Önéletrajzi dokumentumregény

Az 1964-65-es év két szempontból is jelentős. 1. Gavril Scridon tanár úr megbuktatott román irodalomból, ergo meg kellett ismételnem a másodévet. Ehhez hasonlót már megértem egyszer Kocziányival is, aki azért akart elvágni, mert elszundítottam az óráján. Ugyanez történt Scridonnal. Mégis mekkora különbség! Kocziány irodalmi felkészültségemet látva rögtön megbocsátott. Scridon nem, amikor kiderült, hogy Caragiale Farsang című színművét filmen is megnéztem.
– Aha! Am impresia, că Dvs. nici n-aţi citit piesa (az a benyomásom, hogy maga el sem olvasta a színművet) – csapott rám rögtön. – Păcat, doar şi Dvs. ştiti: cartea e carte, filmul e film şi cine nu poate sau nu vrea să diferenţieze cele două lucruri, nu strică să mai înveţe un an în plus. (Kár, hiszen maga is tudja: a könyv, az könyv, a film, film, és aki nem tudja, vagy nem akarja megkülönböztetni a két dolgot egymástól, annak nem árt tanulnia még egy plusz évet) – oktatott ki dühösen. – Noapte bună, va să zică la revedere pe anul viitor! (Jó éjszakát, vagyis viszontlátásra jövőre!)
2. Az új csoportban barátkoztam össze Majával. Eleinte rá sem figyeltem. Okos, szorgalmas lány, azonkívül se nem szép, se nem szexi, egyszóval abszolút hidegen hagy.
– Elárulok neked valamit – kacsintott rám egyszer Maja egyik kolléganője. – De aztán köztünk maradjon.
– Titok?
– Hétpecsétes.
– Akkor ne mondjad!
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod hallani?
– Jó vagy rossz hír?
– Jó? Kitűnő!
– Az más. Akkor mondjad!
– Látod ott azt a rövid, fekete hajú leányt?

Maja

– Maját? Látom.
– Nagyon bír téged. De el ne áruld, hogy én mondtam. Pápá! Sok sikert hozzá!
Tehát bír engem. Nézzük, hátha találok benne mégis valamit! – vettem tüzetesebben szemügyre. A magasságunk csaknem egyforma. Ami szép benne, az a szemöldöke, ajkai. Ami nem, hogy túlságosan nagy arcú és a szeme alatt két, erősen sötét táska sötétlett, melle kicsi, orra hosszú, kissé horgas és a bokái sem formásak.
– Szia! – léptem közelebb a leányhoz. – Rosszul jár a krumplim. Megmondanád, hány óra?
– Tizenegy.
– Hova valósi vagy?
– Nagyváradi. Te?
– Petrozsényi, amúgy Kolozsváron születtem.
Szép a hangja! Meg a tekintete is – teszteltem tovább tárgyilagosan nehogy a végén arra ébredjek, hogy a Cirkusz és költészet mellett egy másik délibábot is kergetek. Addig-addig vizs­gálgattam, teszteltem heteken, hónapokon keresztül, amíg már szabadulni sem tudtam a bulától. Röviden és velősen: megfogott, leginkább azzal, hogy lefeküdtünk egymással.

(Folytatjuk)