…Az írók a ki­lenc­ve­nes évektől kezd­ve pro­fikká váltak: a ki­csit is te­hetsége­seb­bek előtt megnyílt ez az út. A pro­fivá válás emb­le­ma­ti­kus fi­gurája a Számlaképes Író. (Vagy­is, amennyi­re meg tu­dom ítélni, gya­kor­la­ti­lag min­den­ki, aki időnként pénzt is kap pub­likációiért.) A választás le­hetősége el­vi­leg talán még meg­van – mond­hat­ja va­la­ki: nem aka­rok pro­fi író len­ni! –, de valószínűleg min­den­kit megkísért előbb-utóbb a pro­fiz­mus gépe­ze­te, ha eset­leg ne­met is mond majd.
A pro­fiz­mus a ki­lenc­ve­nes évektől kezd­ve leg­inkább az al­kal­maz­kodás képességével függ össze. Példák: fo­ko­za­to­san világossá vált, hogy az írástudó em­ber számára hozzáférhető pénz leg­inkább a média és a színház környékén mo­zog. Fon­tos szem­pont, hogy az ilyen jel­legű „beépülés” egyáltalán nem le­ala­csonyító, erkölcsi­leg nem kétes, hi­szen az író az írással kap­cso­la­tos adottságait, képességeit használja ak­kor is, ami­kor történe­te­sen a Barátok közt című so­ro­zat párbeszédeit írja, fa­ipa­ri szak­la­pot szer­keszt, vagy egy al­kal­mi iro­dal­mi show-hoz rögtönöz szöve­ge­ket némi fellépti díj el­lenében. (Csak össze­vetésképpen: eh­hez képest írhat­na beszéde­ket is va­la­me­lyik po­li­ti­kus­nak – az már sötétebb ügy.) Egy­re több olyan in­terjút ol­vas­ni fi­a­tal írókkal (is), hogy egymást érik esetükben a ko­moly felkérések: csupán azok­nak ele­get ten­ni is bőven elég mun­ka.
A pro­fivá váláshoz so­rolnám tehát a fel­ol­vasóes­te­ket is, ame­lyek egy sajátos – „fel­ol­va­sott/​fel­ol­vasásra írt iro­da­lom” – műfajt ter­mel­tek ki. Az ilyen szöve­gek­ben gon­do­san el kell he­lyez­ni egy-két be­kezdésenként egy poént, pro­fi módon kell ada­gol­ni a feszültséget, különben meg­bu­kik a fel­ol­vasó. Ideális eset­ben a fel­ol­vasások résztvevői is Számlaképes Írók, ak­kor nincs velük gond.
A pro­fivá válás kétségte­len jele a ki­lenc­ve­nes évektől kezd­ve az is, ami­kor egy költő hir­te­len el­kezd prózát vagy drámát írni. Az ösztöndíjrend­sze­rek és a kiadók po­li­tikája (az ol­vasói igények­re is ala­poz­va, per­sze) egyértelműen prózacent­ri­ku­sak, a drámát pe­dig – pályaszélről nézve – inkább köztes meg­oldásnak gon­do­lom: ha a film­ipar a ma­gyar nyelv­terüle­ten is job­ban fel­fut­na, azok, akik most drámákat írnak, valószínűleg előbb-utóbb átállnának film­for­gatókönyv-írásra. A műfajváltások sok­szor csak időle­ge­sek, és kétes értékűek – például egy-egy ösztöndíj lejártáig tar­ta­nak –, de van, akiről valóban ki­derül, hogy jó prózát vagy drámát tud írni.
A médiában való je­lenlét problémája is másképpen merült fel az utóbbi évek­ben; ez talán nem­zedéki kérdés elsősor­ban: különösen a fi­a­ta­labb szerzők esetében ve­hető észre olyas­faj­ta törekvés, mint­ha ele­ve a média­sze­repléshez idomítanák saját imázsu­kat. Per­sze van, aki a médiától függet­lenül is ak­kor érzi igazán jól magát, ha „au­ten­ti­kus” imázsa van. Eh­hez adalékként lásd Király Le­ven­te Krasz­na­hor­kai-portréját az Így ir­tok énben: „Író, ka­la­pot hord.”

Részlet a szerző Profik, halottak, olvasók c. tanulmányából. A teljes szöveg az eirodalom.ro honlapon olvasható.