Oláh-Gál Elvira okosan „székelykedik”, s amire jut, az egyértelmű: „A varsági székelynek kemény a szentenciája, lelkemben érzem a fájdalmát. Valahogy mégsem féltem szeretnivaló népem. Mélybe gyökerezik és ellenáll a szél járásának, avagy: soká él a székely, ha hagyják!”
Oláh Sándor tudományos kutatói tapasztalatáról számol be a kérdésben – szeméyles választ a 300. lapszámra ígér…
Orbán János Dénes versének a címe: Don Quijote Csíkszerenádja, s a végsorok fölötte megfontolandók: „A Lét s az Úr hatalmas! / Te csak süss, főzz s a fát vágd, / s helyetted jó La Mancha // majd keveri a kártyát.”
Orbók Ilona egy nagy vitát felkavart székelyföldi filmről (Szerelempatak) és fogadtatásáról ír.
Pécsi Györgyi emlékidéző vallomásának lényege: „Azt a gyanakvásmentes bizalmat, nyílt odafordulást, közvetlen atyafiságot, amit Székelyföldön, csak az én szülővidékemen tapasztaltam meg, Nyugat-Magyarországon, Vasban, Zalában.”
Potozky László kezdő írói emlékeivel áll elő a 200. szám kedvéért.
Sántha Attila a lap kockázatvállaló személetét örökíti meg, hozzátéve: az élet a Székelyföldet igazolta, hiszen egyetlen közlésétől sem dőlt össze a világ…
Szálinger Balázs nagy szavai mellé úgy tűnik, megfontoltság is párosul. Merthogy: „A Székelyföld folyóirat a magyar kultúra egyik szívcsakrája. Köré szerveződik a többlényegű, többosztatú magyar kultúra egyik legfontosabb erőtere. Végül tényleg az lett, hogy a Székelyföld felé kezd gravitálni az erdélyi kultúra, váradostul, kolozsvárostul, mindenestül. Lehet ennek nem örülni, vitatkozni ezzel, de mutasson valaki olyan folyóiratot bárhol a magyar állam határain túl, , ami többet elárul rólunk (a magyarokként védelmezett, csodálatosan sokszínű egészről!) mint a Székelyföld folyóirat legutóbbi vagy következő száma.”
Szilágyi István egy 1968-as, Utunk Évkönyvben megjelent írásával van jelen.
Szőcs Géza székely karakterekből idéz meg néhányat, a többit másokra bízza.
Tánczos Vilmos Vágykeresztség címmel emlékező prózát írt.
Térey János új darabjából, az Epifánia királynőből küldött egy jelenetet, amelynek egyik ihlető helye a Mohos tőzegláp (a Szent Anna tó közelében).
Tófalvi Zoltán több tételes vallomást fogalmazott, úgymint: I. Székely termál, II. Az igazi kincs magában a székely emberben rejlik, III. Székelyek a forgóajtóban.
Vári Attila egyik nagy álmát vázolja föl: Orbán Balázs nyomában járva, milyennek látja a székellyföldet. S mindezt filmre vinni. Ahogy egykor egy interjúban nyilatkozott: „Közel hatszáz perc filmszalagon.”
Vida Gábor valóban bejárta, méghozzá kerékpárral az orbánbalázsi útvonalat: „Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni, rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom megmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom azt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.”
Vincze Gábor írásának címe: Alföldi szemmel Erdélyről, a Székelyföldről. Világos beszéd…
Xantus Boróka egy régebbi csíkszeredai fotóból bontja ki vallomását a városról, a régióról.
Zalán Tibor Séta Valahonnából, Székelyföldön c. kacsjaringózva indázó versében eként indul útnak: „Ha az ösvény nem a semmibe / vezet eljutok a hegyeken túlra.”

*

Zárszó helyett egy meghívó:

„A Székelyföld kulturális folyóirat ünnepi, 200. lapszámának bemutatójára szeretettel várják az olvasókat és minden érdeklődőt. A folyóirat szerkesztősége a Kájoni János Megyei Könyvtár vendégeként, 2014. május 30-án, pénteken 18 órakor, a könyvtár előadótermében mutatja be a 200. lapszámot. Meghívott vendégek: Dr. Balázs Lajos, Daczó Katalin, Ferenczes István, Ferencz Imre, György Attila, Hertza Mikola, Lövétei Lázár László, Molnár Vilmos, Oláh-Gál Elvira, Oláh Sándor, Orbók Ilona.”