„A fájdalom az utolsó, halhatatlan gyümölcse az ifjúságnak.”
(René Char: A törékeny kor)

A dombon nemcsak egy kápolna fehérlik, de egy halott lány emléke is, bazsalikomillat lengi körül. (Csapdába estél, lelkiismeret – lehet, hogy harmincöt-negyven esztendővel ezelőtt már?) Ha az élet fonala egyszer megszakad majd, a lány – talán a szél, a víztükrözés s a hullámgyűrűk hangján – beszélni, emlékezni kezd, hogy ne haljon meg kétszer: veled is. Mennyi üde-zöld, mennyi sajgást rejtő sebforradás; a mindenkori üres konvenciók közönyös vagy épp vásári díszletei előtt az ember valamennyi korszakából visszaüzen a kamasz (olykor még az Öregisten ideges-kusza lépteit közelről meghalló csecsemő is). Ne legyen árulód más – görcs vagy? részeg nyugalom? -; szajhák s még olcsóbb és rikítóbb eszmék cinikus hajszolása után, mint Baudelaire rajongó haldoklása. Nem vagy fakír, mindegy milyen sötét rejtekgubót vagy kifordított lábbelit hagysz magad mögött: tudnod kell, mi az, amire a kétely keselyűi vadásznak. A csont behavazva, a csont foszforeszkálva – mint sorok végén világító, figyelmeztető írásjelek.
A többi: földreszálló, űrbevesző – petty vagy buborék! – csak szerencsétlen sár s kicsinyes örömkitörések. Kicsinyes sár és szerencsétlen örömkitörések.