Monszun és ünnepség Vrindávanban

Délután elmegyek Csarandzsi tanáromhoz, hogy értelmezzük az újonnan talált, hibás helyesírású Thákur-verseket. Az irodalmi beszélgetés aztán vitába torkollik. Csarandzsi közel van a szélsőséges hindu RSS-hez. Tudom, hogy nem fanatikus, és belemegyek a vitába. Szerinte a muzulmánok arra törekszenek, hogy megszüntessenek minden más vallást. Indiában pedig nem tettek mást, csak gyilkoltak és templomot romboltak. Vannak panaszai a keresztények ellen is. Mire fel térítenek? Pedig jó vallás volna, ha nem állandóan arra gondolnának, hogy hogyan növeljek meg az arányukat Indiában. Elmondom, hogy a térítés az indiai kereszténységnek csak az egyik oldala, és a papok többsége, akikkel beszélgettem az evangelizáció alatt nem a hittérítést, hanem a keresztény értékek terjesztését érti. A muzulmánokat pedig nem mindig kényszerrel térítettek át. Ismáél, a gudzsaráti textilfestő nemrég mondta el, hogy családja a hindu legendahős-isten Ráma nemzetségéből származik, de a hindu papok állandóan pénzt kertek tőlük áldozatokra és más szertartásokra. Ezt megelégelve tért át muzulmánnak az egész nemzetség. Csarandzsi szerint ez csak utólagos magyarázat. Kérem, hogy mondjon a fanatikus Aurangzéb kivételével muszlim uralkodót Szikandar Lóditól a XX. századig, aki üldözte a hindukat. Nem tud, de azt mondja, hogy biztos volt, ha nem Delhiben, akkor a regionális uralkodók között. Arról beszél még, hogy szerinte a bevándorlóknak át kell venniük az anyaország szokásait. Erre én Anglia példáját hozom, mely a néhány százalékos hindu kisebbséget is azonos jogú polgárnak tartja, és magát nem egyszerűen keresztény országnak mondja, hanem múltikulturálisnak. A franciaországi fátyol-pert már nem is említem.
Arról azonban nem vitatkozom, hogy ki volt előbb Indiában. Észak-India nagy részét a muzulmánok a XI. század végén hódították meg. Ezt nem lehet vitatni. Indiába a szanszkritot szent nyelvként használó árják is bevándorlók voltak viszont, akik az i.e. I. évezredben telepedtek rá egy sokkal ősibb kultúrára, és a két kultúra találkozásából alakult ki a hinduizmus. Ezt manapság a hindu konzervatívok igyekeznek tagadni. Leginkább azzal érvelnek, hogy az utóbbi két évtized régészete sok Indus-völgyi kultúrához tartozó települést tárt fel egy kiszáradt folyó menten Rádzsaszthánban, és ezt a kiszáradt folyót az indek a Védákban szereplő legszentebb folyóval, a Szaraszvatíval próbáljak azonosítani. Szerintük az árják mindig is Indiában voltak, árja hódítás pedig nem létezett. Ez aztán alapul szolgál arra, hogy a muzulmánokat, mint Indiára települt idegen testet kezeljék.

Éjjel arra ébredek, hogy fázom. Ismét megeredt az eső. Reggelre egyes utakat szinte teljesen belep a víz. Banszaldzsivel fogunk egy riksát, hogy együtt menjünk a Haridászi iskola ünnepére, ahova mindkettőnket meghívtak beszédet mondani. Az egyik vizes szakaszon, ahol nem látszik, hogy milyen gödrös az út, félig felborul a riksa. Banszaldzsi, aki egyébként bottal jár, még időben leugrik. Én a boruló riksa másik oldalán vagyok, és jó úton vagyok rá, hogy a vízbe repüljek. Szerencsére a túloldalról egy járókelő megfogja a kereket, és sikerül visszahúznia egyensúlyba a járművet.
A Haridászi Intézet kilencnapos vallási ünnepen kell előadnom egy Rámdév nevű szenttel, Banszaldzsivel, Csarandzsival, és Csarandzsi három fiával együtt. Az egész ünnepséget Gópáldzsi tanárom vezeti. A hallgatóság egy része a Haridászi Ásram szerzetese, más része egyszerű Harisász-követő. A XVI. században élt szvámi Haridász az istenségpár Rádhá és Krisna szerelmét imádta, és csodálatos dalokat szerzett, melyben saját magát is beveszi a versekbe Rádhá segítő barátnőjeként. Én a versek szépségéről, és egyetemességéről beszélek, hogy szépségükkel még engem, a vallási hagyományon kívülállót is megfognak, és Rádhá és Krisna párbeszéde, a párbeszéd a másikkal, ugyanarról a gyökérről fakad, mint a kultúrák párbeszéde, aminek előmozdítása nekem is a feladatom.
A beszédem után udvariasságból még megvárok egy előadót, de aztán rohannom kell a mathurái vasútállomásra, hiszen éjszaka indul a repülőm Delhiből. Ahogy beülök a háromkerekű “tempó”-iránytaxiba, ismét elered az eső, mintha dézsából öntötték volna. A “tempó” félig nyitott, és az oldalamat is veri a víz. Mathurában nem visz el a vasútállomásig, mert a buszpályaudvar melletti alacsonyan fekvő vasúti felüljáró alatt már nagyon meggyűlt a víz. Szerencsére most megint csak cseperész az eső. Látom, hogy az emberek combig járnak a vízben, de néhányuknak eszébe jutott, hogy felmásszon a vasúti töltésre, és úgy keljen át. Én is az ő példájukat követem. Félek azonban, hogy el ne csússzak a sárban a nagy csomagommal. A túloldalon már várnak a riksák, akik itt tették le hasonló okokból az utasaikat.
Háromnegyed kettőkor érkezek a jól ismert vasútállomásra. A jegyeladó azt mondja, hogy fél ötkor megy vonat Delhibe, de a Nizámuddín állomásra van egy fél háromkor is. Ez kell nekem. Megkérdezem, hányadik vágányról indul. Azt mondja a másodikról vagy a harmadikról. Fölösleges volt megkérdezni, hiszen tényleg a másodikról szoktak indulni a vonatok Delhibe. Közben újra rákezd az eső. Semmi Delhi fele menő vonat nem jön fél háromkor a második vágányra. Egy dzsajpuri gyors vesztegel már egy órája a harmadikon. Úgy zuhog az eső, hogy alig látni tőle. Közben lefényképezek néhány embert a peronon, meg egy valakit, aki az első vágányra beérkezett vonatra száll fel a zuhogó esőben. Csak mikor indul a vonat az elsőről látom meg, hogy mi van kiírva rá: Visákhapatnam-Delhi gyors. Erre kellett volna felszállnom. Most már várhatom a félötöst. Fáradt vagyok és rendkívül dühös magamra. Félig át vagyok ázva, leülni nem lehet, mert megfáznék. A peronon fel-alá járkálva töltöm el a hátralevő két órát.
Delhiben a Nizámuddín állomáson alig van taxi. Az autóriksát is csak jó pénzért találok. A sofőr azt mondja, olcsóbban nem visz el, mert esik az eső. Mondom neki, hogy elállt. Sajnos nem állt teljesen el, és mikor már a riksában ülök, megint rázendít. Ez a bajom este is. Nincs sok taxi a szállodám körül, hogy kivigyen a repülőtérre. Telefonálok Ganeshnak, de csak üzenetet tudok hagyni.

Szerencsére megkapta az üzenetet, és éjjel egykor a szálloda bejáratánál vár. Nemcsak Ganesh van ott éjjel egykor, hanem Tárak és a Svájcból épp most érkezett Nathalie is. Ő velem együtt dolgozott a kalkuttai gyermekotthonban, ahol Tárakot megismertem. Most is Kalkuttába készül, de Delhibe hozta a gépe. Tárak pedig az én szállodámat ajánlotta neki. Egészen márciusig marad, addig, míg én ismét nem jövök Indiába. Talán összefutok vele, mikor indul a repülőtérre.

(Vége)

1. gergely:
   2014. május 31. 15:30

   Országomat egy… riksáért!
   Jó volt olvasni