Száz év – nagy háború: Svachulay Sándor
Emlékek az albertfalvi repülőgyárból
A repüléstechnika műszaki fejlődéséből a magyar repülőkonstruktőrök és feltalálók is ténylegesen kivették a részüket. Ezért nem csoda, hogy a magyar ipar korán bekapcsolódott a világ repülőgépgyártásába.
1912-ben a Ganz-Danubius és a Weiss Manfréd-gyár közösen megalapította a Magyar Repülőgépgyár Rt.-t, ennek műszaki igazgatója a neves pilóta, Wittmann Viktor lett. A gyárban osztrák tervezésű, Lohner biplánokat gyártottak. Ezek első példányai fegyvertelen, felderítő gépek voltak, az alkalmazott motorteljesítmény azonban már 85–100 LE körül mozgott.
1914-ig Magyarországon 87 db repülőgép épült.
1915-ben, az I. világháborús hadirepülőgép-igény nagymértékben megnövekedett, ezért új, nagy repülőgépgyárat építettek Albertfalván (Ungarische Flugzeugwerke AG, UFAG) lett. Ez a gyár lett a Monarchia legnagyobb repülőgépgyára és alapvetően a német Brandenburg típusokat gyártotta. Ezek szerkezeti anyaga alapvetően fa volt, amelyet vászonnal borítottak és huzalokkal merevítettek. Az alkalmazott motorteljesítmény 160 LE körüli értékre növekedett és először a megfigyelőt látták el Schwarzlose géppuskával, később a felső szárny fölé, előretüzelő géppuskát is beépítettek. 1917-től kezdve megjelentek a 200–230 LE teljesítményű motorok.
A háború idején a gyárat alapvetően a neves repülőfeltaláló, SVACHULAY SÁNDOR igazgatja szakmailag. Önéletírásában szerényen, de tényszerűen emlékezik vissza azokra az időkre, különös tekintettel a Tanácsköztársaság zűrzavaros időszakára, amikor is a gyárnak 2000 alkalmazottja volt.
Amidőn 1918-ban kitört az „októberi forradalom”, a felfordulás számomra is meghozta a gyári kötöttség alól való felszabadulást. [Addig kötötte Svachulay Sándort a szigorú hadi fegyelem. – szerk. megj.] Az adott körülmények közt most már szabadon foglalkozhattam volna a saját gondolataimmal. Ám ebben a mozgásszabadságban se volt köszönet, mert a zűrzavar szinte lehetetlenné tett minden komoly munkát. Dolgozni senki sem akart, parancsolni ellenben, a kifutófiútól kezdve, mindenki. A gyár egész személyzete szónok, népvezér vagy parancsnok lett. Így engedelmeskedni senkinek sem volt kedve. A megvadított és fenevaddá uszított tömegek dühöngése ellen legjobb menedékhelynek a gyár mutatkozott; tehát itt maradtam.
A gyár munkástömege, amikor kezére játszották a látszólagos hatalmat, az atyai bánásmódért, amelyben őket a háború alatt részesítettem, hálásnak akart mutatkozni. Komoly, ünnepélyes ábrázattal egy küldöttség jelent meg nálam és vezetőjük közölte, hogy örömmel vennék, ha vállalnám a légügyi népbiztosság magasrangú tisztségét!
A kitüntető bizalommal szemben érthető aggodalmaim voltak. Ezért kimerültségemre való hivatkozással az előkelő deputációt arra kértem, engedjenek inkább pihenni. Ha jót akarnak velem tenni, adjanak valami csendes zugot, ahol pihenés közben zavartalanul dolgozhatok. Így alighanem nagyobb hasznára leszek a proletárdiktatúrának, mintha egy íróasztal aktái között guggolok, különösen, ha valami jó találmányt sikerül majd kihoznom…
Kívánságomat szívesen teljesítették. A jól felszerelt műszaki laboratóriummal együtt, elkülönített helyiséget bocsátottak rendelkezésemre. Szóval, mindazt, amire csak szükségem volt, csupán a 2000 munkás közül nem akadt egy lélek sem, aki munkára is vállalkozott volna.
Rendes körülmények között nagyon boldog lettem volna, hogy ilyen gond nélkül és zavartalanul — végre terveimnek — élhetek. De ilyen viszonyok között, amely csirájában hordta a bomlás, rothadás és szétzüllés miazmáit, nem örülhettem függetlenségemnek. Előre tudtam, hogy bármit csinálok, úgyis az „ebek harmincadjára” kerül. Milyen kiváló alkalom lenne most pl. a segített légiúszás tervét megvalósítani! — gondoltam. De ebben a kártyavárban, amelyről éreztem, hogy hamarosan összedől, nem mertem ehhez a féltett tervemhez hozzáfogni. Ennek még a gondolatát is elvetettem. Inkább tétlenül lézengtem, de azért folyton azon járt az eszem, vajjon mivel tölthetném el az időt úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon…
Néhány hét múlva már nagyon untam magamat. Egyszerűen eszembe jutottak azok a panaszok, amelyek a pilóták részéről többízben elhangzottak. Dobos szintén említette, hogy a „magas repüléssel” mindig baj van. A felsőbb régiókban, már 6000 méternél is, a motor úgy megszalad, hogy majd szétrobban és a légcsavar mégse „húz”. A ritkább levegőben nem talál elég ellenállásra és a gép alig bír tovább emelkedni. Nem lehetne ezen valamiképp segíteni?
Az ötlet nyomban megszületett, de akkor nem foglalkozhattam vele, mert még háború volt és a gyárnak teljes üzemben kellett maradni. Most azonban kedvem támadt ezt a régebbi ötletemet megvalósítani. Kisebb dolog, hogy talán be is tudom fejezni, mielőtt futásra kerül a sor …
Elgondolásom az volt, hogy ha a pilóta repülés közben a légcsavar lapátját tetszés szerint állíthatja, akkor ez nemcsak a motort fogja meg, hanem nagyobb légellenállással is dolgozik, A szabályozható hatásszöggel tehát mindenkor kikeresheti magának a megfelelő „húzóerőt”, hogy a gép tovább emelkedjék. Az elméletet rögtön kidolgoztam és az elkészült terv egy állítható fémlégcsavart ábrázolt.
Ezután hozzáfogtam a kivitelhez. Hamarosan elkészült a kéttengelyes alumínium légcsavarlapát (két jó munkásam, amikor dolgozni látott, elszégyelte magát és most már ők is segítettek). Utána megszületett a hüvelyes légcsavaragy, a közlőmű az állító csigakerékforgatóval, amely a pilótaülésig nyúlt hátra.
Már megkezdtem az egyik repülőgép szerelését, amikor felfordult a gyár. Riasztó hírek jöttek, hogy a románok szétverték a vörös munkássereget, már itt is vannak a város szélén. Akit itt találnak, agyonlövik. Erre mint a csirkenyáj — elől az önérzetes elvtárs vezérekkel — szétszaladt az egész társaság. Üres lett a gyár. Másnap a bevonult „győztes” oláhok megszállták a gyárat is és nyomban hozzáfogtak a zsákmányoláshoz. Elsősorban a kész repülőgépeket vitték el. Ezekkel együtt azt is, amelyen az én fémlégcsavarom szerelése a befejezéshez közeledett. Majdnem kész volt…
Így tehát a légcsavarom is idegenek martaléka lett, hogy a többi elveszett találmányom sorsában osztozzék. Idegen kezekbe kerül s majd mások fejezik be …
Nem csodálkoztam tehát, mikor vagy két évre a román zsákmányolás után arról értesültem, hogy az „állítható légcsavar” eszméjét külföldön (elsősorban Csehországban) újra kitalálták! Később pedig az aviatikai szaklapokban is közölték, milyen szép eredményeket sikerült az ilyen légcsavarral magasrepülésben elérniök. Ugyanakkor hírek jöttek más országokból is… tehát közprédává vált.
Forrás: Svachulay Sándor: Repülőéletem. Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat, Budapest, 1942
Pusztai Péter rajza