Szakadát és az első világháború

…Reménytelen szétesettség közepette ütött ki a világháború és az 1918-as hatalomváltozás, amelyek közül az utolsó esemény járt a szakadáti magyarságra talán a legkisebb zökkenővel, mert hisz „kisebbségi sors”-ban élt ő azelőtt is. Az a testvéri viszony, amely az 1848–49-es időkben a község román és magyar lakossága között megnyilvánult, a világháború idején, amikor hasonló helyzetek adódtak, sajnos, nem ismétlődött meg.
Szakadát, de különösen az odavaló magyarság tízszeresen kivette a maga részét a világháború borzalmaiból. Szakadatlanul nagy és gyakori szenvedésük egyik fő oka, hogy a Vöröstoronyi-szoros útvonalába estek s így ütközőpontul szolgáltak a bevonuló román hadseregnek. Így már 1916. szeptember 2-án megjelent Szakadáton három román katona, akik néhány magyar vezető embert letartóztattak. Ezeket Fenyőfalvára vitték, ahonnan másnap hazaengedték őket, megfogadtatván velük azt, hogy mint polgári elem, nem fognak a katonaság dolgaiba beleavatkozni. Értesülvén erről a magyar csendőrök, másnap szintén megjelentek a faluban és elhurcolták a román jegyzőt és bírót. Ez megint a románokat bántotta, s így a szeptember 5-én bevonult román lovascsapat összegyűjtötte a Felsőkútnál az egész magyar lakosságot. Akadt egy öreg szakadáti román ember, Vasile Ilisan, aki levett kalappal kérte a román katonákat, hogy a derék magyar földijeiket ne bántsák. Az öreg békés kijelentései azonban nem hatottak, elkergették és megfenyegették.
A magyarokat ezután Mahara Toma román tanítóval együtt Felekre vitték. Szeptember 17-én visszahozták őket a szakadáti községházára, majd 18-án este különválasztották a 21 magyar férfit hozzátartozóitól. 110 asszonyt és gyermeket Rákoviczára, a román iskolába vittek. Itt kilenc napig fogva tartották őket, amikor is a német hadsereg előnyomulása révén kiszabadultak. A legtöbben már szeptember 30-án átgázoltak az Olton, hogy otthonukba visszatérhessenek. Szomorúan szemlélték feldúlt lakásaikat és leégett gazdasági épületeiket. Az asszonyok és gyermekek kipihenvén fáradalmaikat, nekifogtak házuk és udvaruk rendbehozatalához, látván, hogy férjeik a fogságból még nem tértek haza.
A letartóztatott 21 férfi mindennél százszorosan nagyobb szenvedésen esett keresztül. A román katonaság levitte őket gyalog Porcsestig, s onnan vonattal Craiováig, ahol tömlöcbe kerültek. Végre kihallgatták és mivel semmi terhelő bizonyíték ellenük – hogy kémkedtek volna – nem volt, felmentették és egy baraktáborba internálták őket. Itt négy hetet töltöttek, míg a román hadsereg visszavonulása miatt őket is beljebb vitték Jalomitába. Mint lázadókat kezelték őket és főkép Adriányi lelkészt és a 72 éves András Dombi Istvánt sokat bántalmazták. Innen Sloboziába kerültek, ahol különválasztották a román anyanyelvű foglyokat, míg a magyarokat és szászokat erdei munkára küldték egy Pribici nevű falu mellé. Szegények eleinte örültek ennek a szabadabb életnek, pedig igazi szenvedésük és szétesésük tulajdonképpen itt kezdődött el. A rossz étkezés, majd a kolera és egyéb betegségek rövidesen végeztek velük.
1916. október 30-án Koppándi Péter kezdette el a sort. November 4-én András D. István halt meg. November 11-én Máthé Lajos szakadáti segédlelkész követte őket, aki 10 napra szóló kenyérjegyét elvesztvén, a szó szoros értelmében éhen halt. November 15-én Unger István dőlt ki soraikból. Az elhaltak ruháit a megmaradt szakadátiak maguk között elárverezték, mert már közelgett a tél.
A többiek ideig-óráig még hurcolták életüket, a szerint, hogy kit milyen helyzetbe sodort a sors, és hogy kinek milyen ellenállóképessége volt. Aránylag jól ment a sorsa Tamás Istvánnak és Palatka Mihálynak, akik mint pásztorok, egy tanyán nyertek elhelyezést, ahonnan néha tejet-túrót küldtek szakadáti testvéreiknek. Gergely Istvánt, Bálint Jánost és Gergely Jánost mint koleragyanúsakat hátrahagyván, december 8-án a többieket Moldvába vitték. Pál István ekkor behúzódott a kolerabetegek közé, hogy őt ne vigyék tovább. Ezzel mentette meg életét, mert miután a román hadsereg és a hátvédnek hagyott orosz hadsereg kivonult a községből, hangos zeneszóval bevonult a bolgár katonaság s így megnyílt az útja rövidesen hazafelé az említett három koleragyanússal együtt. Nekiindultak gyalog szülőfalujuk felé. Ploestiben Pál István és Gergely István lemaradt, míg Bálint János és Gergely János hol gyalog, hol vonattal folytatta útját. A tanyán elhelyezett két fogoly is elindult hazafelé. Útjukat részben gyalog, részben szamárháton s vonattal tették meg, amíg december 23-án végre Szakadátra érkeztek.
A 21 szakadáti fogoly közül csak hat maradt életben és került haza, a többi ott vesztette életét a fogságban. Külön kell megemlékeznünk Adriányi Adolf lelkész tragikus végű fogságbeli napjairól. Egyenként temetgette el híveit, míg aztán 1917. február 24-én végelgyengülésben kórházba került s még aznap meg is halt.
1918. május 11-én a magyar nemzetiségű háborús áldozatok emlékére fekete márványoszlopot állítottak fel az evangélikus templom cintermében. Az oszlop keleti oldalán azok névsora áll, akik fogságban haltak meg, míg nyugati oldalán, a harctéren elesett hősi halottak nevei olvashatók. A községháza előtt is van egy román nyelvű emlékoszlop, amely az egész község hősi halottait sorolja fel.
Az 1918. decemberi hatalomátvétel eseményeiből csak annyi lejegyezni való van, hogy miként egész Erdélyben, Szakadáton is megalakult a román nemzetőrség – itt Sumea tanító vezetése alatt. Ennek célja részben a rend fenntartása volt, részben a hatalom fokozatos átvétele a románság részéről. Ez sem ment teljesen simán, mert a felfegyverzett gárdisták a háború utáni forradalmi hangulatban tüntető felvonulásokat rendeztek, a levegőbe lövöldöztek és rémítgették a kicsiny számú magyar lakosságot. A magyarok ugyan állandóan készenlétben voltak a menekülésre, de tettlegességre nem került a sor, épp a higgadtabb gondolkodású, idősebb román vezetők befolyása révén. Közben a gárda parancsnokságát is megfontoltabb elem vette át s így helyreállott a rend és nyugalom, sőt lassacskán a béke is a lelkekben, s azóta a legjobb testvéri viszony kapcsolja egybe a község kétnyelvű lakosait…

[Forrás: Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia kiadása. Kolozsvár, 1940.]