Régóta tudta, hogy beszéli a galambok nyelvét. Amikor odarepültek az ablakpárkányra, titokban figyelte őket. Az egyik, egy kis soványka, szürke volt a kedvence, fekete nyakörvvel a torkán, ami elöl nem záródott össze. El is nevezte Galambnak.

Amikor Galamb megjelent az ablakában, végigsétált a párkányon, és fejét hol jobbra, hol balra forgatva, kis piros szemével figyelte őt. Hol az egyik szemével, hol a másikkal. És rákezdte a burukkolást. Hu-hú-hu, hu-hú-hu!

Válaszolt neki, ugyanazon a hangon, hisz jó hallása volt: Hu-hú-hu, hu-hú-hu!

A galamb megértette, mert visszaválaszolt. Sokáig elbeszélgettek így, aztán Galamb elrepült. Ki tudja, legutoljára mit mondhattam neki! – töprengett magában.

Sok héten át jöttek a galambok, ketten, néha hárman is. Szerette volna, ha nála raknak fészket, ki is tett egy kis kosarat az erkélyre, de a galambok nem akartak hozzáköltözni. Ez elszomorította, hisz olyan magányos volt.

A legkitartóbb galamb mégis a barátja volt, Galamb. Ő minden nap eljött, reggel, délután és este, mindig majdnem ugyanabban az órában, és sokáig beszélgettek. Már egyáltalán nem félt tőle, Galamb akkor sem repült el, amikor kiment hozzá az erkélyre. Persze nem indult el feléje, meghúzódott egy sarokban. Csak apró, óvatos mozdulatokat tett. És búgott, válaszolt Galamb minden kérdésére.

Már olyan bizalmas viszonyban voltak, hogy elhatározta, felolvassa neki a novelláit. Elővette a legjobbat, és hozzákezdett.

Galamb elhallgatott. Csak sétált fel és alá komoran, szürke farkát a magasba tartva. Amikor a végére ért az olvasásnak, Galamb odatipegett a balkon szélére, egészen közel hozzá. Most, most, valamit biztos fog mondani! – örvendezett. Galamb hátat fordított neki, és megbillegtette a farkát, búgott is hozzá egyet-kettőt. Majd a farka lekonyult, és odapöttyentett egy csinosat az erkély aljára. Aztán fogta magát, és elrepült.

(Újsághír: A nagy írót holtan találták, állítólag kiesett a kórház ablakán, miközben a galambokat etette.)