Gagyi József jobbágyfalvi beszélgetőtársát, Balogh Pali bácsit szólaltatja meg a székelység ürügyén. A nagy élettapasztalatú parasztember ekként írja le földrajzilag a Székelyföldet: „…Megkezdődik itt Szovátától fel, itt Parajd, Alsósófalva, Felsősófalva, ha megyünk udvarhely fele. S ha erre megyünk, jön Bucsin tető, s akkor Borzont, s megyünk be a Gyergyói medencébe. Arra magyarság, s délen is magyarság van. Aztán tovább románság van.”
Gotfried Barna, „nem idevalóként” 1984-es turista em léket elevenít fel.
György Attila Székelyföld, szerelem címmel látványos, meghitt idillbe visz bennünket. Minden szép, tüneményes, giccses, színes… Ja, és a végén eszébe jut a szabadság is.
Hertza Mikola addig számol és addig kombinál (matematikai képletekbe veszve), hogy végül demonstrálja: Székelyföld 200 egyenlő nagy vidámság!
Kányádi Sándor egy 1957-es versével van jelen az ünnepi számban, de neki meg van bocsátva: 85. születésnapját köszöntik vele.
Katona Lajos székely gyerekek vendéglátására emlékezik a Szilágyságból, a negyvenes évek végi nagy szárazság idejéből.
Kemény István arról értekezik, mit jelentett számára a folyóirattól kapott Székely Bicskarend.
Kenéz Ferenc keserűen, mégis felszabadultan anekdotázik: a vidékre kiszállt színtársulattól lemaradt, jelmezbe öltözött Háry János kudarcba fulladt autóstopját, illetve útszélen ácsorgó alakjában székely hősszimbólumot látó anyaországi turisták ámulatát csomagolja háryjánosi fordulatokba: lehet, hogy igaz volt, de az is lehet, hogy nem…
Király László esszéje helytörténeti motívumoktól gazdag.
Lakatos Mihály verset küldött: „A hazával mi már csak úgy állunk, / mint Istennel áll a hívő ember. / Bár kimarjult hitén száz meg száz lyuk, / hisz azért, mert nem hinni nem mer.”
Láng Gusztáv a Tetőn című Áprily-vers megélését meséli el.
László Noémi Székely című verse generációk tudatkülönbözeteit veszi számba.
Lázáry René Sándor versét Tamási Áronnak ajánlja, Marosvásárhelye, kiváló térképészeti ismereteket foglalva össze, többek közt eképpen: „Más írja ferdén, méregesse srégen, / De én tudom, hogy merre medgyes, Régen, / S az Érmellék is mettől meddig ér, / S miért kövér a bukaresti bér, / S a Székelyföld, ha gazdag, mért szegényebb, / S miért születnek góbés rémregények?”
Lőrincz György nem sokat teketóriázik: írása címében megírja a lényeget (Összenő, ami összetartozik…), a végére hagyva a szentenciát: „És lesz határa a Székelyföldnek is. Megszüli az egységes Székelyföld-képet. Kicsit szaggatott lesz, kusza, töredezett és hiányos… És persze, bár nagyon szeretném: valószínűleg nem Marosvásárhely, hanem Székelyudvarhely lesz a székely főváros. De ha nem, megteszi majd Csíkszereda is. Vagy akár Sepsiszentgyörgy is. Igen… Csak már lenne, csak már volna!”
Lövétei Lázár László édesanyja sorsából hüvelyezi ki a sajátját.
Markó Béla Székely mennyország címmel ciklussal állt elő, amelyet Nagy Imre-festmények apropójára költött.
Máthé Éva székely gyökereiről morzsolja le a földet.
Molnár Vilmos esszét írt Székelyföld a magasban címmel: okosan érvelőt, hasznosat.
Mózes Attila falumonográfia-részlettel van jelen.
Nagy Koppány Zsolt sok értelmes és szellemes doolgot felsorakoztat a székelység mivoltával kapcsolatosan, utolsó mondatával pedig kivágja a magas Cét: „Az a Székelyföld, ahol egy irodalmi lapot úgy hívnak, hogy Székelyföld – sosincs elveszve.”
Nagy Szabolcs hadtörténeti kutatásaihoz kapott nagy segítséget a laptól – annak története és köszönete az ő ünnepi írása.

(Folytatjuk)