Az 1916-iki koronázás

Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.

De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettekért való gyászt.
Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.
Azon a tündöklő papírtáblán Ferenc József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák-Magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember, – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.
A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.
Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.
Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.
És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.
Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzá jutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:
„Fáradt vagyok.”
Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt.

A hó utolsó napján volt a temetése.
Alig érkeztem vissza onnan, alig ocsúdtam föl annak a rémes zűrzavarnak kelletlen benyomása alól, amely a Stefans-dómbeli szertartást szörnyű tolongássá változtatta, és amely annál meglepőbb volt, mert a bécsi udvartartásnak örök idők óta kicirkalmazott rendje mindenkor tökéletes volt, midőn meghívást kaptam a koronázást előkészítő értekezletre. Még aznap délelőtt, december l-jén a várba kellett mennem.
A miniszterelnökség várótermében gyűltünk össze. Néhány miniszter, a műemlékek bizottságának elnöke, a főkapitány-helyettes, az osztályfőnökök és előadók.
Nyomott hangulat volt. Mindenki annak a borzalmas összeütközésnek a hatása alatt állott, mely a brucki vonalon történt az éjjel. A bécsi gyors, amely zsúfolva volt azokkal, akik a temetésről tértek vissza, egy szembe jövő személyvonatba futott bele. A reggeli lapokban még csak pár szavas sürgöny volt, de úgy hírlett, hogy százakra menő sebesült és vagy harminc halott esett áldozatul. Bizonyos volt már, hogy Thallóczy Lajos, a kiváló történész, Bosznia magyar szervezője és Ferenc József egyik bizalmas szolgája a halottak között van. Sokaknak hozzátartozója is a vonaton lehetett, hiszen senki sem tudhatta, hogy ki melyik vonattal indult vissza Bécsből. Ezért minden újabb érkezőt kérdezve, kutatva, bár nyugalmat színlelve, menten körülvettek. És minden újabb belépő újabb megdöbbentő részleteket hozott.
Fekete nap volt ez.
Komor arccal ült le mindenki a tanácskozóasztal köré, mert az az iszonyú szerencsétlenség, mely éppen az öreg király temetésének éjszakáján, a háborúnak immár harmadik évében, az új koronázás küszöbén csapott le, valami balvégzetű jóslatként hatott. Bizonyára mindenki így érezte, bár senki senkinek egy szót sem mondott róla, mintha félne attól, hogy a kiejtett szó kihívja a sorsot.
De az idő telt, és tanácskozni, rendelkezni kellett. Így hát elhessegetve a szívszorongás aggodalmát, az értekezlet munkához fogott. Ekkor született meg az a rendezőbizottság, mely szakonként széjjelosztotta a föladatokat. Reám, ki már négy év óta az állami színházakat vezettem, a koronázás művészeti rendezését s a koronázás külsőségeit bízták.
Rettenetes föladat volt. Sok minden okból. Elsőben karácsony előttre, majd december 28-ára, végül 30-ára tűzték ki a koronázást. Utolsó terminus ez a nap volt, minthogy a büdzsé-törvények szentesítése miatt szükségesnek látszott, hogy a király újév előtt összes közjogainak birtokába lépjen. Tehát mindössze huszonhat nap. Huszonhat nap, télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.
A művészekkel szerencsém volt. Jobb munkatársakat nem is kívánhattam volna magamnak.

(…)

A Dísz téren, azokban a bolthelyiségekben, melyekre Zala mester angyala a lábujjával mutat, helyezkedtünk el; az volt a mi központunk. Műhely is volt ez, tervező műterem és iroda is. Fűthetetlen és hideg, de a jó nagy magas ablakok mögött mindenütt világos.
Odabenn pedig furcsa élet indult.
A leghosszabb helyiségben széles rajztáblák sorakoztak a homlokzat hosszában, melyeken az építészek: Györgyi Dénes, Kós Károly, Pogány és olykor Lechner öles rajzsínekkel pontos terveket kellett papírra vessenek, mialatt a hátuk mögött a fiatal Lehoczky hatméteres címereket írt a falra. Közben a sarokban hol gipszeket öntenek, hol papírmasét pacskolnak. A szomszéd szobában lécből összerótt csontvázakon szobrok dúcosodtak nagy sietséggel, mintha a figurák máról holnapra híznának kerekre. A terem legvégén írógép kattogott szüntelen. Nemez-, posztó- és bársonyminták garmadái mellett, mintázni való agyagládák, plásztolinkockák, gipszöntő vedrek, enyves papírlemezek között bukdácsolt az ember, míg egyik ajtótól a másikig eljutott.

(…)

A koronázás főpróbája az uralkodópár megérkezte után, 29-ére volt bemondva.
A király nagyon kegyesen fogadott. Azt mondta, emlékszik rám. Azzal a jóságos mosollyal mondta, amely állandóan az ajkai köré íródott akkor is, ha hallgatott.
Rokonszenves és egyszerű modora volt.
Midőn egy óra múlva vége lett és magamra maradtam, az oltár fölötti világításnak egyik 4000 gyertyás lámpája, amely láthatatlanul a szentély fölé palástként emelkedő sátorba volt szerelve, és amely a próba alatt teljes fénnyel égett, a hőségtől fölrobbant. Parányi üvegdarabok hulltak le és az oltárt teleszórták apró, éles kristálytörmelékekkel.
Elejét kellett venni annak, hogy ilyesmi a koronázás szertartása alatt megtörténhessék. Az oltárjelenetnek, a koronázás tényének megvilágításáról lemondani nem volt szabad, és decemberben bizony lehetetlen napsütésben bizakodni. így hát a villanyszakértő tanácsára egy hüvelyk vastagságú üveglapot csiszoltak hirtelen, amely alulról teljesen elzárta azt a teret, amelyben a villanyégők voltak elhelyezve.
… Késő délután, midőn a szent koronát elhelyeztük a Loretto-kápolnában, vettem a hivatalos főlovászmester izenetét, hogy azonnal beszélni akar velem. Fölkerestem őt. Előadta, hogy őfelsége „kívánsága” szerint az a drapéria, mely a várpalota bejárata fölé van függesztve, és amely óriási angyalokkal és címerrel a vár felől lezárta a Szent György tér díszítését, levétessék, hogy őfelsége paripája aítól visszatéréskor meg ne ijedjen. Azt az ellenvetést tettem, hogy ettől aligha kell félni, mert a díszítés csupán fönn, 15-20 méternyire a földtől, a monumentális kapu fölső peremén van elhelyezve, hol még ember is csak távolról láthatja meg. A főlovászmester, aki jó lóértő volt maga is, vállat vont erre, és megismételte azt, amit előbb mondott. Hát ezzel rendben voltunk. Megígértem, hogy reggelre levétetek mindent a kapuról.
De még egy kívánsága volt: a király úgy kíván a templom előtt paripájára ülni, hogy ne kelljen előbb kengyelbe tenni a lábát, és e célra csináltassak még az éjjel valami lépcsős zsámolyfélét, amelyről a lábát közvetlenül átvethesse a nyergen.
Ez már nehezebben megvalósítható parancs volt. Kétségtelen volt ugyan, hogy bármi emelvény mellé pontosan oda lehet állítani az olyan tökéletesen idomított állatot, amilyenek a bécsi Marstall lovai. De a koronázott magyar királynak a templom főbejárata előtt, az egész ünneplő sokadalom előtt kell lóra ülnie. Mármost oda egy lépcsős kis emelvényt tenni, mely nyilván csak arra szolgál, hogy a király nyeregbe üljön, ez olyan szokatlan és furcsa megoldás lett volna, amely nálunk, annyi lovas ember szemében, bizonyára előnytelen magyarázatokra adott volna okot. így tehát más megoldást kellett találni. Megbeszélve gyorsan a művezető építőmesterrel, összecsaptunk hát egy alacsony, gárgyaszerű falacskát, mely a járda szélén, a kapu baldachinja mindkét oldalán húzódott el jobbra és balra is, és ebbe volt aztán belülről néhány lépcsőfok elrejtve. Ez is elég szokatlan volt, de a közönség úgy vette, hogy a törpe fal a templom elzárására szolgál.
Rettentően hevenyészett dolog volt ez, de elkészült mégis, mivel nem lévén fagy, a beton valahogy megkötött reggelre.
Későn tértem haza. Alig aludtam egy keveset, mert másnap már nagyon korán a templomban akartam lenni, minden utolsó részletet még egyszer átvizsgálni.
Alig múlt el hajnali négy óra, amikor elhajtattam hazulról.
A koromsötét város élettelen volt. Semmi hang, semmi nesz. Csak a fiákerlovak lépése csattogott egyedül a bakacsin éjjelben, csak egy-egy lámpa pislogott itt-ott… Mennyi fény, mennyi dísz, mennyi pompa vonul ma föl!… Magam is arannyal kihányt díszmagyarban. És kihajolva a kocsiablakon, önkéntelen ahhoz a sok ezer testvéremhez szállott el a gondolatom, kik odakinn a lövészárkokban, sárban, hóban töltik el ezt a hideg, nedves téli éjszakát.

(…)

Bizonyára nagyon hosszan tartott a szertartás. Meddig, nem tudnám megmondani. Nem tudnám, mert abban a káprázatos mesekörnyezetben az idő múlását nem érzékelte senki – zene, ének, tömjénfüstnek felszálló és eloszló fellegei, orgonabúgás odabenn, messziről olykor ágyúszó tompán, néma, átcsoportosuló díszruhás alakok, officiáló püspökök a rituálé mozdulatlanságában -, mintha valami folyton változó és mégis összefüggő álomban élt volna az ember időtlen időket. Majdnem váratlan felébredésként hatott, midőn mindez véget ért.
A királyi pár a sekrestyébe vonult vissza.
Az ünneplő sokadalom indult ki a térre.
Midőn a templomban megapadt a tömeg, a palotahölgyek lassan lejöttek a bal oldali karzat lépcsőjén. Ekkor vehettem őket jobban szemügyre. Ahogy így egyenként-páronként, fokról fokra szállva közeledtek a közbülső járó felé, csupa ezüst-aranyruhákban, skófiumos szoknyákban, érctüzű csipkében – akár régi nagyasszonyok elevenedtek volna meg -, váltak elhaladó, tovatűnő valósággá. Családi ékszerek, gyémántok és gyöngyök, smaragdok és rubintok láncai tűzdeltek fehér izzású vagy színesen égő csillagsorokat a hajukba, a menték prémjére. Az orgona halkan görgő hangcsörgedezéssel kísérte a lépésüket, ameddig hosszan elnyúló csoportjaik százszoros szépségben kihaladtak végre mind…
A templom teljesen kiürült.
Ismét csak a karmazsinszőnyeg és a piros bársony vöröslött mindenfelől, mint a kapuk megnyíltakor, de most, miután az a sok vakító pompa kivonult belőle, majdnem komornak tetszett minden.
És akkor e bíboröböl nyílásában oldalt megjelentek a fölavatandó „equites aurati”, az „aranysarkantyús lovagok”.
Vagy ötvenen lehettek.
Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Fol-dozottak. Elnyűtt bőrövek, megbámult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábosak. Sántítva, kopogva, nehéz lélegzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt.
Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak. Az épek – azok, kiket megkímélt a sors – merev, katonás vigyázzállásban sorakoztak. A blúza mindnek telis-teli volt vitézségi éremmel, signummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszéltek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap nap után néznek farkasszemet a halállal…
Valóban a Divina Comediába illő fordulat! Csak más sorrendben: A Pdradiso előbb, azután az Inferno.
Sorban álltak és vártak. Nem néztek se jobbra, se balra, akárha roham előtt várták volna a parancsot…
A király visszajött. Koronásán, palástosan. Elfoglalta az előrehúzott trónt. Elhangzott az első név.
Kettéroppant, szürke emberroncs tápászkodott föl két fekete mankóra. A tisztiszolgája elkapta, hogy el ne vágódjék. Az támogatta át néhány lépésnyire. Ott a trónlépcsőn összeomlott, miközben Szent István pallosa háromszor érinté a vállát. Azután valahogy fölemelték, és a szolgájával nagy nehezen kitántorgott a templomból.
Nem vártam be a lovaggá ütés végét, dolgom is volt odakünt, és tán szabadulni akartam e lidércnyomásos látomás alól. Kimentem a térre.

(…)

Nagy későre mentem haza.
A város újra a rendes háborús képét öltötte föl.
Minthogy az uralkodópár eltávozott már délután, az este olyan volt, mint minden más téli este. Az uralkodópár eltávozása minden örömet kioltott. A városon mindjárt különböző pletykák keltek szárnyra; mint vészes ómeneket sugdosták halkan, hogy a koronát ferdén tették a király fejére, hogy az eskünél megbotlott… Minderről én mit sem mondhatok. Egy dolog történt, amit a babona felkapott volna, de amelyről azt hiszem, alig tudott valaki. Az a hüvelykvastag üveglap, amely az oltár fölötti sátor világítását elzárta, a hőségtől kettérepedt, és alighogy a templom végleg kiürült, csapóbárd éllel lezuhant az oltárra. Erről azonban néhányunkon kívül, akiknek másnap dolgunk akadt a templomban, más nem értesülhetett s így azután nem hallott senki róla.
Később az eső is megeredt. Hópihék is szálltak itt-ott a cseppek között, fehérlettek csillagként egy pillanatig az aszfalton, azután sárrá olvadva eltűntek a mindent befogadó szürkeségben.
És már akkor, még magán azon az estén az egész koronázás minden pompája, dísze, öröme és szépsége mintha nem lett volna egyéb, mint régen elmúlt, félig már el is felejtett álom…

[Forrás: Bánffy Miklós: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ