Bepréselődöm a vezető mögé. Ott, az első ülésen a legszűkösebb; a cipőm már nem fér el, mégis rendszeresen oda ülök, mintha oda szólna a bérletem. A fásult, hétköznapi munka ott kezd kiperegni belőlem, mint lyukas zsákból a mák. Máshova ülve(,) talán a vezetőfülke üvegfala is hiányozna a maga homályos tükröződésével. S az apró babonák… Hogy nehogy megpillantsam a svájci cipőbolt baljós keresztjét, nehogy kirúgjanak. Aztán átszeljük a villamosvágányt, sosem futva össze a szerelvénnyel… Aztán mindig megállunk a zebrazöldnél és megindulunk a zebrapirosra. Aztán Horváth-kert, Tabán, szocreál Dózsa György. Ezek jutnak nekem Hellász vagy Itália helyett. Ha a munka, szórakozás és pihenés a háromszög egy-egy sarka lenne, ez a benyomásözön a háromszög közepére esne: nem munka, nem pihenés, nem szórakozás. Rám méretett dinamikus unalom. Jön a fehér Erzsébet-híd, mint valami rózsaszín reflexű patkányfogó… Félek, hogy egyszer lecsap. A két Duna-part viszont bírálhatatlanul szép, mindennapi képeslapunk, ami megadatik. Leszállok az Astoriánál. Előkészítem bimetál pénzérmemet a kedvenc koldusomnak.

 Budapest, 2014. V. 22.