idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének gondolatán vívódott. Nagy erővel összeharapott vasfogai közül rebegte:
— Krisztus urunk is vérével . . . vérének hullásával váltotta meg az emberiséget . . .
S a nagy izgalomtól, a nagy erőfeszítéstől elájult.

(Vége)