Menekülés

A község közepén széles, egyemeletes ház áll. A földszintjén az adóhivatal, szolgabíróság, járásbíróság egyesült erővel gyúrják a népet. Az emeleten a nagy községi táncterem mellett az úri kaszinó három kényelmes helyisége terpeszkedik.
A kártyaszobában sűrű a füst. Simi abban leli örömét, hogy bemutat egy egész sereg idősebb-fiatalabb úrnak:… főbíró,… telekkönyvvezető… vagy négy tanító, magyar, román, szász vegyesen… adótárnok… járásbíró… szolgabíró… kereskedő… szédül a fejem a saját erőteljes »Bedő Ferenc vagyok!«-jaimtól, mikor végre az olvasóterem egyik asztalkájához négyesben letelepszünk. Küküllőmenti bor kerül az asztalra.
– Tehát… szervusztok, fiúk! – és általános kézrázás közben letegezzük egymást.
– Ezek a szász leányok hidegek, mint a jégcsap! – kezdi Jonel. – Tegnap bejött a szobámba Käthe, ismeritek, a hatvannyolcas Pfaff leánya, erős, barna fehérnép, a bankban takarít, valami kimutatásokat hozott át a szobámba. Elég az hozzá, nem lehetett kikezdeni vele.
– Mi az, hogy hatvannyolcas Pfaff? – kérdeztem.
Hanzi tudákosan magyarázza:
– Nálunk, szászoknál, az a szokás, amiért egyébként eleget csúfolnak bennünket, hogy a fajtánkon belül, sőt legtöbbször a falunk határán belül kötünk házasságot. Így azután egy csomóban marad a família. Egy–egy család férfitagjai annyira összezsúfolódnak a falujukban, hogy csak a házszám alapján lehet megkülönböztetni őket. Itt, Havashidán, van például tizenkettős, hatos, huszonötös és hatvannyolcas Pfaff, ugyanígy van vagy kilenc különböző házszám alatti Kürmes… te, mint postás, nem tudod ezt?
– A levelek szétosztását egyelőre még a postamesternő végzi. A napokban azt is én veszem át tőle. Anélkül is elég munkát ad az utalvány, csomag, ajánlott levél, távirat, telefon, elszámolások…
– Maradjunk a szász nőknél! – követeli Jonel. – Barátaim, a bankba jönnek román nők, magyar nők, szász nők… a bank nemzetközi intézmény…
Simi nem állja meg, hogy közbe ne szóljon.
– Csakugyan… a bank nemzetiségi különbség nélkül mindenkitől behajtja a nyolc–tíz‑ harminc százalékos szerény kamatot…
– Nem erről van szó! – tart ki Jonel a mondanivalója mellett. – Szóval, egy Olton túli magyar menyecskét, a patakon túlról idejövő román fehérnépet vagy egy–egy itt nyaraló zsidó asszonykát minden nehézség nélkül rá tudok venni, hogy bejöjjön a legénylakásomra… de egy itteni szász leányt?… Ne adj Isten!
– Ebben igazad van, Jonel, – helyesel Simi. – Én nem vagyok olyan szép fiú, mint te, de a magyar, meg román menyecskékre nem panaszkodhatom. Restellem bevallani, de egyetlen szász nő sem fordult elő ezideig a praxisomban.
Hanzit bölccsé tette a bor. Újra magyaráz.
– Mi, szászok, a magunk fajtáján belül maradunk. Este, a kapuk árnyékában, láthattok elég szász leányt, legényekhez simulni. De azok a legények mind szászok. Az a kapu alatt simuló legény száz eset közül kilencvenkilencben azt a leányt veszi feleségül, akit ott ölelget, Mert…
– …mert, – vág közbe Simi és vörös pillájú szemhéja ráncolásán látszik, hogy megint huzamosat igyekszik mondani, – mert ahhoz a kapuhoz saját ház tartozik, a ház mögött saját istálló, saját kert, a kerítésen túl saját termőföld… és a szász vagyont nem szabad idegenek kezére juttatni… mert nektek, szászoknak, mindenki »idegen«, minden más nemzetiségűt úgy hívtok magatok között, hogy: »Hergelaufener«, szóval, amolyan »jött-ment,« ne haragudj, Hanzi fiam, de ti szászok, kapzsiak vagytok, fukarok vagytok, nincs bennetek szív, lélek, lendület…
Hanzi nem hagyja magát.
– Te, Simi… mondd… ha valaki tőlünk, szászoktól, elkaparintja azt a kemény munkával megőrzött házat, kertet, földet… ki ad helyette másikat? Talán ti, zsidók, ti…
Közbevágok.
– Simi nem zsidó! Simi izraelita vallású magyar ember!
Szünet támad.
Simi szólal meg újra. Elgondolkodva néz a poharában csillogó finom küküllőmelléki bor aranyába. Ritkán beszél Simi komolyan. Ilyenkor a hangja elhalkul és világosbarna szemét furcsa, idegen bánat homályosítja el.
– Magyar vagyok?… Zsidó vagyok?… A múlt hét csütörtökéig természetesnek találtam, hogy magyar vagyok és semmi más. Az édesanyám csak magyarul tud. Mennyi magyar nótát éne­kelt nekem! Csak magyar nótát, más dalt nem is tud. Sok nótát tanultam tőle. Itt, a havashidai gyógyszertár unalmában egy füzetbe összeírtam… – majd megmutatom neked, Feri, – akár hiszitek, akár nem, hatszázhatvannyolc magyar nótát ismerek zenéstől-szövegestől. Nem mondom, szeretem a más muzsikát is, de sírni, úgy, könny nélkül, belülről sírni, csak magyar nótán tudok… Szegény, görbehátú apám szabóműhelyében nem hallottam mást, mint magyar szót… Kolozsvárt a piarista gimnáziumban végeztem… és a múlt hét csütörtökjén este beállított a patikába egy főhadnagy, két más tiszt volt vele, aqua carminativát kértek, már be voltak egy kicsit pityizálva. A főhadnagy kiitta a pálinkát, reám nézett, elembe állt, közel, egészen közel, és az arcomba hörögte: »Mi megdöglünk a lövészárokban… ez meg itt dekkol a pult mögött… a zsidó!…« nem tudtam rá haragudni, olyan jóképű, barnapiros alföldi gyerek volt ez a főhadnagy, még én mentegetőztem: »De… tessék elhinni, főhadnagy úr… én… én önként jelentkeztem tizennégyben, de az orvos…« ő fizetett és kiment… Nem haragudtam rá… de akkor valami elpattant bennem…
Mindnyájan hallgatunk. Én töröm meg a túl hosszúnak érzett csendet. Másra terelem a szót:
– Vajjon… ki győz ebben a háborúban?
– Harctérről nem beszélünk! – int le a borgőz hevével Hanzi.
– Nem a harctérről van szó… hanem általában… a háborúról… általánosságban.
– Arról sincs mit beszélni! – nyakaskodik Hanzi. Mi, szászok, nem nyerhetünk ebben a háborúban. Mi szolgák maradunk. Akár győzünk, akár veszítünk. Punktum. A téma nem érdekel. Hidd el, Bedő Ferenc… Egyébként… a nevedet ma már hallottam valahol. Bedő Ferenc… hát te vagy az? Persze, az új postatiszt. Minny mondta, a húgom, hogy két hét óta, amióta te vagy az itteni postán, nem megy át személyesen a levelekért, mint azelőtt, amíg az a szőke postás kisasszony volt a hivatalban, tudod, a te elődöd. – Azt mondja Minny, hogy egyszer benyitott a póstára, te valami irat fölé hajoltál, és akkor olyan különös kifejezést látott az arcodon, hogy észrevétlenül újra becsukta a postaterem ajtaját. Nem mert bemenni! Megijedt tőled, hehehe… hallottatok ilyet? – és a szőke, kerek képű szász fiú majd elnyult a nevetéstől.
Simi visszanyerte gúnyos biztonságát.
– Megvan a jövőd nálunk, Feri fiam! – mosolyog. A havashidai leányok madárijesztője lettél… jó szerepkör, mi? Nem mondom, van némi kellemes butaság az arckifejezéseden, de egy ilyen jámbor fiatalembert, mint te vagy, Mefisztóvá előléptetni, ez egyenesen kitüntetés!
Aldea Jonel nagyot nevet. Inkább elismerésképpen mondja:
– Jópofa vagy, te Simi… általában… ti, zsidók, mindenen tudtok nevetni…
Simi újra mélyen elkomolyodik.
– Igazad van… Mi, zsidók, annyit sírtunk hosszú évezredek folyamán, hogy már–már szinte jogosnak érezzük, ha mindenen nevethetünk.
Az órámra nézek. Felugrom az asztaltól.
– Megbocsáttok… de nyolc órakor inspekcióm van…
Jonel csodálkozik.
– Vasárnap este… hivatalos óra a postán?
– Bizony… háború van… a táviratokat le kell venni… meg a főszolgabíró beszél a főispánnal, az új sorozásról és hasonló unalmas témákról… szervusztok, fiúk, a viszontlátásra.
Amíg felveszem a télikabátomat hallom, hogy Dörres Hanzi megkérdi:
– Mondd, Jonel… igaz, hogy Románia mégis beleavatkozik a háborúba?
– Most meg te beszélsz háborúról! – vág közbe Simi. – Úgy látszik, hogy még a harctéri katonákat is érdekli a háború.

(…)

Nem ittam sokat. De édes ízekkel telt meg mégis a szívem. Lassan ballagok a posta felé. Olyan szép minden: a földszintes házak havas fedelén csúszkáló holdfény, a rezgő csillagok a távoli havasok pereme fölött, a kedves téli éjszakában négyes sorokban sétáló szász leányok, legények kétszólamú éneke: »Warum, darum, warum, darum, schön sind die Mädchen zwischen siebzehn-achtzehn Jaahren…« Egy leány tűnik fel képzeletemben… egyszer, egyetlenegyszer elsuhant mellettem az uccán… nem mer személyesen átjönni a póstára a leveleiért, amióta én vagyok ott… olyan furcsa idegen neve van… Minny… Dörres Minny…
Mikor benyitok a póstára, a telefon már berreg. A főszolgabiró kéri a kapcsolást a nagyszebeni főispáni hivatallal…
Már belejöttem a levelek szétosztásába is. Néha előfordul még, hogy a huszonötös Pfaffnak adom ki hatvannyolcas Pfaff leveleit, de általában már kezdek különbséget tenni közöttük. Itt, Havashidán, az a szokás, hogy az emberek maguk jönnek a póstára a leveleikért. Ilyenkor zsúfolásig megtelik a tágas postaszoba. Van ugyan egy sánta szász levélhordó, elég ügyesen végzi a dolgát, de az emberek türelmetlenek. Háború van. Mindenki hírt vár valakitől, valahonnan.
Mikor az asztalra öntöm a postazsákok tartalmát – nagy halom fehér, meg kék boríték, közöttük bőven rózsaszínű tábori levelezőlapok, néhány képeslap, újság – elnémulnak a suttogások, lesik, hogy melyik szakaszba teszem a kezembe vett levelet. Jobban ismerik a saját házszámaikra jutó postarekeszek helyét, mint én. Az öreg postamesternő, – özvegy Tavy Bálintnénak hívják – segít az elosztásnál, meg Margitka is, Sipos Margitka, alacsony, barna, székely postáskisasszony, a kolléganőm. Ők már jól ismerik az embereket, soknak egyenesen a kezébe adják a szebeni német újságot, a magyar napilapot, a levelet, képes levelezőlapot. A patakon túli román menyecskék félve veszik kezükbe a gyakorlatlan írással telekarmolt rózsaszínű táborilapokat, hátha rossz hír van benne… Olt mögötti fennsíkon fekvő Oltfűzes falu daróczekés, elszigetelt tájszólást beszélő színmagyar embereinek mindig akad dolguk a járási székhelyen, adónál, bíróságnál: egyúttal bejönnek a póstára is, pénzt küldeni, csomagot feladni a fiúnak, az olasz frontra… néha felhangzik egy-egy jajgatás: valaki megsebesült, elesett, eltűnt a harctéren, megjött róla a hivatalos értesítés… egy-egy anya felzokog, néhányan vele sírnak… azután a csoportok eloszlanak szépen… nem lehet tudni, ki az elégedettebb: aki kapott, vagy aki nem kapott levelet… ma neked, holnap nekem… a szenvedés közös, a háború réme ott ül a magyar, szász, román fejek fölött és nem tesz különbséget… ma neked, holnap nekem…
A postán, mikor ellanyhul a forgalom, a postamesternő bölcs politizálását kell eltűrnünk. Mindig a magyarság szupremáciájáról beszél. Azt hiszi, amiért a testvérbátyja képviselő a budapesti országházban, azért ő is ért a politikához. »A magyarság szupremáciája… a magyar kultúrfölény…« – hangoztatja folyton. Jó, jó, én is tartom magam olyan jó magyarnak, mint ő, de érzem, hogy itt valamiben hiba van.
Most is beszél, kimért hangon, gondosan megválogatott szavakkal:
– A magyarság kultúrfölényét letagadni lehetetlen… A magyarság szupremáciája…
Elfogy a türelmem, közbevágok:
– Szupremácia… mi az, hogy szupremácia? Szépen szóló muzsika. El lehet aludni mellette. Csak ne legyen keserű az ébredés…
A postamesternő pápaszeme megvillan:
– Ugyan, ugyan, hogy beszélhet így magyar ember létére! Annyit csak el kell, hogy ismerjen…
– Nem bízom a szupremáciában. Sem a magyaréban, sem a máséban. Testvéri politika kell ide, én mondom, emberi politika kell ide, tessék elhinni, nagyságos asszony, emberi politika kell ide, nem diplomata-politika… Tegnapelőtt találkoztam az uccán Jonellel, ő mesélte, hogy a román ügyvédek, ügyvédjelöltek, a pap és néhány idősebb földmíves közös vacsorán zárt ajtók mögött beszélték meg, hogy mi a teendő, ha Románia mégis a központi hatalmak ellen avatkozna be a háborúba… a magyarság szupremáciájáról ott aligha esett szó…
A postamesternő türelmetlenül legyint:
– Nincs értelme a sok beszédnek. Maga, Feri fiam, itt van négy-öt hete, alig beszélt mással, mint azzal a pár zöldfülű barátjával és már mindent jobban akar tudni, mint én, aki tizennyolc esztendeje vezetem ezt a postát!
Margitka, a kolléganőm, természetesen a főnöknőjének fogja a pártját:
– Maguk, férfiak, azt hiszik, hogy csak az a helyes, amit maguk gondolnak. Pedig egy tapasztalt úrinő véleménye mégis csak többet számít.
Ezzel a vita el is dőlt. »Nem politizálok többé özvegy Tavynéval, – gondolom, – de ezentúl hiába teszi elém a képviselő bátyja piros ceruzával aláhúzott parlamenti közbeszólásait, nem fogom elolvasni!«
A postahelyiség lassanként újra megtelik emberekkel. Beérkezik a délutáni levélposta. Meggyújtom a petróleumlámpát.
Sietve osztom szét a leveleket. Nem szeretem sokáig várakoztatni az embereket a postán. Levélszétosztás közben hosszúkás fehér boríték akad a kezembe. A címzése: »Wohlgeb. Frl. Minny Dörres.« Hirtelen a zsebembe dugom. Amíg a többi, gyakorlatlan kézírással megcímzett, földmíveseknek szóló levelezőlapokat, borítékokat szétrakosgatom, csodálkozva kérdem magamtól, hogy miért is tettem zsebre Minny levelét? Ösztönös mozdulat volt a levél zsebredugása. De mi közöm nekem egy idegen leány leveléhez? Egyszer láttam az uccán… ez még nem jogcím arra, hogy a levelét elvegyem. »A helyére kellene tennem a Dörres Minny levelét, – gondolom, – mi közöm nekem hozzá? Nem is ismerem! Igen, a levelet a helyére fogom tenni, a rekeszbe, majd érte jön valaki, vagy kiviszi a levélhordó, mint máskor.«
Közben átadom a várakozó emberek leveleit.
Megint csak hárman vagyunk. Margitka a körorvos címére érkezett brassói újság apróhirdetéseit olvassa, a postamesternő a budapesti képviselőház üléséről szóló riportot falja a főszolgabíró címére érkezett fővárosi napilapból. Legalkalmasabb pillanat volna arra, hogy a Minny nálam levő levelét a helyére tegyem. De csak ülök, a vasrácsos ablakon át nézem az ucca havában bandukoló bivalyfogatot, a szemközti ablak dísztelen függönyén átszűrődő lámpafényt. »Azonnal tedd vissza a levelet a rekeszbe, Feri!« – adom ki magamnak a belső parancsot. De meg sem mozdulok.
Este hat órakor beakasztom a fekete vaspléhvel borított postaajtó erős vaskapcsát, kétszer rázárom az ajtót, felkapom a télikabátomat, a hátsó kicsi ajtón kimegyek és nekivágok a hosszú uccának. »Minny levelét elfelejtettem letenni, – hazudok magamnak, – nem baj, majd«…
Nemsokára ott állok a nagytéren, az üzlet előtt. »Johann Dörres« – jelzi a cégtábla. »Hát csakugyan bemenjek?« – töprengek még mindig és lenyomom a kilincset.
Az üzletben más vevő nincs. Két inas és a segéd elém siet a pult mögött. A pénztárnál az öreg Dörres ül. Komoly arcú, szúrós nézésű ember. Minny nincs a boltban.
Zavaromban szappant vásárolok, pedig van otthon még két darab szappanom. Cipőkefét is veszek, meg egy doboz szardíniát. Az öreg Dörres átveszi a pénzt.
– Danke! – mondja és elteszi a pénzt a fiókba.
Kijövök az utcára. Minny levele még mindig a zsebemben van. Hideg szél fúj szembe. »Utálatos februári idő, – gondolom, – nem érdemes élni. Hazamegyek, megvacsorálok, és aztán… unalmas fészek ez a Havashida… csak múljon el a háború, azonnal kérni fogom az áthelyezésemet… itt megdermed az ember az unalomtól. Utálatos fészek.«
Ezen a héten nem én vagyok az inspekciós. Vacsora után, nyolc órakor, mégis visszamegyek a póstára. Margitka van ott egyedül.
– Milyen kedves, hogy eljött! – mondja és megsimogatta a hajamat. – Milyen dús a haja…
Segítek neki a táviratok továbbításánál. Egy alkalmas pillanatban a Minnynek címzett levelet kihúzom a zsebemből és a megfelelő rekeszbe teszem, két szebeni német újság közé.
Margitka itt lakik, a postaépületben. A postamesternő egyik szobáját adta át neki.
– Ugye, milyen unalmas fészek ez a Havashida? – mondja Margitka kilenc órakor, mikor lejárt az esti inspekció.
– Bizony, unalmas! – mondom meggyőződéssel.
– Jöjjön be egy kicsit hozzám! – hív meg Margitka. A hangja egy cseppet remeg. – Tavy néni már alszik. A cseléd is lefeküdt. Egy kicsit beszélgetünk. Eltelik az idő legalább.
Nézem Margitka alacsony termetét, széles csípőit, barna haját. Az arca nem csúnya. Mikor nevet, szépnek lehet mondani. Vele megyek.
A szobában suttogva beszélgetünk Margitkával.
– A szomszéd szobában senki sincsen, de a következőben a postamesternő alszik, – magyarázza Margitka és én válaszképpen magam mellé húzom a diványra és megcsókolom a száját.
Margitka feje engedelmesen pihen a vállamon.
Van már éjfél is, mikor elmegyek tőle. A kaput zaj nélkül zárja be utánam.

Újra reggel van. Szétosztom a reggel érkezett leveleket.
Dörres Minny is eljött a leveleiért a póstára. Először, amióta én vagyok itt. Milyen gyönyörű ez a leány! A kék szeme, a szőke haja… és valami ottfelejtett ijedtség a tekintetében, ami érdekessé teszi.
– Jött levelünk? – kérdi tőlem. A hangja színes rezgése visszhangot ver a szívemben.
– Milyen névre, ha szabad kérdeznem?
Elpirul.
– Dörres…
Margitkához fordulok.
– Margitka, legyen szíves… nem tudom… nem emlékszem… ha jött valami levél Dörres címre, kérem, adja át.
Visszaülök az asztalomhoz. Összeadáson dolgozom, de a számok a szívem dobogásának ütemére táncolnak a szemem előtt.
Margitka most nyújtja át Minnynek azt a levelet, amelyet tegnap este én csúsztattam vissza a helyére.

[Forrás: Czinczár Miklós: Menekülés. Regény. Erdélyi Szépmíves Céh, 1935]