Ahol a szent folyók egybetorkollnak

Betegségem miatt egy nappal kellett halasztanom allahábádi utamat. A helyfoglalásos vonatjegyem elveszőben volt, és Ganeshnek adtam, hátha ő tud belőle pénzt csinálni. A 280 rúpiás jegyből sikerült nyolcvanat visszakapnia. Nekem viszont új jegy kellett.
Reggel hétkor Allahábádban ébredek. Kimegyek az állomásról autóriksát keresni, s az útkereszteződésben látok egy hagyományos gyógyszereket áruló muszlim orvost. Megszólítom, de érthetetlenül válaszol. Mintha azt mondaná, hogy Bihárból jött. Átfut az agyamon, hogy milyen jó, hogy van elég pénzem, és nem tőle kell tanácsot kérnem a hasmenésemre…
A kéziratgyűjtemény csak tizenegy óra felé nyit. A hivatalos nyitvatartás tíztől van ugyan, de a dolgozók csak tizenegyre érkeznek meg. Van időm kimenni Dárágandzsba, hogy megkeressem a kéziratgyűjtő tudós Udajsankar Dubét. Sáros sikátorokban járkálok, mindenki nagyon megnéz. Sajnos a megadott címen nem tudnak semmiféle Udajsankar Dubéról. Dárágandzshoz közel van viszont a Gangesz-Jamuná torkolat, ami India egyik legszentebb zarándokhelyévé teszi Allahábádot, régies nevén Prajágát. Az egyik első szanszkrit mondat, amit megtanultunk épp az volt: Prajágé Gangá Jamunajá szaha szangaccshati. („Prajágában a Gangesz összefolyik a Jamunával”) A torkolatban az indiaiak szerint jelen van még egy láthatatlan harmadik folyó is: a Szaraszvatí, és az egészet együtt Trivénínek, “hármas folyásnak” is hívják.
A szent hely egyik funkciója az, hogy az elégetett hallottak hamvait itt szórják a Gangeszbe. A hamvak virágok között vannak, és “virág”-nak is hívják a folyóba dobott port. Sok észak-indiai családnak van itt hagyományosan öröklött papja, akik kötelessége elvégezni a végső szertartást. A papi dinasztiákat nem nehéz megtalálni, az egyes papi sátrak fölött zászlók lengenek, jelezvén, mely vidék családjainak szertartását végzik el. Ezekhez a papokhoz megy a gyászoló, elmondja, melyik faluból jött, mi a kasztja, ki volt az apja, bátyja stb., aztán ellenőrzésképpen megkérdezheti a dédnagyapja nevét. A pap pár óra múlva vissza is jön a könyveivel, és a feljegyzésekből évszázadokra visszamenőleg elmondja a család történetét, és hogy melyik családtag mennyi pénzt adományozott neki. A szertartáshoz a férfiak kopaszra borotválkoznak, elúsztatják egy csónakról a virágot, kókuszdiót áldoznak, és szent fürdőt vesznek a folyóban. A szertartás egyik utolsó eseményeként a pap arra kéri a gyászolót, igyék a folyóból. Valószínűleg sok hindu betegség nélkül megússza.
A két folyó egybeömlésénél tartják tizenkét évente a világ legnagyobb fesztiválját, a többmillió résztvevős Kumbha mélá vallásos ünnepet. Akkor India minden részéről ideözönlenek a hindu szerzetesek.
Bérlek egy csónakot, és bevitetem magam a torkolathoz. A csónakos, aki bengáli dádának, „bengáli testvérnek” nevezi magát, a szemközti faluból jött. Nyolc templom van a falujában, és a zarándokok gyakran átjönnek megnézni ezeket is. A közeli Nainiben pedig van egy óriási börtön, ahonnét lehetetlen megszökni – meséli.
Őt különben azért hívjak bengálinak, mert tud bengáliul. Átváltunk bengálira. Tényleg tud, ha nyelvtanilag hibásan is. Aztán kiderül, hogy tud gudzsarátiul is, azt is leellenőrzöm. Utána már magától jön elő urijá, maráthi, pandzsábi, telugu és tamil szövegekkel. Ha keveri is őket a hindivel, messze túltesz rajtam és Gandhi unokáján.
Csak később jut eszembe: elfelejtettem megkérdezni révészemtől, írni-olvasni tud-e egyáltalán.

(Folytatjuk)