Lászlóffy Csaba 75 éves
És nem akart interjút adni…
Nem és nem!
Mellesleg, nem csak engem kosarazott ki (felsóhajtok, könnyebbedek: legalább nem kell a kérdéseken tűnődnöm!), hanem mindenkit, aki őt születésnapi tűnődésre kényszerítené.
Miért éppen most tűnődjék? Még mit nem?
Amúgy is: az író ír…
(Az iskolában még úgy indult a lecke: úr ír… Azóta változott a szlogen, változott a helyzet…)
Bármilyen szűkszavú legyen, illik annyit lerírnia, hogy egy interjú elkészítése már sok, meghaladja a tűrőképességét. Az író is ember! Méghozzá nagyon. És esendő. Mert nem hibátlan! Csak azt hiszik róla! Mert hogy olyan jókat ír, nem győzzük olvasni.
„Ráncon a festék,
mámoros esték –
balga, hiszékeny, kit hegyorom
csalt (a magány hall
holt csalogánydalt),
senkire, semmire bízva borong.”
[In: „Mint szél jöttem, s eltűnök mint a hab”]
Hát nem szép ez a csupa-muzsika emlékezés arra, ami könnyen egy pillanat töredékébe sűríthető: hogy éltünk?
És hogy éltünk!
Na, ez már egy kérdés. Ezt nem is illik feltenni másnak. Csak a saját mellének szögezze az ember. Még ha mestere is a szónak. Vagy őre. Vagy varázslója. Mindegy. Hiszen – ugyanott:
„Higgad a véred;
forr az igézet,
vágybuborékok az érfal alól –
korty a teádból,
gőze csak fátyol,
távolodóban a cél valahol.”
Csaba, Csaba, te most viccelsz? Te, aki mindig célratörő voltál s ismerted-tudtad bemérni a szónak, a szóknak a röppályáját, az átütő erejét, aki annyi gyöngédséggel írta le tollával kerekded betűit, érzelmesen, de határozottan összefűzve? Mi történt azóta? Hányszor tetted föl magadnak a kérdést: érdemes-e egyáltalán célt követni? Csodaszarvast űzni? Ámokot futni? Vallod: csak azt érdemes [követni], aminek van folytatása.
Tiszta sor: bízol az öröklétben. Abban, amit írásaidból láthatunk viszont. Hetvenöt éves korban már teljesen helyénvalók az ilyen gondolatfutamok. Egy évtizede, akkor még csak a hatvanöt tövén, amikor József Attila-díjra érdemesítettek nehezen azonosítható földi hatalmak, s azokban a hetekben még egy életmű-díj is a tarsolyodba került, akkor stílusosan úgy fogalmaztál (és még interjút is adtál az RMSZ budapesti tudósítójának), hogy „kész a leltár”. S örvendeztél is, hogy válaszod stílusosra sikerült. De ma már tudhatod: magunkkal szembeni árulás nyilvános leltárt készíteni. Hadd tegye azt meg távozásunk után az, akinek jelent valamit, ami utánunk maradt. Persze, az önadminisztrálás, még életünkben, szükséges rossz – nem lehet, nem szabad kijátszani, ha nem kívánsz eltűnni csak úgy, hirtelen. Ahogy már tűntek el előttünk a szellem, az alkotás meghasonlottjai.
Vallod-e még, amit 1997-ben A felélt távlatban megfogalmaztál?
„Örülnöd kéne, hogy elmúlt
minden veszély – csak egy görbe
árnyék, a zárójel vár még.
Visszajátszani – ugyan mit!
a fölényt, az élnivágyást?
Egy karnyújtásnyira volt csak
a füvészkert; hol találsz mást?
A delet, a délutánt mind,
a holnapot is felélted;
gregorián-mélységből tört
fel az ősök hangja érted.
Volt idő, hogy a sebek még
ígéretként átütöttek
az szép fehér pólyán. Rútság
s bűn irgalmat könyöröghet,
de mikor már semmilyen vagy:
tél közönyére ítélt sejt,
pucér széncinke – a lélek
borzongása, az elképzelt
Hannibál-póz, a sértetlen
ifjúság rejtelme hol van?
Súlyod már nincs, végtelenség
színe előtt bukdácsolva
mész az évszakokat össze-
mosó, ismeretlen hóban.
Távozz tőlem indulat; ha
nem is mondom: minden jól van,
mindegy, ki mit hisz felőlem.
Világ, kit nem ostrornolok
többé, beléd bújok mélyen.
Csak egy rozsdamarta torok
recseg, krákog — az idő is
hallgatni fog, ha nem vagyok.”
Könnyű volt akkor papírra vetni ilyen sorokat? Ma már szinte-szinte természetes lenne. De akkor! És ugyan miért? Mert az emberélet útjának felén billentél át?
Tudom, tudom: a szenvedésektől bölcsebb, öregebb, próbáltabb lesz az ember. A költő is. Minden szenvedés egy fokkal növeli a költő önmagára találását. Erősíti őszinteségét. Hitelesíti mélyen emberi érzelmeit. Erről viszont már a tíz évvel ezelőtt született A vér-ben olvastam figyelemreméltó sorokat, amiket tanulságképpen fel is jegyeztem magamnak, hogy kéznél legyenek, amikor magam is odabölcsülhetek:
„Levegő nélkül mennyit él
az ember, mikor már a vér
sem fut tovább! Hajszálnyi ér
reményétől függ a kevély
szív, izomzat és habfehér
húsod… De ha kórházi éj
falai közt sincs sok esély,
s a halál köpenyéhez ér
életed (gazdag volt? sekély?
ki tudja), hogyha már a dér
hódít benned, és hártya, héj
kibelezve, se kedv, se kéj:
csak sótlan, híg savó a vér.”
Igen, igen: a testiek visznek bennünket a jégre, s a szellemiek – ha van rá esélyünk – bogáncsként megkapaszkodnak az utókor fürtjeiben, gúnyájában, játszadozva, hanyagul, mit sem törődve hangulattal, trenddel, kánonnal, emlékezettel, jó- és rosszindulattal. Vannak és kész. Próbáljátok meg leseperni magatokról!
Óvjon Téged a Múzsa, akiről annyi el-, be- és felismeréssel dalolsz születésnapi versedben. Pedig jól tudod: fogyó életed a tét – s hogy stílusosan, rímesen zárjam: – paplana a téli rét…
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2014. május 21.
Lászlóffy Csaba: Jelenések – Múzsa
Elégia két tételben
(Maholnap megpillanthatod megint,
a magasban, ahol fecskék cikáznak.)
I.
Felhúzott térddel ücsörögtél – te csipás, enyvezett
szemű -, s ő megkeresett.
(A Múzsa. Nem emberféleség,
ezüst vagy kék lakk
színezi árnyékát is, nem csupán az ég.)
Ezek szerint nem lehetsz még agg.
Fáradtnak látszott, vagy mint aki szórakozottan ásít.
Hívtad-e már vagy sem? – mit számít;
aki nem, az vessen rád követ) -,
hisz gombnyomásra úgysem jöhet.
Ha jó a kártyalap, meglehet nyugdíjazás
utáni rózsaszín idillre áll? De hisz,
régebben, hogy láthasd, néha a vonathoz is
kimentél; rendszerint rossz volt a csatlakozás.
Üdülések idült emléke, értelmetlen
patvarkodás a vendéglőasztalnál este!
Őt kerested volt akkor is a gőgös láthatatlan tüneményben,
még ha gyarló barlanglakó-komplexusaitok közepette
hányingerre irritált, vagy epeömléssel büntetett is az ezredvégen.
Hangszálad repedt, torkod megszakadt
(ő nosztalgiázás közben is rád akadt).
Vacogás, szipogás, asszony sikoltoz.
(Nadrágod térde mióta spenótfoltos?)
Ádám-Éva-ricsajban elmúlt ismét a tél.
S ő tavaszi záporral közeledvén,
nem sáskajárásról, hanem gén-
pusztító szappanopera-invázióról regél.
Csikorgó, semmitmarkoló hangulatok közt, fent, lent,
cuppogó csókadakozással, vigasztalón cselleng.
Fólia-vékony részvétét felkínálva álcázza dühét,
amiért – bár sehol kardvillogás és tőrdöfés -,
már te is totálpuhánnyá váltan adod a lükét.
Máskor mint előérzet:
vészjósló varjúcsapattal riadóztat,
miközben tökkelütött történészek
a feltámasztott hős tetemmel társalognak.
Mocsári tartomány (elfelejtett rondó –
itt kísért még valahol, megbicsaklik a toll),
hol még az ünneprontó
múzsákat is egy-karámba terelték valamikor.
II.
Szerettél volna adni neki, ezt, azt, ami megéri –
de valld be, féltél. („Egyszer úgy tetszett, kér is valamit tőlem,
kétértelmű mosollyal, s én persze bedőltem.”)
Nem tudtad, hogy az életedet kéri!
Legutóbb megjegyezte rólunk: „micsoda emberiség!
lehetetlen, ostoba, rideg!”
Szidták s pletykálták eleget,
hogy pártában maradt (elgondolni is szörnyű vég,
hogy ő is vénlány lehet – mi lesz az ösztöneidet
felcsigázó reménnyel, ha csak szárazdajka,
te pedig a sors magányos szigetére kivetett?)
Vagy úgy döntött – mulattak gonoszul rajta -,
hogy beáll inkább ribancnak(!) –
Ő, akinek
ajka körül, ha akarta, csikorgó fagyban,
hófúvásban is friss sziromillat lebegett?
S hogyha valahol egy részeg zsandár
(ez most nálunk is „divatba jött”) netalán
elsütötte pisztolyát, ama pillanatban már
az ő keze a billentyűkön száguldozott a zongorán,
egy Chopin-mazurkát játszott.
Hívtad eleget: „Gyere hozzánk most –
bármikor; segíts, vess véget a nyomorúságnak.
Ha nem jössz, elvesztünk…” – kiabáltad.
Egérszagtól piszkolt, bosszútól szennyes az idén
az egész örökkévalóság.
Csupa jelentéktelen tárgy és téma. Holtidény.
Ha közelebb léptél hozzá, kellemes pirosság
öntötte el az arcát, ámde a kegyesen bizarr
fölény lekezelő pillanatai után a kevés
derű – jampecek elé szórnak így filléreket! -,
a kedély mint csalóka felhő hamar
elúszott, s már jött a szemrehányó szómenés.
Ilyenkor volt úgy, hogy egyik-másik vendéged,
preferanszozás közben ha vesztésre állt
(ráadásul alaposan be is rúgott), elordította magát:
„Pofozzátok ki a házból! Lőjétek le, mint a kutyát!”
A sejtelmes lebegést, jelenlétének fájó
álomízét őrzöd megalkuvón.
Képzelt szeretkezések, titkos lépcsőfeljáró
ígérete – balga agytompító hunyorgás napfordulón.
Hányszor álltatok egymás mellett,
anélkül, hogy megérintetted volna bár egy hajszálát…
Tünékeny szépség, kit szemed a nyári szivárványon át lát –
neki viszont a te jelenléted mind nehezebb lett;
sejtésed szerint azért volt egy könnycsepp,
melyet akkor érted ejtett
(de hát holnap sem lesz könnyebb).
Nyálcsorgató vagy csuklásszerű, heves
hallgatások a sötét sorsalagútban.
Utánakapsz a hóhullásban. Nyakadon ütemes
érdobolás – a sűrű ködben valahol út van,
de mohó markodban csak egy letört
jégcsap, vagy egy dermedt madárka.
Ingerlő csípőmozgásával a korcsolyapálya
tükrén bogenezve kifogástalan, üde hölgy –
hagyja, hogy ocsúdás közben térdre rogyj, mi több:
elvágódj a tükörsima jégen. (Ez Ő!)
Angyal! a csábítás platoni ideálja;
madárcsontú torlasz a csepegő,
olvadozó kívánásban – másoknak, meglehet
(mondjuk, ha az ember anyósára
gondolunk) szárnyas szörnyeteg!
Homokszemcse érintésű kétszínűség! Két melle
ősidők óta kiszáradt göröngyeiből édes
mérgű ópiumot spriccol a szemedbe!
(Csak ülsz a csupasz hokedlin, s kígyózó teste
hiányával is izgatni képes.)
Mindegy; de mint egy
emlék, csak úgy visszaintett
(honnan veszik, hogy vízbe fullasztott
macskakölyköket fogyaszt, s vadkanbél-húron hegedül!);
mégis vágyakozás fog el utána,
ha nincs más rajta kívül – mert nyilván a
balkáni szárnyas pástétom nem repül -,
csak az, ami tegnap is aggasztott;
s mintha kevésbé zavarná az embereket
a balul-
sült-el-élet, a sok sanyargatás és süket
duma, amiből kijut bőven s változatlanul.
Alultáplált rosszcsont,
vegyszerezett koszton,
garabonciásként
már obsitos-poszton
te, az anekdotákat rühellő „múzsafi”
(„jaj, inkább a takarítószemélyzet panaszai!”),
aki szégyenkezőn, mint holdárokban lapuló kutya,
fakult arcával befele lát:
nézhetsz akárhova:
csak farsang-vigyor és gügye röhécselések,
s a giccs reklámfogása a görbetükör mélyéből magát
csodáló, megzápult emberiségnek!
Ha van Múzsád, van aki óvjon, akárhányszor,
a haszontalan pörlekedéstől, porladástól.
„Te szerelmes leveleket írogatsz még
– kukkant be kihűlt házba -,
s nevetséges emlékeiden mélázol?
Mikor nő be a fejed lágya!”
x
(Legutóbb is szemrehányó tekintettel mért végig
hogy miket művelek s kikkel járok?) -, és mintha megbántva
repült volna ki a nyitott ajtón a Tejút irányába.
S én nem mertem utánanézni.)
(2014)
Pusztai Péter rajza
2014. május 21. 05:04
Mondhatni gyerekkorom óta olvasom-becsülöm Lászlóffy Csabát.Boldog szülinapot,egészségben eltöltött, termékeny, hosszú életet kivánok Neki.