A mozgósítás

1914 július 1-én cserkészni indultam egy kollégámmal és vagy tíz tanulómmal Krassó-Szörény és Hunyad megyébe. Három hét elteltével Orsován keresztül a Dunán vonultam haza Versecre, hogy aztán elmenjek szülőfalumba, a bácsbodrogvármegyei Kishegyesre, ahol július 26-án volt a búcsú. Otthoni tartózkodásom alatt a Pesti Hírlap kövérbetüs címeinek buzgó olvasásával elégítettem ki vakációs szellemi igényeimet. Nem tulajdonítottam nagy fontosságot semminek; még az „Ultimátum Szerbiának” című felirat is hidegen hagyott. Csak akkor vettem komolyan a közelgő veszélyt, mikor azt olvastam, hogy a parlamenti pártok között szent lett az egyetértés. Veszélyben levő emberek lelki tulajdonsága, hogy szorosan összetartanak s a baj mindig válaszfalakat döntött, éppen úgy, mint ahogy a szerencse mindig válaszfalakat emel az emberek között.

Július 25-én este együtt mentem falum érdeklődő népével a Zimony felől jövő vonathoz, hogy a kísérő személyzettől valami biztosat tudjak meg a kitörni készülő háborúról. És megtudtam mindent, amit másnap megtudott az egész ország, hogy az annyiszor falrafestett ördög, a Szerbiával való háború kitört. Naiv polgáremberek módján úgy terjesztettük ennek a hírét, hogy ,,az éjjel bombázzák Belgrádot”. Elég nyugtalanul feküdtem le s miután egy ,,Hátha mégis . . .” kezdetű, hamarjában gyártott imádságot útnak indítottam az egek urához, elaludtam.

Másnap július 26-a volt; Anna napja, kishegyesi búcsú napja. Szüleimnek eddig nem szóltam egy szót sem. A kapun belépő vendégektől tudtak meg mindent. Ezek azt híresztelték, hogy az ő falujukban már reggel 7 órakor kifüggesztették azokat a bizonyos cédulákat, melyek a mozgósítást tudtul adják s útban is van minden jóravaló ember az otthonából.

Nálunk 9 óra van s még nem tudunk semmi bizonyosat. Bementem a községházára érdeklődni s éppen mikor a kapujába értem, akkor lépett ki rajta a kisbíró, nyomában a jegyző, s rövid dobolás után kihirdették a falunak, hogy „az általános mozgósítás el van rendelve, a vasárnapi munkaszünet fel van függesztve …” A jegyző további szavaira nem figyeltem csak a tömegből kihallatszó „Éljen Magyarország!” kiáltás ütötte még meg a fülemet; mentem hazafelé . . . Falum népe elkezdett búcsúzkodni. Azt hiszem, nem lesz soha többé emlékezetesebb búcsú Kishegyesen Anna napján! . . .

Otthon sajnálattal adtam tudomására az édesanyámnak, hogy az ebédet nem várom meg, mert éppen 12 órakor indul a vonatom. Mikor kiértek velem az állomásra, akkor vettem észre, hogy nem fogja fel mindenki olyan közömbösen a háborút, mint én. A tömegesen hazafelé induló búcsúi vendégek sűrűn hullatott könnyei nem az otthagyott libapecsenyének voltak szánva, hanem egészen másnak. Hiába magyarázgattam magamnak és szűkebb környezetemnek, hogy a sírás nem segít, mikor felszálltam a vonatra és édesanyám elbúcsúzott tőlem, az én szememből is kicsordult a könny. A vonat megindult és vitt Szabadkán keresztül Szegedre. Itt láttam először kifüggesztett mozgósítási hirdetést, s azt olvastam, hogy az elrendelt mozgósítás csupán részleges, nem pedig – mint nálunk hirdették – általános. Egy pillanatra fellobbant bennem a remény szikrája, de nem égett soká, mert ott láttam a mozgósított ezredek között az enyémet, a 39-est is. Mentem tovább Temesvárra, onnan Versecre. Vonatom éjfélkor érkezett meg s mire kiértem az állomásépületből, egyetlen kocsi sem állt már rendelkezésemre. Kis katonaládámat az állomáson hagyva, gyalogszerrel indultam neki a kihalt utcáknak. Útközben egy őrjárattal találkoztam, mely igazolásra szólított fel. Ugyan mivel igazoljam magam? Nincs nálam semmi írás, mely személyem mivoltát bizonyítaná. Elővettem nálam maradt vasúti jegyemet s megérttettem az őrjárat parancsnokával, hogy utasember vagyok. Ezt a szegényes igazolást elfogadta s én gyorsított léptekkel mértem az utat a még nyitva levő Glückmann-szálló kapujáig.

Másnap délelőtt 10 órakor indult a vonat, mellyel tovább kellett mennem Debrecen felé. Barátaim kikísértek a vasútállomásra, egyik-másikuk fiatal feleségétől búcsúzott, én még csak nagy titokban gondoltam arra, hogy én is hagyok ott valakit! . . . A túlzsúfolt vonatnak csak lépcsőjén jutott számunkra hely, oda kuporodva beszélgettünk ketten-hárman az előttünk álló háborúról. Temesvárott elváltam a verseci ismerősöktől és új pajtásra akadtam, az 1912-i debreceni fegyvergyakorlatról jól ismert Horváth Kálmánra, aki már akkor népfelkelőnek készült és most, nem csekély csodálkozásomra, egy úton haladt velem. Mentünk, mendegéltünk, végre vagy negyvenen – kik egy ezredbe valók voltunk – megérkeztünk Debrecenbe. Azonnal elmentünk a laktanyába, ahol Milion kapitány tudtunkra adta beosztásunkat. Horváth barátom a menetzászlóaljba került, jómagam pedig az 1. számú katonai munkásosztagnak lettem a parancsnoka. Kezembe adtak egy nyolc lapra terjedő mozgósítási utasítást s ezzel sétakörútra indultam a Pavillon-laktanya mind a négy udvarán.

Július 28-a volt, egészséges, forró nyári nap, amikor először elkiáltottam az udvaron a homokban heverő debreceni magyarok közt a Nagy Mihály nevet. Mintha megelevenedett volna a föveny, mintha a hívó szóra sereglő magyar nép lelke mozdult volna meg – felemelkedett vagy 20 hortobágyi fiú és illedelmes hangon, hogy akár a nagytemplomnál is meghallhatták, elkiáltotta magát, hogy „Hier!”. Erre a tömeges ajánlkozásra nem voltam elkészülve; jobban megnéztem tehát a kezemben levő törzskönyvi lapot, s csökkenteni akarván a Nagy Mihályok számát, hozzáfűztem, hogy „hajdúszoboszlói”. Erre 15 újra homokfürdőt vett, öt azonban állt rendületlenül s azt vallotta, hogy mind hajdúszoboszlói. Újra megnéztem a lapot s a sorozási évszámból kisütöttem, hogy az a Nagy Mihály, akit én keresek, 1907-beli. Erre három ember újra földre rogyott, a kettő meg tanukkal igazolta, hogy mind a ketten „szoboszlóiak” és „hétbeliek”. A törzskönyvi lapon egyéb biztos ismertetőjel nem lévén, tudomásul vettem, hogy van két Nagy Mihályom tényleg, s van egy emberem – papíron. Végigkiáltottam így vagy hetven nevet, jelentkezett vagy 100 ember és összeállítottam századom első szakaszának jobbszárnyát, mely 23 emberből és egy altisztből állt. Ennek a 23 és egy embernek azután megmagyaráztam, hogy ők a katonai munkásosztaghoz fognak tartozni, amit hivatalos nyelven úgy hívnak, hogy Arbeiterabteilung. Figyelmeztettem őket, hogy engem mindig tartsanak szem előtt, mert én leszek a parancsnokuk.

Másnap újra kezdődött az emberszedés, s mert már más is csipegette a homokban heverőket, lassan tisztulni kezdett a debreceni Pavillon-kaszárnya udvara. Annál borúsabb lett az ég alja arra észak felé!… Mikor már kétszáz körül volt az embereim száma, mikor már Szerbia felé járt az ezred java, meg lett az általános mozgósítás. Ez csak annyiban érdekelte Debrecent, amennyiben most már a kassai illetőségű borbélysegédek is elmentek s így nem maradt, aki azzal vigasztalta volna a bevonult katonákat, hogy addig nincs baj, ameddig mindenkit be nem hívtak.

A katonai munkásosztagok csak az Oroszország elleni mozgósítás esetén voltak felállítandók. Az első mozgósítási napnak nyolcadján kellett őket menetre kész állapotba helyezni. A bevonulásom napján kezembe adott íven pontosan meg volt állapítva minden napra a tennivaló. Amikor azonban keresztül akartam vinni, felhangzott a bölcs szózat: Ugyan mit akartok! . . . Hiszen ti nem is mentek háborúba! . . . Talán mondanom sem kell, hogy az ilyenfajta nyilatkozatnak, különösen ha magasabbrangú ajkáról hangzott el, legnagyobb önámítással adtunk hitelt. Szívesen álltunk félre, s türelmesen vártunk, hogy sor kerüljön reánk, akik csak olyan szalonalakulatnak voltunk kiszemelve, s . . . talán nem is megyünk háborúba! . . .

Szállásunk Debrecennek az a külső része lett, melyet Csapókertnek hívnak. Innen jártunk be naponta a Pavillon-laktanyába egy-egy nadrágért, cipőért, még meglelhető borjúért, s valahányszor hazamentünk, mindig meg kellett állapítanunk, hogy bizony alig használható az a nekünk juttatott ruha- vagy felszerelési darab, mellyel nagy örömmel megterheltük önmagunkat.

Elérkezett a mozgósítás hatodik napja, amikor letettük az esküt, úgy, ahogy ebben az időben letette minden épkézláb ember Londontól Tokióig . . .

Forrás:  Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén – népek országútján. Budapest, 1935.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ