A folyóparton erődítmény, benne földalatti templom az aksajbat, a “nem-pusztuló banjanfa” körül. A templom bejáratához vezető út mentén az erődfalon feliratok a hozomány ellen: “Utolsó kutya, aki elfogadja a hozományt”, és ehhez hasonlók. Míg az araboknál a vőlegény fizet a menyasszony családjának, Indiában a menyasszony szülei hozományt adnak a vőlegény családjának. A hozományadás kötelezettsége miatt a lánygyereknek sokkal kevésbé örülnek; néha a család tönkremegy a lányok kiházasításában. Mivel szabad az abortusz, a születendő gyermek nemének megállapítását tiltja a törvény, hogy a fiú-lány arány ne borulhasson fel.
A templomon kívül, a vízparton koldusok sora. Sokan leprások hiányzó ujjakkal, kis taligán tolták el idáig őket. A koldusok között néhány kis gyékénykosarat tartó gyerek is feltűnik. Magamhoz szólítom az egyiket, kettő is jön. Ha adok tíz rúpiát, mondják, leveszik a kosárfedelet. Mindkettőnek egy-egy kobrája van. Bizonyára kígyóbűvölők gyerekei. A kígyóbűvölőknek nemcsak az a dolguk, hogy az út szélén muzsikáljanak a kígyójuknak, hanem hogy életük kockáztatásával megfogják a kígyót, és eltávolítsák a mérgét. Egyre több kis kosaras gyerek gyűl körém. Ők nem egyszerű koldusok: a kígyónak kérnek pénzt tejre, és azt a pénzt a kosárba kell beledobni.
Egy banánárusnál reggelizem. Indiában is ez a legolcsóbb gyümölcs, és minden évszakban jelen van.
Végre kinyit a kéziratgyűjtemény. Itt is jártam már kétszer, és egy-két órás teaivás-beszélgetés-adminisztráció után minden további nélkül megmutatják a kéziratokat. A beszélgetés alatt hallom, hogy Bihárban kisiklott a Rádzsdhání Expressz. Ez India egyik legjobb és leggyorsabb vonatja. Másodosztály nincs is rajta. Az elmúlt tíz évben még sohasem volt komolyabb balesete. Én is ezen a vonalon utaztam éjszaka, de nem mentem el Bihárig.
Allahábádban kihozzák a kéziratokat. Pontosabban csak a felét annak, amit kértem, a másik felét nem találják. Megint nagyszerű dolgokat kapok. Kavitávali 1692-ből, 1833-ból és 1836-ból. Sajnos, fénymásolni nem engednek, annak ellenére, hogy két éve minden további nélkül fénymásoltak. Az igazgatóhelyettesnek elmondom, hogy Rádzsaszthánban és Benáreszben engednek fénymásolni, és ha ő nem enged, akkor éppen az ő gyűjteménye marad ki a szövegkiadásunkból. Végül a jobb állapotban levő kéziratokat lemásolhatom, a többit lefényképezhetem.
Szinte minden kéziratgyűjteményben elmegy az egész nap a munkával, pedig csak két-három órás tevékenység volna. A kéziratokat 15-20 perc alatt kihozzák. Én egy óra alatt átnézem őket, és kiválasztom, melyiket kell fénymásolni. Utána le kell fénymásolni ötven-száz oldalt. Mindig óriási rohanásnak tűnik az egész, és az ott dolgozók megjegyzik: több időre kellett volna jönnöm, úgy egy-két hétre.
Az intézetben Pándéj száhab még reggel megígérte, hogy elvisz dr. Kisórílálhoz, a ma élő talán legjobb bradzs-filológushoz. Fel is hívta dr. Kisórílál szomszédját telefonon, mondja meg a “doktor száhabnak”, este ne menjen el otthonról, mert egy külföldi tudós találkozna vele. Kisórílál néhány könyvét ismerem, nagyon jól érti a középkori irodalmat, és a legbonyolultabb bradzs verseket is világosan el tudja magyarázni. Indulásunkat félórás zápor késlelteti. Beszorulunk az intézet kapuja alá. Épp előttünk tolja a kocsiját egy bőrig ázott szamószá-árus. Odahívjuk és meguzsonnázik az egész toporgó intézet. Mikor már csak cseperész, felülök Pándéj száhab mögé a motorbiciklire, és elindulunk a Jamuná túloldalán fekvő Nainibe.
Naini a legunalmasabb kisváros. Pándéjdzsi letesz egy cipőbolt előtt, és üdvözöl egy öregembert: ő Kisórílál. A cipőüzlethez semmi köze. Csak megengedik neki, hogy itt üldögéljen, mikor áramszünet van, mert neki nincs otthon generátora. 72 éves nyugdíjas. Az Allahábádi Egyetem tanára volt, de most már egyedül él Nainiben. Gyermekei kirajzottak. Már hallott az Ánandghanról szóló könyvemről, és bár Pándéj száhab nem mondott neki nevet, kitalálta, hogy az Ánandghan-könyv szerzője jön. Később átmegyünk a lakásába, de elkap bennünket egy újabb áramszünet. Zseblámpával keresgél a könyvei között, és előhúzza az általam minden indiai könyvtárban hiába keresett 1904-es Thákur satak-ot. Óriási lelkesedéssel beszél a késő-középkor hindi irodalmáról, és elszaval egy gyönyörű Dév-verset. Teljesen megnyer a cipészes egyszerűségével és óriási tudásával. Nagyon jól átlátja nemcsak a késő-középkor költészetet, hanem annak kutatóit és másodlagos irodalmát is, és felhívja a figyelmemet számos könyvre. Mutat egy idézetet az egyik legnagyobb irodalmár, Visvanáth Praszád Misra leveléből, amelyben a haldokló Misra úgy szól hozzá, mint akinek kezébe letétetett a középkori költészet hagyományának ápolása.
Elhúzódik a beszélgetésünk. Rohanok a vasútállomásra. Az egyik kocsi mellett egy vagonseprő koldusgyerek cigizik. Az indulás előtt pár perccel a helyemen is vagyok a vonaton. Aztán háromnegyed óra késéssel indulunk. Tudakolom az utastársaimtól, hogy mikor érünk Aligarhba. Azt mondják körülbelül nyolc óra az út. Megkérdezem aztán a kalauzt is. Szerinte nem fogunk ott megállni. Azért felhúzom az órámat reggel ötre, hátha mégis megállnánk. Háromnegyed ötkor egy állomás fényei ébresztenek. Egy utas azt mondja, hogy Kánpurban, kettő meg azt, hogy Aligarhban. Összecsomagolok, és megkérdezek egy teaárust a peronon. Aligarhban vagyunk. Már a mozgó vonatról ugrok le. Még éppen elérem az ötórási buszt Mathurába. Egy újságárustól veszek egy hindi újságot döbbenetes képekkel a vasúti szerencsétlenségről. Eddig 81 holttestet találtak, de 120-ra becslik a hallottak számát.

(Befejezése következik)