Az örök éhség jegyében

…Furcsa [pót]század volt ez a miénk. Volt benne magyar szakasz, román szakasz, német szakasz és szerb szakasz. Ilieszku hadnagy, a századparancsnok helyettese azt a szokást vezette be, hogy menetelés közben felváltva négy nyelven énekeltünk. A németek és a szerbek nótáira még ma is emlékszem. A németek mindig azt fújták, hogy: In der Heimat, in der Heimat, a szerbek meg: — persze szerbül — Szerem, Bánát, Bácska, fáj a szívünk érted…
S mindezt akkor, amikor Szerbiát már legázolta a német és osztrák túlerő.
Bizonyos szempontokból „liberális” birodalom volt ez az Osztrák—Magyar Monarchia, mert a bécsi okosok azt hitték, hogy ha az osztrák császár igazi „atyja” lesz sokféle népeinek, akkor majd ezért cserébe lemondanak a nemzeti függetlenségükről.
Közben én is beteg lettem… Mint századírnok betegeket kísértem a pótszázad orvosához a másik laktanyába és az úton olyan rosszul lettem, hogy gyalog nem bírtam továbbmenni. Villamosra ültem a többi beteggel együtt. A várószobában aztán mondtam a szanitécnek, hogy mérje meg az én lázamat is, amíg az orvos a betegekkel bajol. Megmérte: 39,8 volt. Vissza se eresztettek a laktanyába, hanem a szomszédban volt a barakk-kórház, bedugtak oda. Mindenem a laktanyában maradt. Bevittek, megfürösztöttek, megnyírtak, ágyba tettek és a fejem fölé bronchitiszt írtak. Nem ijedtem, meg nagyon, bár nem tudtam, mi az a bronchitisz, de nem lehet veszedelmes.
Valójában ez a betegség megnyugtató lehetett volna, hiszen minden katonának az volt az álma, hogy kórházba mehessen. Nekem azonban mégse lett megnyugtatás, mert néhány nap .alatt átestem a nehezén s azután mindig nagyon éhes voltam. Hazulról nem hozhattak, nem volt szabad beadni, a kórházi I. diéta meg olyan vékony volt, hogy még csak az éhem se ütötte el.
Második héten átszállítottak egy másik kórházba. Ez jó helynek látszott, afféle lógósközpont volt. Főreáliskola volt azelőtt s tényleg finom kinézésű volt belülről is. Az I. diéta persze itt is vékony volt. Azonban egy ápolónőnek megtetszettem, vagy csak csupa jószívűségből — nem volt időm megállapítani —, de azt mondta, hogy csak tartsak ki, rövidesen megkapom a lábadozónak kijáró II. diétát s azután már minden jobban lesz. Tényleg a nyálam majd elcsurrant, amikor láttam, hogy ezeknek naponta ötször hozzák a sok jó ételt: húst, bort, gyümölcsöt, tésztát.
Egyszer aztán én is elértem ezt. Jött a segédorvos egyik reggel, megvizsgált bennünket s aztán vette a táblámat, letörölte a I-est és II-est írt helyébe. Majd kiugrottam a bőrömből! Soha világéletemben nem ettem még ilyen jó ételeket. Minálunk, otthon lebbencslebes a főétel, legfeljebb ünnepi alkalmakkor tehén- vagy tyúkhúsleves, de itt aztán minden van.
Déltájban jött az ezredorvos felülvizsgálatra. Megvizsgált, vette a táblámat, lehúzta a II-est és IV-est írt helyette. Egyetllen egyszer se ettem a jó „menázsi”-ból. Nekem is elment a kedvem, de az ápolónőnek is leesett az álla. Ő azért még vigasztalt, hogy maradjak, csak jobb itt, mint odakünn, de én másnap haragomban jelentkeztem, hogy nem vagyok már beteg, ki akarok menni a századhoz. Az ezredorvos csak nézett rám, megvizsgált újra és eleresztett. Pedig a lábaim inogtak egy kissé. Dehát a IV-es diéta rosszabb volt a kaszárnyái koszt’nál, mert kevesebb volt s egyébként is arra szolgált, hogy az olyan betegek, akik hajlamosak a lógásra, ne nagyon kedvelhessék meg a kórházi tartózkodást. Na lám, gondoltam, világéletemben egyszer jól élni s most se sikerült. Hogy ennek milyen jelentősége van egy parasztlegénynél, akinek — s mindnek — a hasa az első, azt elgondolhatjuk. Egyébként is most utólag megmondhatom már, hogy a monarchia hadseregében, amíg katona voltam, a kincstári koszton, rendes ételből ritkán laktam jól. Ehhez nem voltam eléggé ügyes ember. De így voltunk mindnyájan a sok kenyérhez és tésztához szokott alföldi fiúk.
A menetszázadomat még ott találtam a [debreceni] Péterfia laktanyában. Részben azért is siettem a kórházból kifelé, nehogy elmenjenek és én más emberekkel kerüljek össze. A közös élet bizonyos testvériséget hoz létre az emberek között, úgyhogy az ember még a halálba is szívesebben megy az ismerősökkel.
Nemsokára azután egy alkalommal írni-olvasni jól tudó, értelmes és lehetőleg.magyar fiúkat kellett küldeni a szegedi telefonista tanfolyamra. De nem nagyon voltak bőviben az ilyen fiúknak… Minden ügyesebb ember vagy altiszt, vagy valamilyen műszaki volt. Így küldtek el engem is.
Szeged külső részén, valami hasznavehetetlen területen voltak a „cserepes” barakkok. Itt volt a tanfolyam. Mindig kedvem lett volna telefonistának lenni s habár soha egy szót vagy lépést se tettem ezért, mégis ide kerültem. A barakkok hűvösek voltak és tiszták s a bánásmód a lehető legjobb volt, amilyen csak lehetett a monarchia hadseregében. De nemcsak ezért szerettem telefonista lenni, hanem kifejezetten emberbaráti és háborúellenes szempontból. Nem szerettem volna egyenesen ölni vagy szúrni. S bár tudtam, hogy ez képmutatás, mert a háború szolgálata, bárhol is legyen az ember, az öles érdekében van, de a saját kényelmemre és lelkiismeretem megnyugtatására gondoltam elsősorban. (Már említettem, hogy azon az úton voltam, hogy, talán az olvasmányok hatása alatt, érvényesülni vágyó, kis-karrierista legyek és természetesen mindenben, önmagam lelki kényelmét kerestem.) Hiszen a telefonistáknál az életveszély ugyan állandó, mert sokszor, sőt rendszerint akkor kell kimenni, a legnagyobb ágyútűzben, amikor még a gyalogság is elbúvik, de mégis a tényleges ölesre ritkán kerül rá a sor, mert rohamra — ettől irtóztam legjobban: brr… valakibe beledöfni a szuronyt! — nem kell mennie. Illetve még a rohamnál is a drótot húzza és a telefonszekrényt cipeli a telefonista.
…A tanfolyamon szokatlanul jó bánásmód volt. Egy szakaszvezető, aki Makón kereskedő, „Iritz bácsi” és őrmester, Somogyi, aki nem tudom, civilben miféle volt, alighanem szocialista, ezek voltak a tanfolyam tényleges vezetői. Tisztek is voltak, de azokkal az oktatásnál sohasem találkoztam. A tanfolyamparancsnokot, Jány századost két hónap alatt egyetlen egyszer sem láttam.
Ez a két ember, Iritz és Somogyi, bebizonyította, hogy a legvegyesebb „emberanyagból” (németek, románok, szerbek is sokan voltak köztünk) igazi közösségi érzékkel, harmonikus és felelős emberi közösséget lehet alakítani, még a kényszerből szolgáló katonákból is. Mert nem áll az, hogy csupa írástudó és értelmes embert küldtek a tanfolyamra, bárha úgy szólt is a parancs. Egyes századparancsnokok csak azért is ellene cselekedtek a felsőbb parancsoknak, mivelhogy azok a nagyurak nem tudják, hogy a harcoló bakának kell a légügyesebb és legokosabb embernek lennie, nem pedig a mindenféle lógósoknak. Máshol meg egyszerűen nem is volt megfelő ember és olyat küldtek, amilyen éppen volt. Csak a neve legyen jó. S papíron minden név olyan jó. Így aztán voltak olyanok, akik alig tudtak magyarul. S voltak öregebb népfelkelők, akik világéletükben az eke szarva mellett és az istálló körül hírét sem hallották a Morse-jeleknek és a helyesírásnak. Az ilyeneket azért küldték, hogy majd jó lesz lóvezetőnek. Igen ám, de nem lehet mindenki lóvezető és a tananyagot mindenkinek meg kell tanulni. És itt ennek a két embernek a hatása alatt, ha a tananyagot nem is sikerül teljesen beleverni a nehéz fejekbe, de az önkéntes fegyelem, a tisztaság, meg a bajtársi szellem terén nagy eredményeket értek el. A tanfolyam katonái nem voltak piszkosak, hanyagok, rendetlenek, mint a pótszázad katonái. Pedig a hálószoba az ebédlő és egyben a tanterem is. Soha, nemhogy fegyelmi büntetés, de még rossz szó sem hangzott. És nem azért volt így, mert a harctértől féltek az emberek, mint gondolni lehetne, hiszen attól minden pótkeretnél félhettek, mégis piszkosak és hanyagok voltak; hanem ez a két jó ember olyan erkölcsi erőt adott a jóságával, hogy semmiféle erőszakkal sem érhettek volna el hasonlót…
Azonban egy igen-igen nagy baj volt itt is. A tanfolyamnak nem volt saját konyhája, hanem a szomszéd barakkban egy honvéd pótzászlóalj volt, a szegedi 5-ös honvédektől, ott adtak enni. S ha már Debrecenben is az volt a hadsereg gazdásztaktikája, hogy a parasztok pedig tartsák el a fiaikat, itt méginkább az lett. Ráadásul a szakácsok asszonyok voltak, idős asszonyok, a legellenszenvesebb boszorkányfajtából, akik disznókat hizlaltak a maradékon. Na, a háború elején, amikor még az élelmezés is bőségesebb volt, s a módosabb parasztok gőgösen megvetették a kaszárnyai kosztot, meg aztán nem volt még annyi távoli vidékről való ember a pótkeretnél, ezt nem is lehetett kifogásolni. Ostobaság lett volna kárba veszni hagyni a sok jó maradékot. De most, amikor már éhségtől szédelgő bakákkal volt tele a város, ez a disznóhizlalás nem volt tiszta dolog. Mert a szakácsnők mindig arra törekedtek, hogy maradék legyen a disznóknak s nagyon kicsi kanállal mértek. Emiatt sok morgás és átkozódás volt, a bakák néha hangosan szidták a szakácsnőket, de mindez nem ért semmit. Hangban és erélyben a főszakácsnő túlszárnyalt tíz zupást. Úgyhogy az olyan emberek, mint én is, utáltuk a huzakodást és inkább hallgattunk és koplaltunk. Annál is inkább, mert végül a konyhára csak mi, a szegény napszámosfajták jártunk, akiknek sem pénzük nem volt, sem „hazai” nem jött. A többiek, a pénzesek, kivették a kosztpénzt és kinnétkezők lettek. Az összes altisztek pedig a városban étkeztek. De én nem mehettem, mert pénzem nem volt, a kosztpénz meg kevés lett volna. Szólni nem mertünk a konyha ellen, mert féltünk a megtorlástól. Hiszen hallottuk, hogy mentek már kihallgatásra a főszakácsnő ellen, de nem lett semmi baja, a panaszt tévőket meg megbüntették. Különben mi átmenetileg vagyunk itt, míg a harctérre nem megyünk, addig már kibírjuk, azt hangoztattuk. Inkább megpróbáltam más úton pótolni a kosztot.
Hazulról nem kértem pénzt. Nem azért, mintha éppen nem küldtek volna, hanem legényes büszkeségből. Mert a szüleim, amikor elmentem önként katonának, nagyon haragudtak és azt mondták, hogy ha én nem törődöm velük, ők se törődnek énvelem. Nem küldenek egy vasat sem soha. Rendben van, mondtam, nem is kell. Persze eddig nem is volt rá komoly szükségem. Most lett volna rá szükségem, de büszkeségből nem kértem. Egyszer küldtek ugyan egy csomagot, de hát a háború alatt Szeged nagyon messzire volt Debrecentől, a csomag valószínűleg bejárta a monarchiát, mert megromlott benne minden, amire odaért. Pénzt is küldtek egy keveset, azt is, meg a zsoldomat is — mivel más szükségleteim nem voltak — élelmiszerre költöttem, mégis csak éheztem. A markotányosok, ha hoztak is afféle hadilisztből sült kis lepényeket vagy pogácsákat, húsz fillér volt darabja, de számlálatlan mennyiségben megettem volna. Itt már csak hat napra adtak egy kilós kenyeret, de az semmi volt. A leghajszálhasogatóbb beosztással se tudtam vele kitartani. Ha pénzem lett volna, akkor valami módon csak juthattam volna mérni élelmiszerhez, de így nem. Egyszer-egyszer úgy segítettem magamon, hogy a távolról jött népfelkelők módján én is elmentem a szakácsnőhöz maradékért. Közben ugyanis parancsot adtak, valami baj nyomán — egy baka talán nekiment a szakácsnőnek és botrány lett belőle —, hogy aki jelentkezik, maradékot kap. Egy csajkával hát megettem a sorban, a másikat a soron kívül, eggyel meg elvittem, hogy majd este lefekvéskor megeszem. Minden este verestökleves volt, már egészen öreg és veres volt a tök, mint amikor a disznónak és a lónak szoktuk adni, mert a termelők hiába szállították be zölden, a raktárban megérett. De én nem is a tök verességét kifogásoltam, mert zöld állapotban talán még tartalmatlanabb és vizenyősebb volt, hanem a szűz állapotát. Zsírtalan volt és hideg. Hiába ettem meg egy csajkával, ha kenyér nélkül ettem, pár óra múlva megint éhes voltam. S esténként nem tudtam az éhségtől elaludni, ezért még lefekvés előtt megint megettem egy csajka töklevest. De ez csak a tanfolyam vége felé volt, mert eleinte, amint mondtam, nem adtak maradékot se.
Olyan nagy volt a katonák kenyér utáni vágya, hogy egyszer egy alsóvárosi pék, aki nem tudom, milyen úton, nagyobb mennyiségű jegyen felüli liszthez jutott, megeresztette a katonáknak, apró porciókban, a kenyeret. A Mars-laktanya mögött lakott egy mellékutcában. S olyan hamar elterjedt a híre, hogy estefelé ellepték a katonák az utcát s mert vagy nem volt már kenyér, vagy nem mert adni a csődület miatt, katonai készültséget kellett kirendelni a tömeg szétoszlatására. Máskor is megesett, hogy valamelyik kaszárnyában megjelent egy-egy baka egy-egy darab meleg kenyérrel. Rozsdalbarna volt és keserű, de azért jó lett volna. De mire én odakerültem, sose volt már belőle.
Annyira voltam az éhségtől, hogy már az erkölcs útjáról is le akartam lépni. S nem is rajtam múlt egészen, inkább a körülményeken, hogy nem sikerült. Julcsámtól a levél sűrűn jött és én még sűrűbben küldtem, de az éhségről nem volt szó bennük. S gondoltam, hogy nem haragudhatik meg érte, ha más bakák módján én is megpróbálom pótolni a kaszárnyai kosztot. Az itteni fiúk ugyanis úgy éltek, hogy akiknek nem voltak hazai segélyforrásaik, azok fogtak valami szolgálót vagy hadiasszonyt és azzal tartatták fenn magukat. Egy jó komámmal, a Bihar megyei Szerepre való volt, mi is elhatároztuk, hogy fogunk valami szeretőt, aki tud juttatni a gazdája konyhájáról valamit, hiszen az uraknak a konyháján még most sincs ínség. Ki-kimentünk esténként a Tiszapartra, a sétányokra, vasárnaponként meg Újszegedre a kertbe, ahova a szolgálók és a bakák szórakozni meg szerelmeskedni jártak. Nem könnyen ment, hiszen nem szerelmi, hanem gyomorvágyaink voltak. S mégis, egyszer összeismerkedtünk végre két lánnyal. Az egyikkel én barátkoztam össze, a másikkal a komám. Az enyém valami törvényszéki bírónál lakott. Falusi lány volt, Szatymazra való, fiatal és bizonyára tiszta. Ezzel azonban kicsi baj lett volna, nekem nem szerelem kellett, hanem maradék. Már egészen jóba lettünk, de én beszélgetés közben kivettem belőle, hogy milyen szokás van náluk. Elmondta, hogy csak vasárnap délután szabad kijönnie, este korán hazamegy, idegen nem mehet be, a ház családi ház, a kapu mindig zárva van. Csakugyan, amikor hazakísértem, láttam, hogy reménytelen minden erőlködés. A zord, előkelő, sötét ház, a magas, zárt kapuval olyan volt, mint egy börtön. Ide én nem mehetek be.
Ekkor elhatároztam, hogy másik élelemforrás után nézek. Nem lány kell nekem, hanem hadiasszony, s itt nagyon sok van ilyen. Sok katona henceg vele, hogy neki milyen jó „tyúk”-ja van, pénze és kosztja állandóan biztosítva van. — Ilyen kell nekem is — gondoltam, nem vasárnap délutáni séták, kéz-a-kézben-lóbálással, hanem fehér kenyér libacombbal, tyúkhússal vagy borjúpörkölttel.
Itt, Szegeden nagyon sok ilyen asszony volt. Nem merem az ilyesmit biztosan állítani, de az volt a meggyőződésem, hogy itt sokkal több volt, mint Debrecenben. Hogy az volt-e az oka, mert Debrecenben nem érdeklődtem nők és ennivaló után, vagy csakugyan más volt-e itt a néperkölcs, nem tudom. Akkor még különben se sokat törődtem néprajzi kérdésekkel, semmi más, mint az éhség, nem érdekelt. Arról azonban, hogy itt csakugyan könnyű volt ilyen asszonyt fogni, hamar meggyőződtem. Elmentem a tiszaparti korzóra, ahol az ilyen asszonyok és lányok meg szoktak fordulni és mindjárt első este lett is. Harminc körüli, formás, de már hervadt menyecske volt, abból az asszonyfajtából, akit nemigen tör meg a munka, majd csak öregkorára s akkor meg nem békés öregasszony, hanem boszorkány lesz belőle. Még akkor este elkísértem a vásárhelyi sugárúton annak a mellékutcának a torkolatáig, ahol lakott. Búcsúzáskor még össze is csókolóztunk, de hideg volt a szája, vagy csak én undorodtam tőle, de bizony fanyar íze volt. Különben is a mi vidékünkön amúgy sem divatos az a nagy nyalakodás, még a szülői csók is ritka. Én meg amúgy is szigorú szerelmi elveim miatt utálatosnak éreztem még érinteni is, akit nem szeretek.
Megbeszéltük azért, hogy vasárnap délután itt a sugárút sarkán találkozunk és elmegyünk együtt abba a kocsmába, ahova ő vasárnaponként járni szokott s ahol minden .vasárnap éjszaka afféle „Sári bál” van. Én ugyan utáltam ezt a helyet, lakásába szerettem volna inkább menni, de engedtem neki, majd csak rákerül a sor arra is. Nekem az volt a vágyam, hogy kettesben elbeszélgetni, megvacsorálni, aztán ördög bánja… le is feküdni, nem pedig egész éjjel és üres hassal táncolni egy büdös kocsmában, amit amúgy is utálok. Ez meg éppen egy hírhedt barlang volt, ahova csak rossz nők és latorkodó katonák jártak. Nem volt itt újság a verekedés, sőt szinte rendszeres volt. Azonban ő és akik oda jártak, egyáltalán nem így látták a dolgot. Szerintük ez jó hely, ahol nyugodtan elmulathat az ember, nem kell finomkodásokat majmolnia. Ebből a szempontból — ma már látom — feltétlenül igazuk volt. Eljött a vasárnap. Bekaptam a kiscicának való ebédet. Pár deci leves néhány szem tarhonyával, picike hús, sőt még a vacsorára járó tojásnyi túrót is megettem, mégse mondhatom, hogy jóllakva mentem a találkozóra. Nem is kellett sokáig várakoznom, jött az asszony. Pár szót váltottunk s azután ő felszaladt a testvéréhez, aki ott lakott a közelben s ugyanilyen rossz életű hadiasszony volt. Amikor lejött, elment megkeresni a gyerekeit, akik az utcán játszottak valahol. Nemsokára jött is vele két gyerek, talán négy-hat évesek lehettek — és nyűglődtek az anyjukon, hogy hova megy és miért megy. És néztek rám, az idegen katonára, hogy milyen ismerősen beszélgetek az anyjukkal. Igyekeztem ugyan elfogulatlannak látszani, a beszélgetés vidám közvetlenségét erőltetni, de hogy ez mennyire sikerült, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy amikor a gyerekeket megláttam — én erről, hogy gyerekei is vannak, eddig nem tudtam —, elment a kedvem s mind a három erkölcs, a természetes emberi és paraszti, a regényből szerzett irodalmi és az eszméből tanult szocialista erkölcs lábra állt bennem és kapálózott az elaljasodás ellen. — Inkább éhezz tovább, mint mások, a hozzád hasonlók, a gyávák, a szegények, a nem csinosak és az udvarolni nem tudók, mintsem így próbálj élni — gondoltam. De azért csak elmentem vele a kocsmába. Valahogy lehetetlen volt otthagyni. Pedig, amikor a gyerekeinek odaadta a kulcsot és hazatuszkolta őket, olyanformán éreztem, hogy jobb lesz innen menni. De mégse mentem. Azzal küldte be őket, hogy megyén a nővéréhez, amiből csak az volt igaz, hogy azt is hívta a kocsmába.
Kedvetlenül léptem be a kocsmaajtón. De még jobban elment a kedvem, amikor kiderült, hogy belépti díjat is kell fizetni. Az én bugyellárisomban pedig alig volt pénz. Szerencsére az asszony megváltotta a magáét. Nem tudom, az volt-e a szokás, vagy csak látta, hogy bennem nem nagyon lobog az udvariaskodás s nem erőszakoskodom, hogy majd én fizetek, hát kifizette a magáét. Így is alig maradt pénzem, holott délelőttönként egy pár lepénykét szoktam venni, hogy ki ne dőljek, és este — kinn a városban — néha egy-egy Népszavát, hogy mégis valami szellemi táplálékom legyen és a háborúról is tájékozott legyek.
Füst, gőz, zaj, káromkodás, nóta, kacagás, visítás, cincogó muzsika és ütemes lábdobogás: ebből állott a bál. Mindjárt táncolni kezdtünk. Fene táncos nő volt, olyanféle szenvedélye lehetett a tánc, mint a háború utáni nőknek, akik valósággal életprogrammá tették a táncot. Csárdást jártunk, persze, egyéb nem is igen volt a műsoron, de hiába is lett volna, mert én: úgyse tudtam.
A katonák idegenek voltak, huszárok, utászok, géppuskások, a mi tanfolyamunkról nem volt itt senki. Azok mint afféle telefonista „úriemberek” nyilván finomabb helyekre jártak. Ideges is voltam, óvatosan kellett viselkednem, nehogy valami részeg belém kössön. Nem éppen a megveretéstől féltem, bár itt sűrűn előfordult a véres befejezés, hanem főképpen attól, hogy ha botrányba keveredek és bevisz a készültség, nagyon nagy szégyen lesz a tanfolyam vezetői előtt, akik mint értelmes és jól tanuló fiút szerettek és becsültek. Egy darabig táncoltam, de aztán beleuntam, átengedtem az asszonyt másnak és leültem a lócára. Olyan egy helyben topogó, kissé rácosan aprózó rezgőcsárdást jártak erre, hogy én sehogy se bírtam beleszokni. Sokan is voltak, mozdulni se lehetett s ahogyan a nők egy helyben topogtak és rázták a farukat, még nézni is unalmas volt. Különösen annak, akinek a hasában lekottyant a leves. Az asszony elemében volt, mint a hal a vízben, bizonyára jóllakott délben, de én bizony még frissítőt se vettem neki, nemhogy sört vagy bort. — Hogyne — gondoltam, majd még én fizetek. Fizessen ő, örüljön, hogy húszéves legényre tett szert. Hogy aztán ő ivott-e vagy nem, azt nem tudom, mert én ültem a lócán s őt csak úgy láttam, hogy néha-néha elsuhant a táncolók között s futólag rám mosolygott…
…Amíg a lócán üldögéltem, egyszer csak mellém ült egy már idősecske nő. A ruhája fiatalos és finom volt, ő maga inkább kis termetű, semmitmondó alakú, de nem éppen kibírhatatlanul csúnya. Egyébként is csak a túl vastagokkal és a túl vékonyakkal nem rokonszenveztem.
Megszólított hamarosan, Persze, az került szóba, hogy miért mem táncolok. Én megmondtam, hogy általában nemigen szeretek, de ez a rezgés, lötyögés, topogás meg éppen kiállhatatlan. Én másképp tanultam, debreceniesen, simábban, egy kissé nekinyúlva, szóval finomabban. Rögtön kiderült, hogy ő is. (Ez nem volt igaz, csak alkalmazkodásból mondta. Vannak ilyen nők, akik mindenben megegyeznek a férfival, amíg férjhez nem mennek.) Szó került aztán egyébre is és csudálatos módon mindenben megegyezett az ízlésünk. Elmondta, hogy szakácsnő, jó helye van s hogy egy telefonista tizedes volt a szeretője, aki bejárt hozzá. Mostanában azonban szakított vele.
A tizedest, ahogy elmagyarázta, ismertem is. Nem a kezdők között volt, már régebben itt van, cingár emberke, nem is éppen fiatal és nagy kelések vannak á nyakán. Arról ismertem rá, hogy mindig fehér flastromok voltak a nyakán s a fejét a keléses ember módján jellegzetesen meredten tartotta.
— Na végre, — gondoltam — most hazataláltam. Ennél megtalálom, amit kerestem, az ennivalót, egyébbel meg nem törődtem. Igaz, a keléses elődöm miatt hűtőztem egy kicsit, de aztán mégis megnyugtattam magam. Ha igazán baja volna, elvinnék a kórházba. Itt a nagy „Derma”-kórház a városban; a vér- és bőrbajosok számára.
Később egy párat táncoltunk is azért, azután meg hazakísértem, mert az én kimaradásom csak éjfélig szólott. Az előbbi hadiasszonyt otthagytam, még csak nem is köszöntem neki. Különben ő sem törődött velem. Volt neki is régebbről egy huszárja, csakhogy haragba lett vele, azért kellettem volna neki én, de hogy ilyen „hamvábahótt” lettem, újra összejöttek. Mindig együtt táncoltak és hejehujáztak. A szakácsnőm mutatta is a huszárját és elmagyarázta, hogy régi kedvese az annak. Úgy látszik ő is ismerte itt a dörgést.
Hazakísértem. Kicsit bántott a lelkiismeret, hogy mit szólna hozzá Julcsa, ha megtudná, hogy még szeretőt fogtam.
— Ejh — nyugtattam meg magam — elvégre ő is beláthatja: ha azt szeretné, hogy valaha hazajussak, akkor úgy muszáj segíteni magamon, ahogy lehet. (Ez az okoskodás, persze, hamis volt, amint majd ki is derül.) Különben is a harctérre megyek, hátha vissza se jövök. Addig is minek éhezzek, ha van rá valami mód, hogy ennivalót szerezzek. Majd legfeljebb megírom neki egy szép, őszinte és szerelmes levélben minden bűnömet, ö biztosan megbocsát, mint ahogy a hortobágyi ügyemet is megbocsátotta, amikor elmeséltem neki. Igaz, hogy ott nem történt semmi. Bár lehet, hogy ő azt nem hitte el. De megmondta: tudja ő, hogy a legények nem szokták magukat úgy megőrizni, mint a lányok s nem is a legényekre haragudott, hanem a rossz lányokra, mert azok az okai mindennek.
De nem került erre a sor. Másnap estére beszéltük meg a találkozást, de én nem mentem el. Undor fogott el. Hogy közelítsek én egy ilyen öreg és vadidegen nőhöz? Akár egy békát érintenék. Hiába, akit nem szeretek, az nem kell. És aztán az elődöm? Hátha mégse tiszta? És majd a gazdasszonya? Hogy kell majd nekem pirulnom egy kíváncsi úriasszony előtt, aki ha kijön a konyhába, fürkészve végignéz rajtam. Utálatosan tudnak ezek a parasztra nézni. Akár egy ismeretlen állatra vagy egy furcsa, sose látott tárgyra. És a becsület? És a lelki-erő? És az emberi önérzet, amivel önmagam előtt olyan nagyra vagyok? És végül is mit szólna Julcsa, ha valami utálatos bajjal mennék haza? Hogy mondanám meg neki?… Leköpne, otthagyna… és nem mentem el a találkozóra. Sőt egészen megkönnyebbedtem. Megettem a szokásos töklevesvacsorát és lefeküdtem éhes hassal, de tiszta lelkiismerettel. Kiderült, hogy nem olyan könnyű rongyemberré válni és ez megnyugtatott.
Pár nap múlva megtudtam, hogy a keléses káplár összebékült a szakácsnéval és megint jár hozzá. Legyen boldog vele.
Itt éreztem még egyszer egy másfajta megkísértetést, amely után meg tudtam érteni a becsületes tolvajokat, akik csakugyan éhségükben lopnak, mint ahogy az emberbarát írók írják. Egyszer bementem az előbb említett komámmal a városba sétálni. Csak úgy az estét eltölteni, hogy ne érezze az ember az éhségét, és ellen tudjon állni a kíváncsiságnak, meg a kenyérzsákban lapuló kenyérdarabkának is békét hagyjon, mert ha benn ácsorogtunk, mindig nyaltuk, mint gyerek a cukrot. Nagyon sötét őszi este volt, a Petőfi sugárúton bandukoltunk hazafelé, majd befordultunk a barakkok felé vezető csendes mellékutcába. Egy pékműhelyből éppen kilépett egy fiú, hóna alatt egy frissen sült, meleg és illatozó kenyérrel. Az utcában nem volt senki, csak mi és a pékinas. Már nem tudom, melyikünknek jött a nyelvére, mert hogy mindegyikünk arra gondolt, az abból tűnik ki, hogy elnevettük magunkat: milyen egyszerű dolog volna a gyerektől elvenni a kenyeret és betérni vele egy mellékutcába. Sötét van, lámpa nincs, mire segítségért menne, mi másfelé jól elhaladnánk. A kísértés erős volt, a büntetéstől való félelem nem jöhetett számításba, mert valószínű, hogy a pék nem is kereste volna. Két ismeretlen katona a sötétben elvette és kész. Legfeljebb máskor nem küldené este egyedül a gyereket. De mégsem tudott bennünk a rablási vágy még csak a komolyanvevésig sem jutni. Útját állotta az erkölcs. Pedig úgy éreztük az étvágycsiklandozó szag nyomán, hogy milyen könnyű volna. De nevetéssel ütöttük el.
A tanfolyam hat hétre befejeződött és minket, az újoncokat, átküldték a Mars téri laktanyába menetosztásra. Az öreg lógósok megint ott maradták, köztük a keléses nyakú tizedes is. Magam sem tudom, hogy ez miképp volt lehetséges, de úgy igaz, hogy volt itt egész sereg ember, akik hosszú hónapokat töltöttek már el a Cserepes barakkban, a tanfolyamot régen elvégezték, de nem kerültek a menetbe. Egyébként ez így volt minden pótkeretnél. Csak a napszámosok számára nem volt mentség. Azok a tehetősebb emberek, akiknek otthon volt valamijük, mindig kaptak hazulról valamit és a jó fehér búzacipó, a füstölt kolbász és fehér-piros sonka sokszor megtették a magukét. Nem volt ez megvesztegetés, csak barátság és jóindulat. Mert ki vádolhatta volna meg azt a szolgálatvezető őrmestert, hogy nem katonai érdekből küldi az ilyen jóemberét valami kiküldetésbe vagy valami újabb tanfolyamra? Így tudok olyan esetet, földim volt az illető, hogy éveket töltött a laktanyában. A pótszázadtól az őrmestere telefontanfolyamra küldte, onnan meg az őrmestere nem a menetbe osztotta be, hanem visszaküldte a pótszázadhoz. Otthon kihagyták a menetből, egyszer mert szabadságra ment, máskor mert beteg lett, és kórházba küldték kivizsgálásra, amíg a menetosztás bevégződött. Aztán kiküldetésbe ment megint egy másik tanfolyamra, így aztán voltak emberek, akik mindenféle tanfolyamot elvégeztek, csak éppen a fronttanfolyamot nem. Ez az ember kocsmáros és gazdálkodó lévén, kétszer volt telefon-tanfolyamon s mások is voltak így. De a napszámosfajta csak úgy lóghatott, ha tisztiszolga lett. Neki nem küldhettek hazulról dúcos kenyereket és füstölt kolbászokat. Sőt otthon se volt mit enni. Még ha kerestek is az otthon maradt öregemberek, süldőgyerekek vagy maguk az asszonyok, valamit, de a szűk kis viskóban és a kopár portán nem tudták elrejteni a rekvirálók elől, mint a gazdák, akiknek az udvarán sok sötét lyuk, góré, ólpadlás, avas széna-, szalma- és csutkakazal van. És a mi osztályunkból, meg a szegény románokból, szlovákokból, ruténokból állott az a társaság, amelyik éhezett. Nekünk, magyar napszámosoknak félre kellett tenni a szégyent és a magyar büszkeséget az öreg román népfelkelőkkel és nyurga suhancokkal együtt, mert ugyan mit tettek volna otthon a csomagba? — kecsketúrót és puliszkát, hadikenyeret és görhemálét? Nekünk kellett odaállni a maradékért, hogy a jóllakott és éppen ezért mindig vicces szakácsok maceráljanak és a tolongás miatt levaddisznózzanak. Annyira azért soha sem vetemedtem, hogy a kondér fenekéért, a kávéaljért vagy a gulyás sűrűjéért ökölharcra menjek, mint némely bajtársaim.
Na és ott volt még a hadikölcsönjegyzés. Aki jegyzett, szabadságot kapott, közben a menetszázad elment s megint visszamaradt egy pár hónapig. Ügyes parancsnokok úgy szereztek érdemeket a felsőbbség előtt, hogy egyéni rábeszélést végeztek a tehetősebb emberek között a jegyzésért és cserébe szabadságot adtak nekik. De a napszámosok osztálya nem jegyezhetett, mert nem volt miből. Ámbár voltak néha bátor emberek, akik jegyeztek, hogy szabadságra mehessenek, de aztán ez is dugába dőlt, mert semmijük se volt otthon, nemhogy pénzük hadikölcsönbe. Később már így sem lehetett. Nagyon a szívükre vették a parancsnokok a tréfát és bezáratták a merész kölcsönjegyzőket.

[Forrás: Veres Péter: Számadás. Önéletrajz. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1955.]