Azokban az ősrégi, pogány, a kereszt szentségét fel sem ismerő időkben még nem merült fel bennem a kérdés: vajon mennyi időt vesz igénybe a képtelenbe való beilleszkedésem? És vajon képes leszek rá? Elfogad-e így továbbra, legalább középtávra a test, a lélek, (amely egy korlátok nélküli, igénytelen testforma), kitartanak-e a többi, láthatót, láthatatlant összefogó kapcsok, varratok, az indulatok nélküli fogadalmak abban a hatalmas sejtben, amelynek osztódása ijesztő zajban, felhajtásban, fülsiketítő, ünnepi csinnadratták és elektromos hangszerek által szerteüvöltött delíriumos dicshimnuszok vezérletében képezik újra a biomatematikát? Megállja-e helyét a szó? Lényegtelen. A sodrásnak nincsenek szabályai.
A cirkusz, mint mindig, újra megérkezett, a jelek szerint nem vándorol tovább, sőt, mintha egyre terjeszkedne a sátor.
Morog a tigris, az oroszlán, irigylik a két lábon ugrándozó majmot. Pedig ha sejtené…
Homo ludens:
Hosszú kartoncsövet hord magával folyton az idősödő asszony, ezen a hangszórón át kiáltja világgá bánatát, vádbeszédeit, amelyek mégis nevetésben végződnek mindannyiszor.
Vagyis hogy a román és a magyar színház akadályozza a közlekedést, útban áll, dinamót és dinamitot gyártanak gyárakban, üzemekben, amelyekkel vak bűnözők liftekben rejtőzve lesnek áldozataikra. Éjjel meg nappal. Fekete szárnyak suhognak közben, eltakarják a megfigyelő kamerákat. De hát akkor mit ér az olajfestékkel fehérre festett haj, táska, az angyali körmök? A béke legkézenfekvőbb reklámjai.
Meg-meghajol az óriás templom előtt, meg-meghajol előtte a templom. Csak a felfuvalkodott pulyka kergetné el onnan, az, aki a mankóssal is örök harcban áll az alamizsnáért.
Fiát lelőtték New Yorkban, ott, ahol mindenki a Central Park-ban alszik, két Colttal az övében. Aztán a tengerbe vetik magukat.
Centekre szabott új világ.
Itt pedig egészen más városok vetélkednek, veszett kutyák udvarai.
A keskeny falusi földúton esténként aláereszkedik a bivalycsorda, állat, ember ott hagyja lábnyomát a sárban.
Kóberes teherautó gördít vissza a fegyelmezett kockák közé.

Naponta belépek a kis kávézóba, megveszem azt az ördögi, összekotyvasztott löttyöt, amelynek mégis saját történelme van, majd átszaladok a szomszédos cukrászdába egy gömb fagylaltért. Visszavár a ház, a nyitott ajtó, mozdulatlanul, csak az illatos gőz emelkedik büszke biztonságban a neoncsövek irányába. Csend van, nyugalom, optimista derűlátás a vasfüggöny mögött. Billentyűkön szalad az a rengeteg ujj, Vivaldi sír fel egy másik teremben, Istenem, az a kolozsvári hegedűművész… esténként orgonahangok hullámoznak át a kőfalon. Szent György szobra kiegészíti az élményt. Padokba nem ülök, csak ritkán, olyankor, amikor el tudom viselni a faszerkezetek átkozott recsegését.
Keskeny kis utcákon tárolja magát a valamikori visszatekintés.
Meddig nyúlnak fel a járdaszéli akácfák?
Mi történik, ha reggelre kitépik magukat a földből, helyükben csak száraz bombatölcsérek maradnak? Így adakozik a szókincs a hetedhét képzelet égisze alatt.
Éljen hát Kuba! Fel, fel, Cuba libre! Ki mit ad, azt harap és nyeli a hűtött forró égövet. Citromízűvé válik a rendszer.
Kérek egy kürtöt, trombitát vagy bármilyen más fúvós hangszert!
Fújnak és szívnak. Miért válik úrrá a nikotin ott, az udvartól elrekesztő rácsok mögött is? Pusztít a füst és éltet. Ez már nem ellentét, hanem párhuzam.
Uram, ó, uram, jőjjön már közelebb, jaj, de hát ismerlek, adj egy cigarettát és ne húzd vissza a kezed. Finom, selymes a tenyered. Nem viszel haza innen?
A táncosnő szereti az egzotikumot, a páradús levegőt az üvegteremben. És ráadásul a tejcsokoládét. Nyakán lecsurog az illatos izzadság, a kísértés egyik kelléke vagy egy rövid mennybemenetelé. Gyönyör és undor koktélja.
Nem képes felejteni. Megtalál majd a világ végén is. Értem én, de híd alatt alszom, hol itt, hol ott, mint a kapitalisták, telefonszámom sincs.
Akkor is.
Jó, itt a többi cigaretta, ite missa est. Nincs szemem, süket vagyok már. – Szellem volt, beteg angyal, el kell innen tűnni minél hamarabb.

Volt viszont az a… hol nem volt… lehet-e részletezni azt, ami már nincs? Azaz folyton ott van, ahol senki másnak nem szoríthattam helyet? Ahol nincs kakukkos óra, sem rugók, sem mutatók. Törpék, óriások között, fák ágain vérvörös gyümölcsök társaként, néhány verssorban és még ki tudja hol. Hogy miért, azt máig sem tudom.
Mindenütt rossz, de legjobb sehol.
Behúzódik szobámba a konyha, kezem feje hagyma, fokhagyma, meghintve őrölt paprikával. Szaft kell, mert elfő az ebéd. Feladatom van, embertársaim. Nem léháskodhat a püspök úr, ez műhely és szentély, nem sétatér.
Bíztat a feketerigó. Korán térünk nyugovóra, hajnalban ébredünk.
Cséplések évszaka következik, a szócsépléseké, évtizedekkel ezelőtt megdolgozott aratás ocsmány eredménye.
Szégyenkezve húzza meg magát egy sarokban Steinway, fiaival együtt, magukra húzzák a fekete leplet, lehullanak a kottalapok.
Csattan a kalapács, kirántom magam alól a három emeletet, a lakógyűléseket, világgá indulunk mindannyian. Igen ám, de a mágnes… maradni kell, itt, valami elérhető közelségben. Hát lecövekel az ember. Pár lépés a főtér, nem tudom letépni magam a köldökzsinórról.
És átrendeződik a színtér. A háttérben esküvő, hegycsúcsok, táncoló lovak, egymáshoz tapadó színes házak és ami legfontosabb: egy zenebohóc.
Ez viszont csak az egyik világ.
Nem tagadhatom meg a többit sem, tisztelem azt a zavarodott, különös, de egyéni logikával rendelkezőt, amely mindig átszűrte rajtam a szavakat.
Minőségellenörzés, az ostor jól irányzott visszacsapásai. Kegyetlen vívódás, önvád. Nem tudnék végleg megbékülni önmagammal. Mi működik még önkéntes szorgalommal, ellenállva a kerékkötőknek, mi az, ami féktelen, aminek gödröt kéne ásni? Vagy szobrot emelni? Ez itt a kérdés. A kétkedés. Mondhatnám: ugyanolyan minden naplemente, vissza mégsem térhetek a vágyott tettek békés színhelyeire. A cementkorlátok szigorában elveszti ízét a távoli üzenet, tiszta szerencse, hogy néha lehunyt szemmel átléphetek a láthatáron, elgyalogolhatok a végállomásig. Lesz-e valaha állandó, szüntelen, stabil?
Hull a csábos porcukor, a törökméz, a színes konfetti. Mámort sejtető, hamis ékszerek.
Gyűrött arcomon kitekert, sérült hangsúlyok, gesztusok árkai. Félrevezetnének, ha elhagyna az emlékezet. De itt van még, hiába szelektál a belső uraság.
Mégis csak veszített az, aki nem ismerhette meg a ritkulás állapotát. Kiváltképp a ritkított szavakét, a bújdosó partizánok jelbeszédét a vadászok birodalmában.
Cserélődnek a díszletek, a kosztümök, női hangon koldulnak szerelmet síró lovagok, királylányok aranyozott lakkcipellőkbe bújtatott talpai alatt.
Vajon mit szólna mindehhez Keresztelő Szent János? Hát Pilátus? Mosná-e kezeit?
Megszállott éjszakák egyike következik, kérem a nap utasait, hagyják el a szerelvényt. A megsemmisülésből merít reggelre valamit a koponyában rejtőző titkos ügynök.

2014. június 4.