2013 végén megjelent, Prieteni apropiaţi. Lecturi empatice – ‘Közeli barátok. Empatikus olvasmányok’ (Editura Ardealul) című tanulmánygyűjteményét forgatva akár a tartalomjegyzékben is tetten érhető az a természetesség, ahogyan a szerző a román és a magyar kultúra átjáróiban meghordozza az olvasót.
Román költőportréi között teljesen magától értetődő helye van például Szőcs Gézának is, akinek az Al-legóriás ember (Irodalmi Jelen Könyvek, 2003) című versgyűjteménye – amit ráadásul nem is maga a szerző, hanem fiatalabb kortársa, Orbán János Dénes állított össze, Szőcs korábban bevallott szándékától eltérően, aki 1992-ben megjelent kötetében (A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban) látványosan vett búcsút a líra műfajától. A 2003-as gyűjtemény viszont éppen arról győzte meg Kocsist, a kritikust, hogy a maga nemében a Szőcs-féle költői játékosság Szilágyi Domokoshoz képest is gyökeresen új szemléletet jelez az erdélyi magyar költészetben; a tragikus, súlyos felhangokat a gúnyos többértelműségek, a szövegek többrétegűsége, fű alatti üzenetei váltják fel, s ilyen értelemben a szerzői búcsú a versírástól inkább pózként hat, semmint egy kísérlet feladásaként. Elemzésében Kocsis Francisko úgy fordul a román olvasóhoz, mint akiről eleve feltételezi, hogy otthonos a kortárs magyar költészet berkeiben is, de mert tudatában van annak, hogy ilyesmit hinni illúzió lenne, rendszerint úgy kanyarítja érvelését, hogy állításai mellé a beavatáshoz szükséges minimális tény- és érvanyagot is szolgáltassa.

Kocsis magyar irodalmi olvasmányélményei nem egyszerű impressziók, még kevésbé ötletszerű széljegyzetek: legtöbbször azokról ír, akiket fordít is, akik szellemi műhelyébe bizalmas bejárása is volt már. Esszében vallja meg „szerelmét” Ady egyedülálló kötészete iránt, de Szilágyi Domokos zsenijének és tragikus sorsának is árnyalt figyelmet szentel.

A magyar irodalom avatott értőjeként elemzi s ítéli meg, bátor kritikai vértezetben Nicolae Balotă rendkívüli szellemi teljesítményét, amit a Scriitori maghiari din Transilvania 1920-1980 – ‘Erdélyi magyar írók 1920-1980′ című könyve – a román szellemi élet egyik kulcsfontosságú kútfője – jelentett a kölcsönös megismerés szempontjából, s amelynek szakmai erényeit maga is igyekezett a magyar irodalmi jelenségek közvetítése során érvényesíteni.

Nem tekinthető véletlennek ugyanakkor az sem, hogy Kocsis Francisko prózai olvasmányai közül kiemelkedik az ízig-vérig erdélyi gyökerű Radu Ţuculescu, akinek emlékezetes, mélységesen poétikus és erdélyiségében utánozhatatlanul eredeti regénye, a Povestirile mameibătrâne – ‘Öreganyó meséi’. (Editura Cartea Românească, 2006) nem csupán a mai transzszilván falura jellemző, hiteles együttélési metszetet nyújt, hanem az elkerülhetetlen közös pusztulásban megnyilvánuló egybefonódást is érzékletesen ábrázolja. Ezt az értékspecifikumot igazából Kocsis képes a leginkább értékelni, már csak azért is, mert földrajzi-etnológiai-történelmi gyökerei hasonló közegből sarjadtak. Onnan jön, ahol az együttélés, az egymásra figyelés és a sorsok egybejátszása köznapi törvényszerűség, gyakorlat.

Értékelemző, új irodalomtörténeti ismeretekre nyitó könyv a Kocsis Franciskoé, aki a mind szélesebb körűvé váló műfordítói munkássága mellett az elemző kritikus feladatait is elvállalja.

Cseke Gábor