Akkor érezte igazán tartalmasnak és helyénvalónak az ember például a Legyünk humorunknál!-féle felszólítást, amikor egy ország apraja-nagyja, azaz ,,a haza sólymaitól” kezdve a „hőn szeretett” kommunista vezérig mindenki a legkomolyabb ügy érdekében ténykedett — legalábbis félig-meddig! –: tudniillik ama sokoldalú ember „előállítása” ügyében.

Sokoldalúra kellett formálódnia minden megszületésre ítélt egyednek, hiszen komoly szerepet szánt mindeniküknek ama letűnt kor ideológiája: jelszavak artikulálására legyen alkalmas, s az ország népe pedig váljék gyúrható masszává, gondolkodás nélküli tömeggé…

Merényletnek számított ilyen körülmények között a humor, a derű, egy humorfesztivál meg intézményes formában nyilváníthatta ki magát az emberi szabadságvágyat, azt, amire a tömegember, illetve a mankurt eleve képtelen. Az 1980-as években egy ilyen rendezvényen ismerhettem meg személyesen is Bölöni Domokost, amikor a Mester jelenlétében, Bajor Andor részvételével zajlott Korondon, választott falujában és Parajdon az erdélyi magyar humorfesztivál éppen soros rendezvénye. Korondi tanárként akkor Bölöninek magában a szervezésben is szerep jutott, amihez bizonyára civil kurázsira is szükség volt…

A kommunista rendszer bukása óta, ha nincs is kimondottan ilyen rendezvény — de lehetne rendszeresíteni! –, ám a címül választott figyelmeztetés és bátorítás ugyancsak időszerű és megszívlelendő. Szóval: Legyünk humorunknál! A mai erdélyi magyar középnemzedék írói közül legalábbis Bölöni Domokos — sok egyéb mellett — erre is biztat, sőt, bátorít eddigi mintegy tíz kötetében. A rövidpróza szorgalmas művelője Bölöni, aki gazdag életismeret és -tapasztalat birtokában örökíti meg a kisembert. Különcök, elesettek, megalázottak, számkivetettek elevenednek meg karcolatban, tárcanovellában, humoreszkben, vagy hogy legújabb kötete* műfajmegnevező alcímét idézzem: történetekben.

S Bölöni történetei, amelyek, mondhatni, bármely erdélyi magyar falu utóbbi hetven-nyolvan éve kistársadalmában megeshettek, nemcsak egy-egy jellegzetes figura foglalatai, de emberi viszonylatoké is. Nem elesettnek, megalázottnak, számkivetettnek vagy egyszerűen csak nevetségesnek születik az ember, hanem azzá válik a körülmények folytán. Akár a névadás által is. Így lett a falu társadalmán kívülre szorult s mindig a halálra váró öreg emberből Csigur Migur, aki ha el is távozott ez árnyékvilágból, olykor még jelenvalónak tűnik környezete számára. Miccsálsz Lina, noha „egy kicsit kolontos volt”, de nem a falu férfiainak kiszolgáltatott bolond; nagy „karriert” futott be, még a megcsalt feleségek is büszkék voltak, ha férjüket számon tartotta akkor is, miután sikerült kilépnie a faluban hozzánőtt gyanús szerepéből (Miccsálsz Lina született boldogsága).

Mint a falu társadalmától idegen „testet” mutatja be az író a szintén titokzatos Micsoburt, aki a kommunista érában a pártapparátusban mint illegalista múlttal rendelkező aktivista szerepelt, a „lájtos vadkapitalizmusban” pedig úgy tér haza az óceánon túlról, mint aki komoly antikommunista múlttal rendelkezik, s falujának egyik jótevője akar lenni (Micsobur reinkarnációja). Az írások szatirikus éle erősödik fel, ha a bukott rendszer kiszolgálóiról ír Bölöni, vagy ha napjaink vadkapitalizmusának visszásságairól (Bratyi a pribékkel, Vese, A Zsan Zsák utca avatása, Kökényszilva). Korszakok válthatják egymást, de a humor forrása nem apad ki, s a szatirikus hangot elfojtani író részéről felelőtlenség. Közismert fordulattal élve: humorban ne ismerjen tréfát, aki annak művelésébe kezd. Bölöni történetei bármely erdélyi magyar faluközösségben megeshettek, de az író, nyilván, saját szülőföldjéről hozta ezeket, a Kis-Küküllő mentéről. Tamási szavaival szólva: „az ember szíve mélyén örökké odavaló, ahol született”.

(Forrás: Háromszék, 2010. augusztus 7.)

____________

* Bölöni Domokos: Micsobur reinkarnációja. Mákföldi történetek. Marosvásárhely, Juventus Kiadó, 2010