Udajpur

Az ötödik gudzsaráti napra valamennyire rendbe jött az egészségem. A gyomrom korábban megnyugodott és most már a torkom sem zavar. Az éjszakai vonattal indulhatok tovább a Rádzsaszthánba az egykori Mévár állam fővárosába, Udajpurba. Ahmadábádban, Gudzsarát fővárosában kell átszállnom. Egy ideig sétálgatok a peronon. A vasútállomásokon mindig megcsodálom India sokszínűségét. Színes száriba öltözött nők, európai ruhát viselő középosztálybeli férfiak, színes ruhájú rádzsasztháni parasztasszonyok, sovány nagybajuszú turbános földművesek, narancssárga ruhás szerzetesek függőlegesen vagy vízszintesen festett homlokjelekkel és nagyszakállú muszlimok rózsaszín fejkendős feleségeikkel. A bóhrá muzulmán nők rózsaszín csipkés viselete lágysággal ötvözi az iszlám szigorát. Meglepő, milyen sok muzulmán várakozik. Beszédbe elegyedek eggyel, aki elmondja, hogy az adzsméri vonatot várja. Adzsmér a legszentebb iszlám zarándokhely Indiában. A Garíbniváznak, „Szegények Megsegítőjének” nevezett misztikus szent sírja van ott, aki még a XII. századi iszlám hódítás előtt jött Indiába. Következő héten lesz a szent halálának az évfordulója.
Nagyjából az adzsmérival egyszerre indul éjfél felé az én vonatom is. Nyolc óra alatt teszi meg a háromszáz kilométert Udajpurig a keskeny nyomtávú pályán, hogy reggel kipihenten, a legkellemesebb időben érkezzek Rádzsaszthánba. Udajpurba csak keskeny nyomtávú vonatok járnak, és hiába ez India egyik legszebb, legtöbb turistát vonzó városa, naponta csak öt pár vonatot jelez az állomás menetrendje. A menetrend fölött fényképek vannak kifüggesztve. A rajtuk lévő embereket körözi a rendőrség.
Még van néhány órám a hivatalok nyitásáig. Egy tisztnek elmondom, hogy az este hatos vonattal megyek tovább, mire ő azt válaszolja, hogy az másnap délután kettőre ér Delhibe, menjek inkább busszal. Vissza is váltom a jegyemet, és foglalok egy helyet az este hatos “hálóbuszra”.
Udajpur a mévári maharadzsák fővárosa. Miután Akbar, Delhi szultánja az 1560-as években bevette cshittauri erődítményt, a maharadzsa Udaj Szingh új fővárost alapított, Udajpurt, “Hajnalvárost”. Akbarnak sohasem sikerült aztán Mévárt teljesen alávetnie. Ezt csak fia, Dzsahángir nagymogul érte el. A mogul szultánok által rákényszerített szövetség után Mévár békében élt. A maharadzsák háborúskodás helyett vadászatba, művészetpártolásba és építkezésbe fektették energiáikat, a fővárosban és környékén pedig nagyszerű épületek épültek.
Ide is kéziratok miatt jöttem. A Rádzsasztháni Keleti Intézet helyi gyűjteményében ugyanis van három Tulszídász kézirat. Ez egy egész Rádzsaszthánra kiterjedő megbízható intézet. Voltam már több ágában: Dzsódhpurban, Dzsajpurban, Alvarban és Bharatpurban. Mondják, ha viszek egy papírt a követségről, minden további nélkül fénymásolnak. Kiderül azonban, hogy túlságosan is nagy mellénnyel érkeztem. A kéziratok őre egészen más szabályokról tud. Szerinte a dzsódhpuri központból kellett volna egy papírt hoznom, amiben engedélyezik, hogy kéziratokat keressek. Vagy legálabb holmi indiai kormánypapírom lenne… Mondom neki, felhívom a dzsódhpurt, és ott majd megmondják, hogy elég a követségi papír. Mivel az intézetben nincs telefon, kimegyek a városba egy telefonirodához, onnét hívom őket. Dzsódhpurból el is magyarázzák: tényleg elég a követségi papír. Erre visszamegyek az intézetbe, és most a helyi főnököt kísérem el a városi telefonirodához, ahonnét neki is elmagyarázzák, hogy elég a követségi papír. A főnököm még tiltakozik, hogy a követség cask annyit írt: indiai irodalmat kutatok, és ez nem eléggé körülhatárolt. Mikor vége a beszélgetésnek, elmondja, hogy a papírom nem jó, de azért ő mégis a segítségemre lesz. Sajnos az egész nap eltelt a huzavonával, ám a nap legvégére tényleg a kezemben a három fénymásolt kézirat.
Beáll a “hálóbuszom”. Alul ülések vannak benne, mellmagasságtól fölfelé pedig elfüggönyözhető kis fülkék 170 cm-es indiaiakra méretezve. Alattam ülve utaznak, a busz dobál jobbra-balra. Végigalszom a tizenkét órás utat Delhiig.

(Folytatjuk)