2006-ban volt százötven esztendeje annak, hogy megszületett Tasnádon, egy egyszerű asztalosmester gyermekeként Biró Lajos, a majdani kiváló természettudós, aki 1931-es haláláig kalandot kalandra halmozva járta előbb az országot, s annak is különösképpen a hegyes-barlangos tájait, majd a távoli Óceánia egyszerű népeinek ősi életmódjával ismerkedett. Közelség és távolság nyújtottak egymásnak kezet őbenne. Az első a felkészülést hozta el sok év után, a másik képességeinek kibontakozását, illetve élete fő hozadékának a kiteljesedését. Életútjáról, eredeti leveleit és felvételeit felhasználva, a szatmárnémeti Benedek Zoltán állított össze érdekfeszítő könyvet (Benedek Zoltán: A Szilágyságtól Új-Guineáig. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.), amelynek mentén a továbbiakban ha vázlatosan is, bemutatjuk e példásan kalandos életutat. Nemrégiben pedig, a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában a jeles kutató HÉT ÉV ÚJ-GUINEÁBAN. LEVELEK KÉT VILÁGRÉSZBŐL című könyvritkaságára bukkantam. Így aztán mindenki láthatja: az élete kész regény!

G y a l u t ó l   a   b o g á r g y ű j t e m é n y i g

Biró Lajos asztalosmester sem gondolt arra, hogy hatodik gyermekéből majdan Új-Guinea-kutató, bogarász lesz.
Titokban remélte, hogy a jól tanuló Lajoskából orvost vagy papot nevelhet, de amikor a kolera négy gyermekét is elvitte, úgy látta jónak s biztonságosnak, ha maga mellett tartja s a saját mesterségére fogja. Fia meg is maradt volna a gyalu mellett, s bizonyos, hogy jó mesterember válik belőle, ha nem kerül Tasnádra egy Török Ferenc nevezetű fiatal tanító, aki természetrajzra és földrajzra oktatta a nebulókat. A tanító úr a gyakorlati oktatás híve lévén, fő foglalkozássá tette az iskolában a növénygyűjtést, nyomolvasást, térképvázlatkésztést, a természet megfigyelését. Ha jó idő volt, alig látták a padokat s az osztálytermeket, csatangoltak erdőn-mezőn.
Hatodik elemit elvégezve, Lajos további sorsáról dönteni kellett, s az apa megint csak az asztalosszakmát találta lehetséges megoldásnak. Csakhogy Török Ferenc nem értett egyet azzal, hogy tehetséges tanítványa megrekedjen, s levelet irt az ügyében Hiri Ferencnek, a zilahi kollégium akkori igazgatójának, ahol ő maga is végezte az iskolát.
Biró Lajosnak szerencséje volt: fölvették. Amikor meghalt az édesanyja, megint csak veszélybe került a továbbtanulás lehetősége. Kell a plusz kenyérkereső a családba. Szerencsére, az apa újranősül s enged a tanárok rábeszélésének, belátja: kár lenne, ha fia megrekedne. Magántanítványai lesznek, s megkeresi a tanuláshoz szükséges pénzt. Sokat járt ezekben az években Tasnád és Zilah között, s az 56 kilométeres utat igen sokszor gyalogosan teszi meg.
,,1869 őszén — írja később, utazási emlékeiben —, egyedül gyalogolva hazafelé, a szakácsi nagy erdőn át jőve, egy elhagyott erdei ösvényen előttem a levelek között erdei szalonkát láttam meglapulva, és azt kalapommal leborítva sikerült megfognom. A ritka zsákmányra felébredt bennem a büszkeség, hogy hiszen én azt kitömni is tudom! Ügy is lett, de ez felébresztette bennem a madárgyűjtési kedvet. Szerencsém is volt, puskát is kaptam időnként, nekem valót. Egyik osztálytársam fegyveréhez hozzájutottam, rendes puska volt, de egyszer feldűlt, úgy hogy a csöve oldalt behorpadt, akkor az apja elvágatta; olyan volt, mint egy nagy sonka, úgy is híttuk. Lőport, serétet venni se kellett, jó pajtások dézsmáltak az apjokéból azért a gyönyörűségért, hogy egyet-kettőt ők is lőhettek a mi puskánkkal. Ettől fogva minden vakációra hazagyalogoltam… magánosan vadászgatva. Eltartott sokszor három napig is, ha bő volt a zsákmány, mert jórészt már útközben lehúztam a bőrét. Közbeesett a szakácsi erdő, jó három óráig megtartott benne a gyaloglás, télen a farkastámadás sem volt példátlan eset. De hát hogy féltem volna, puskával a kézben?!”

Bíró Lajos

Otthon aztán valósággal rákapott a madárgyűjtésre és -preparálásra.
„Vagy két télen-nyáron vígan folyt a madárgyűjtés, tele volt minden szekrény teteje meg a mestergerenda. Büszke is voltam rá. Hát egyszer szünidőre hazajövet, egyet se látok. Édesapám aztán elmagyarázta: Te fiam, úgyis ritkán látod, mi meg már nem győztük porolgatni, hát ezt ennek adtam, azt annak adtam, a többit a patikásnak, ott jobban látják. így lett vége az én múzeumomnak!
Másik évben újra lángra gyújtotta az én gyűjtőkedvemet egy óriási fenyődarázs, mely szemem láttára bújt elő egy fenyődeszkából. Még eszemben volt tanárom tanítása, hogy az állatokat kínozni nem szabad, azért az ő példája szerint gombostűre tűzve papírlappal lefödtem, és a tű kiálló részét gyufalánggal megtüzesítve, «kegyelmesen» öltem meg. Ugyanakkor ráakadtunk az egyik szőlőhegyen egy igazán természeti ritkaságra, a csíkos egerek tanyájára, s diadalmasan vittem haza egyet elevenen egy befőttesüvegben, de az meg éjjel kirágta magát, és megette az én ritka darazsamat, és összerágott egyebet is a ruhaszekrényben, ahol őriztem. Veszteségemet még keserves atyai büntetés is tetézte azért, hogy eleven egeret hoztam a házba.”
A gyűjtés szépen haladt, de a rovarok jó részét nem tudta meghatározni. Amint megkezdődött az új tanév, Ábrahám Márton barátjával felkereste Baczó Gábor professzort, hogy határozná meg számukra a rovarokat. De az bevallotta: nem ért a dologhoz, viszont ajándékozott nekik egy német nyelvű rovar- és lepkehatározót. Eleinte csak a képek alapján ismerte föl a rovarokat, később a kedvükért megtanult németül s a szöveget is elolvasta.
A hatodik gimnázium után Biró Lajos kisegitő tanitóként is működött, s legációs kiszállásokon vett részt, ezeket pedig igyekezett gyűjtésre is kihasználni. Az egyik ilyen kirándulás majdnem az életébe került. Karácsonyi szünidőben Szilágypírba igyekezett. A frissen hullott hó még nem volt letaposva, nem mutatta sem lábnyom, sem ösvény a helyes irányt. Elsötétedett, elvétette az utat, és rátévedt a mocsár jegére. Mire észbe kapot, már jól bent járt a nádasban. Próbált a part felé húzódni, de a sötétben nem tudott tájékozódni. Egyszer csak a jég nagy robajjal beszakadt alatta, s ő nyakig merült a jeges vízbe. Csodával határos módon azonban nem került a jég alá: a nála levő esernyő horgos nyele ugyanis megakadt a jég szélében. Nagyon nehezen vergődött partra, de fogalma sem volt, hogy hol van, merre induljon a falu felé. Ezúttal azonban ráhibázott a helyes útra, és találkozott is egy falubelivel, aki Endrédre igyekezett. Emberünk a viharlámpa fényében ugyancsak megbámulta a csuromvizes garabonciást. Visszafordult vele, és egy óra múlva a kurátoréknál ágyban volt a téli fürdőzésből megszabadult legátus.
Bármilyen munkát elvállalt, ami anyagi helyzetén lendíthetett. Igy egy 50 forintos versenypályázat is felkeltette a figyelmét, amelyet a debreceni főiskola tanára, dr. Török József hirdetett meg helybeli rovarok begyűjtésére. És bár papnak készült az iskolában, érdeklődését a természettudomány kötötte le. Meg is nyerte a pályázatot, majd a főiskolán nagy érdeklődéssel hallgatta a földrajzi, természetrajzi és geológiai kurzusokat. Egyszer Török professzor úr az ősi életformákat élő népekről beszélt, sajátos civilizációjukról, s Biró Lajos egyre nagyobb vonzalmat érzett aziránt, hogy ellátogasson a braziliai indiánok, az afrikai négerek vagy az új-guineai bennszülöttek közé. Abban reménykedett, hogy teológiai hivatásával sikerül hittérítőként eljutnia a távoli tájakra, de beadványait sorra elutasították. Ekkor tanári állást vállal, de itt is elutasításban van része az egyházi szabályok szigora miatt. Magántanító lesz, majd beajánlják a Rovartani Állomáshoz, filoxérabiztosnak. Vizsgálatokat végzett, népszerűsítő előadásokat tartott, szerkesztette a Rovartani Lapokat is. Főnöke megirigyelte sikereit, s kitúrta állásából. Nagy nehezen a kecskeméti református kollégium természetrajzi tanári katedrájára kerül, ahol úgy érzi, révbe ért. Azt teszi, amit annak idején tasnádi tanára: a természet gyakorlati ismeretére oktatja tanítványait. Fizetéséből félretesz annyi pénzt, hogy a nyári szünidőben hatalmas kirándulásokra menjen a hegyvidékre.
Előbb a Tátrát keresi föl. Az volt a szándéka, hogy a hegység rovarvilágának tanulmányozásával segítséget nyújt az állattenyésztőknek és a pásztoroknak. A szarvasmarhákon és juhokon élősködő rovarok életmódját kutatta elsősorban, de érdekelte a rovarvilág függőleges elterjedése és alkalmazkodóképessége is. Egy hónapig tartó túráján bejárta a Poprád völgyét, Tátrafüred és a Csorba-tó környékét, megmászta a 2508 méter magas Tengerszem-csúcsot, gyűjtött a Vág folyó felső szakaszán.
A következő nyáron nagy utat tett Erdély hegyeiben. Tordáról indult el Boréven át Torockó felé. A gyönyörű torockói népviselet keltette fel első ízben érdeklődését a néprajz iránt. A Kőközben, a Székelykő, a Tilalmas és az Ordaskő környékén olyan gazdag rovarvilágot talált, hogy ,a gyűjtött anyaggal vissza kellett fordulnia Tordára.
A következő nyári szünidőben a Fogarasi-havasok és a Retyezát került sorra. A Fogarasi-havasokba kimondottan azért ment, hogy gyakorolja a hegymászást. Ezért a gerincre vezető legnehezebb utat választotta. Két napjába telt, amíg az Árpás völgyén felvergődött a Szádeczky (a mai Podragu)-tóig. A hegyi ösvények alaposan megizzasztották. A Fogarasban nem szándékozott részletes zoológiai megfigyeléseket végezni, arra a Retyezátot választotta. Néhány napot mégis eltöltött a fosszilis hó apró élővilágának tanulmányozásával.
A Retyezátba Hátszegről indult, ismerőse, Buda Ádám lelkes természetjáró, a vidék kitűnő ismerője vendégszerető házából. Könnyű öltözékben, vezető nélkül vágott neki az útnak. Alig tudtak ráerőszakolni egy báránybőr bekecset. Ezeket a nehéz és veszélyes utakat is vezető nélkül járta, nem volt pénze arra, hogy kísérőt fogadjon. Nuksora falu után a Sibisel völgyén haladt felfelé. Ezt az utat csak pásztorok járták, turista ide nem merészkedett. Kísérői csupán a havasi rigók és a havasi billegék voltak. Mire elérte a Lolája havasi legelőjét, már lefelé vette útját a nap. Egy sziklamélyedésben, kövekkel körülbástyázott pásztortanyán húzta meg magát éjszakára. A csobánok szívélyesen fogadták. A tűz lángjánál barátságosan elbeszélgettek. Biró gyermekkori játszótársaitól megtanult annyit románul, hogy a csobánokkal jól megértette magát. Amikor látták, hogy amolyan javasemberféle urasággal van dolguk, előhozakodtak panaszaikkal és állataik betegségével. Másnap meg is mutatták neki beteg állataikat. Biró azt tapasztalta, hogy egy veszedelmes kullancs okozza az állatok betegségét. Kiirtásukra hatékony eljárást tudott ajánlani.
A következő napokon bevette magát az erdő rengetegébe. Gyűjtés közben szinte végzetesen eltévedt. Fogalma sem volt, merre csatangol. Három napon át próbálta megkeresni a helyes utat, de hiába. Áfonyán és málnán élt: harmadnap valahol a Zanoaga-tó környékén egy havas eső is elkapta. Négy órán át dühöngött a vihar; a borókafenyők között sehol sem talált menedéket. Hogy értékes gyűjteménye nehogy tönkremenjen, négykézlábra állt, maga alá tette a dobozokat, és így védte kincseit a vihartól. Már a végelgyengülés fenyegette, amikor rátaláltak a csobánok.
Visszafele jövet Hátszegen nevetve mesélte el az esetet Buda Ádámnak. Barátja azonban nem találta mulatságosnak a dolgot, s csak annyit jegyzett meg: — Szerencséd volt, hogy a medvék elkerültek!
Jóformán ki sem pihente a retyezáti fáradalmakat, amikor újabb különleges vállalkozásba kezdett: a barlangok mélyébe ereszkedett alá. Abban az időben a hazai barlangkutatás még gyermekcipőben járt. A barlangi élővilág tanulmányozására nem is vállalkoztak, Biró volt az első, aki biológiai kutatásainak kiegészítése végett behatolt a barlangok félelmetes világába. A nemsokára mellé felzárkózó Emil Racovitával együtt úttörő szerepet vállalt egy új tudományág, a bioszpeológia felé is. Első kutatásait a Sebes-Körös völgyének barlangrendszerében végezte, itt talált rá első ízben a barlangi vakbogarakra. Ez az izgalmas felfedezés olyan mély benyomást tett rá, hogy egy életre eljegyezte a barlangkutatással. A Bihar-hegység akkor ismert barlangjait mind bejárta. Majd igyekezett megismerni a bánsági és horvátországi karsztvidék természet alkotta föld alatti járatait s azok különleges élővilágát.
Krassó-Szörény két barlangjában, a Veteráni- és Taracsy-barlangban két, eddig teljesen ismeretlen pókfajtát fedezett fel. Ez a kirándulás azonban majdnem végzetes kimenetelűvé vált. Mehádia környékén, Bélaréka-patak mészkő szurdokaiban cserkészgetett. A bozótok alján lévő rovarvilág érdekelte. Egy maltereslapáttal forgatta a talajt, majd az igy megbolygatott földet óvatosan átszitálta. Elgondolkozva, figyelmetlenül nyúlt az egyik bokor alá, hogy föllazítsa a földet, amikor enyhe szúrást érzett a könyöke táján. Mire feleszmélt, már csak egy szarvasvipera csíkos hátát látta eltűnni a bozótba. Megvizsgálta a kezét: a két piros pont ékesen bizonyította a viperamarást. Megpróbálta szájával elérni a harapás helyét, de sehogy se ment. Amikor látta, hogy nem tudja kiszívni a mérget, fogta a preparálásra használt félliternyi tiszta szeszt, felhígította a patak vizével, és lehúzta az egészet. Utána futásnak eredt, igyekezett minél hamarább lakott helyre kerülni. A nehéz, sziklás terepen azonban alig pár kilométert tehetett meg, amikor a szesz is, a méreg is hatni kezdett. Annyira elhagyta ereje, hogy már csak egy barlangig tudott elvánszorogni. Pásztorok találtak rá három nap múlva. Még mindig eszméletlen volt. Bevitték Herkulesfürdőre, ahol rendbe szedték. A szesz mentette meg az életét.
Az eset után néhány napot még feküdnie kellett. A kényszerpihenő aztán volt ideje gondolkodni sorsa felől. Amikor teljesen rendbe jött, Pestre ment és beiratkozott a természettudományi fakultásra.
A félelemmel sokáig nem találkozott. Gondolta, a barlangok mélyén majd csak megismeri ezt az érzést. Goszpics környéke egyik barlangjában kisebb mélyedésre talált, amelyben vakbogarat sejtett. Azon töprengett, leugorjon-e a mélységbe. Az acetilénlámpa fényében ágas-bogas szövevényt látott maga alatt. Végül meggondolta a dolgot, és nem ugrott le. Pár hét múlva újra felkereste a barlangot, gondolta, alaposan megvizsgálja a mélyedést. Amikor azonban a derengő fényben lepillantott a barlang mélyébe, ellepte a hideg verejték: a jelentéktelen gödör helyén feneketlen zsomboly tátongott. „Bizony megborzongtam — idézi fel az esetet a Rovartani Lapokban megjelent cikkében —, mert borzasztó sírból menekültem meg. De azért jó helyre jöttem, a föld alatt megtanultam félni.”
A barlangi élővilág feltárása során fényképfelvételeket is készített. Ő volt az első tudományos kutató, aki megörökítette ezt a föld alatti világot. Gyertyával és acetilénlámpával dolgozott, és sokszor órákig kuporgott a gép mellett, várva az exponálást. A budapesti Barlangkutató Társaság tulajdonában levő diapozitívek és negatívok bizonyítják, hogy ezek a képek az akkori technikai feltételekhez viszonyítva igen jók voltak. A két évtized küzdelmes munkája magángyűjteményén is meglátszott. Mintegy 20 000 ritka vagy addig ismeretlen rovar sorakozott már ebben a gondos gyűjteményben.

Melanéziai nők mint európaiak feleségei – díszben (Bíró Lajos könyvéből)

(Folytatjuk)

Cseke Gábor