T a l á l k o z á s  a  p á p u á k k a l

Egy idő után Biró Lajos belátta: segítség nélkül nem boldogul a háztartással. Felfogadott egy boyt, majd még egyet, de kis idő múltán úgy elszemtelenedtek, hogy segítség helyett inkább csak ettek és süttették a hasukat a nappal. Dempwolf doktor tanácsára egy új-irlandi pápua lányt szerződtetett, Szaghánt, akiben nem kellett csalódnia: nagyon szorgalmas és tanulékony volt, ráadásul sokmindent elárult a pápuák szokásairól, életéről. Biró egyszer nekiszegezte a kérdést: ha ő ellátogatna a lány falujába, a bennszülöttek ennének-e vajon belőle? A lány szabadkozva tiltakozott, de egy idő után mégis bevallotta: gazdáját annyira jó embernek tartja, hogy egy kisujjnyi falat erejéig szívesen megkóstolná…
A pápuák földjére tervezett látogatását mindegyre halogatta, a pápuák pedig egy idő óta messzire elkerülték a telepet, mert összetűztek a telepesekkel, akik olykor a pápua falvak termését dézsmálták, azok meg egy idő után megelégelték és fegyverrel válaszoltak.
A teleppel átellenben korallszigetek húzódtak meg, az ott élő pápuák békülékeny emberek hírében álltak. A doktor ismert néhány odavaló embert, s azok közvetítésével megindultak a „diplomáciai tárgyalások”. Ahhoz, hogy Biró büntetlenül ellátogasson egy faluba, be kellett tartania a helyi etikettet. Idegenek elől ugyanis a lakosok elbújtak az erdőbe s a behatolókat nyílzáporral fogadták.
Első látogatásukat úgy tervezték meg, hogy Biró és a doktor mellett két, a telepen dolgozó maláji nő is helyet kapott a küldöttségben, mely Graget szigetére tartott. Az út nem jelentett problémát nekik: a korallsziget lakói fura vitorlás hajójukkal jöttek el értük. Biró ekkor rácsodálkozik a pápua viseletre, mindent alaposan megszemlél és részletesen leír: szokásokat, ceremóniát, az ajándékozás barátságkeltő varázsát. Különösen érdekesnek találta, hogy ha valakit nagyon dicsérni akarnak, akkor az illetőt nagy disznóhoz hasonlítják, a disznó ugyanis a pápuák legértékesebb állatja (egyfajta „szent tehene”). Kezdetben a bennszülöttek erősen húzódoztak a fényképező masinától, de aztán némi üveggyöngy meggyőzte őket, hogy nem érdemes félelmet mutatni.
A kutató ezek után egyre otthonosabban mozgott a szigeten, amelynek lakói teljesen megszokták jelenlétét, már nem is törődtek vele, úgy végezték mindennapi munkájukat. Biró Lajos pedig figyelte az életüket: vázlatokat készített, fényképezett, bogarászott, az embereket faggatta szokásaikról, házasságról, avatási szertartásról, mágiáról, orvoslásról. A faluban mintegy 15-20 cölöpházat számolt össze egy csoportban, amelyek nem utcát alkottak, hanem több kisebb-nagyobb tér köré épültek. A falut, sőt termőföldjeit is, végig bambuszsövény vette körül: a vaddisznók elleni védekezésül vadcukornád szárakat szúrtak le körben, amelyek rövid idő alatt meggyökereztek és áthatolhatatlan sövényfalat alkottak.

Pápua építmény

Házaik többsége cölöpökre épült, de sok a közvetlenül a földre rakott kunyhó is. Építkezési anyaguk a fa, amelyet szegek helyett különféle erős növényi háncsokkal fogtak össze. A tetőzetet lécekre aggatott, összefont pálmalevelekkel borították. A kunyhók külső, falazatlan oromzatát lakomáikról visszamaradt emlékekkel, főként különféle kutyakoponyákkal és disznócsontokkal, kazuártojásokkal díszítik. De használnak díszítőelemként faragott szobrocskákat és emberi koponyákat is. Ám ezeknek semmi közük a kannibalizmushoz, a család elhunyt tagjainak az ereklyéi, amelyeket azok fényképei helyett őrizgetnek.
A házépítéshez van elég anyag, de a házépítés költséges mulatság, mert minden valamire való bennszülöttnek legalább két felesége van, s mindegyiknek kijár egy ház.
A házak mellett mindenütt virágok, illatos növények, szabadon kószáló malacok, kutyák, tyúkok – ezek a pápuák háziállatai.
Biró pápuákhoz tett kiruccanásai során többször került kutyaszorítóba. Egyszer, éppen a Graget szigeten galambászni ment szolgájával. Egy lelőtt galambot csaléteknek állított ki egy tisztásra, s nyomában a galambok csapatostul jelentek meg mellette. Csak közibük kellett durrantani, tucatjával hullottak a nagytestű madarak. A galambok csak akkor repültek el, amikor az ember is megjelent – összeszedni a gazdag zsákmányt. Néhány bennszülött gyerek is odavetődött, akik szorgosan segédkeztek begyűjteni a tetemeket. Galambászás után, délután Biró bogarászni indult, két segítsége leheveredett az árnyékban. Hirtelen lövés dörrent, a lövések mellettük csapódtak be, majd ijedt kiáltások és dobogó, szaladó lábak hallatszottak, egyre távolabb. Biró visszament a táborhelyre, ahol már nem volt senki. Biztosan hozzányúltak a puskájához, az elsült, a gyerekek megijedtek és kereket oldottak.
Csakhogy ez nem volt minden: a kölykök annyira megijedtek, hogy odahaza fellármázták a falut: a fehér ember kergeti őket és jön utánuk a bum-bummal! A falu felbolydult, megszólaltak a harci dobok, előkerültek a pajzsok, lándzsák. Biró hallotta e bősz készültséget, s bár nem tudta mire vélni, gyanút fogott, s szolgáját segítségért küldte a telepre, a másik gyereket pedig a faluba, körülnézni. Az jött is vissza hamarosan a hírrel: hoznak nyilat, lándzsát, és nagyon mérgesek ám! És mindjárt kereket is oldott.
Birónak volt tehát alkalma felkészülni a védekezésre. Megbújt a parton heverő fatörzsek között, s elővette papírjait, amelyen a bennszülöttek nyelvi kifejezéseit tartotta számon, hogy valamiképpen összerakhassa gondolatait, értelmesen kommunikálhasson velük. Kikereste az ehhez szükséges két kulcsszót: jössz – lövök!
Ötven-hatvan támol harcos közeledett, mögöttük bátorító dobszó. A legharciasabbnak az a pápua bizonyult, akinek Biró a legtöbb dohányt ajándékozta. Lármáztak, ugráltak, kilőttek egy-egy nyilat, de alapjában véve tisztes távolságban maradtak. Jó egy órán át taktikáztak így egymással szemközt, Biró a papírlapról időnként elismételte varázsszavait, amelyek úgy látszik, hatottak.
Közben egy szomszédos szigeten élők meghallották a harci lármát, s figyelmeztették az ott élő misszionáriust, hogy csata készül a fehér ember ellen. A misszionárius azonnal útnak is indult, s ő volt az, aki kölcsönös szóváltások után valahogy kiengesztelni a falu népét. Ehhez természetesen hozzájárultak a Biró apró figyelmességei is, amiket kiosztott a pápuák közt: két font dohányt a hangoskodóknak, s barackot a galibát okozó kölykök fejére. Így végre mindenki elismerte, hogy lényegében nem történt semmi.
Biró második kalandját így ecseteli könyvében Benedek Zoltán:
„Tudomására jutott [Birónak], hogy szép sárga paradicsommadarak vannak a szigeten. Ezt az alkalmat nem szalaszthatta el. Eddig élő paradicsommadarat még nem látott. Ez a varjúfélék családjába tartozó madár abban az időben nagy izgalomban tartotta a múzeumi köröket. Első típusait egy magyar ornitológus, Madarász Gyula írta le néhány évvel azelőtt. Csodálatos tollazata miatt jól megfizették a kitömött példányokat. De az első Európába jutott madarak közül egynek sem volt lába. El is terjedt róluk a hír, hogy ezek a madarak a legcsodálatosabb lények, mert életüket a levegőben töltik. Ez nagyon jól megfelelt cirkuszi hírverésnek, de valóságnak már kevésbé. A madarak ugyanis valószínű olyan vidékről kerülhettek a kereskedők kezébe, ahol valamilyen okból kifolyólag, többnyire babonás félelemből, levágták a lábukat.
Amikor csónakjuk a parthoz közeledett, már összesereglettek a helybeliek. Barátságosan fogadták Birót és szolgáját, segítettek partra vontatni a kenut. Már éppen indultak volna a falu felé, amikor az egyik csoportból, a fák mellől, zord tekintetű pápua lépett elő. Dobbantóit egyet a lábával, fenyegetően megrázta dárdáját, majd vad ordítozásba kezdett. Ellenszenvét még azzal is hangsúlyozta, hogy csonttőrét többször keményen megmarkolta, majd Biró arca felé sújtott dárdájával. Birót meglepte a hirtelen támadás, nem is volt ideje védekezni. A dárdaütés pillanatában még a fejét sem kapta el. Szerencsére támadója lefogta a sújtás lendületét, s a dárda hegye néhány centiméterrel Biró arca előtt megállt a levegőben. A második döfést Biró már nem várta meg. Ösztönösen szivarjához kapott, odalépett a toporzékoló harcoshoz, és akkurátusán a szájába nyomta. E hidegvérű mozdulatnak köszönhette életét. Később tudta meg, hogy a falu bolondjával találkozott. Kótyagos támadója persze megenyhült az első szippantások után, s amikor még egy marék dohányt is kapott, nyomban teszági viszonyba lépett Bíróval, sőt hátára vette poggyászát, és diadalmasan haladt a menet élén. Később pedig valahányszor Biró Rau szigetére jött kutatni, már messziről harsány üdvözlettel rohant feléje.”
A szigeten Biró tanulmányozta többek között az egyik fő eledel, a szágo készítésének ceremóniáját. A szágo egy pálmaféle, amelyből szorgalmas döngölés és zúzás nyomán egyfajta, fűrészporszerű lisztet nyernek és abból főzik e főételnek számító kását. De tanúja volt egy érdekes halászatnak is: a bennszülött legények a korallsziklákon felsorakozva, a lagúnák vizében lesték az ott cikázó halakat, majd nyilaikkal célba vették őket. A nyílvesszők hármas vagy négyes végződésűek voltak, ezért a hegyük, ha a hal testébe hatolt, benne maradt, a vessző vége pedig felbukott a víz színére, annál fogva gyűjtötték be villámgyorsan a zsákmányt.
Este hosszasan elbeszélgetett a tűz mellett a pápua férfiakkal, akik sok naiv kérdést tettek föl neki, de ugyanannyit meséltek is hitükről, szokásaikról.
Szigeti kalandozásai után Biró Lajos komolyan készült arra, hogy felkerekedik és az európaiak által még nem ismert Hanseman-hegységben élő pápuák világával is megismerkedik. Ez sokkal nehezebb vállalkozásnak bizonyult, amelynek sikere érdekében még egy szolgát szerződtetett, akit fegyverhordozónak tanított be, s az Anton nevet adta neki. Az volt a feladata, hogy megtanulja a térképkészítéshez használt legelemibb eszközök használatát. Készülődés közben felmérte az összes ösvényeket, vázlatokat készített a terepről, egyre messzebb merészkedtek a hegyekbe vezető ösvényen, abban a reményben, hogy egyszer csak emberi településhez érnek.
Számításuk bevált: egyszer csak düledező kunyhókra bukkantak, amelyeket a rotangpálma indái vastagon benőttek már. Úgy nézett ki, a lakók régóta elhagyták e kis falucskát. Csakhogy az egyik kunyhóban friss tűznyomokat – meg meleg hamut – is találtak. Valaki tehát időről időre visszatér ide…
Biró úgy döntött, hogy itt letáborozik. Rendbehozták a kunyhót, de alig fejezték be a munkát, eleredt az eső, csak úgy ömlött egész éjszaka. Nem volt tüzelőjük, így kegyetlenül fáztak.
Harmadik napon megjelent két harcos. Nagyon megijedtek, amikor észrevették Biróékat, de a kutató néhány barátságos szóval megnyerte bizalmukat. Közeledés közben vastag bambuszbotot szorítottak hol az egyik, hol a másik oldalukhoz. Biró víztartónak gondolta a botokat, de aztán kiderült, hogy bambuszkályháról van szó, amit a pápuák hosszabb útra mindig magukkal vittek. A bambusz üregét megtöltötték parázzsal és hamuval s az nemcsak a testüket melegítette útközben, de jól fogott tűzgyújtáskor is.
Ez volt az első találkozás a Hanseman-hegység pápuáival. Biró megbizonyosodott arról, hogy velük is szót ért. A két pápuával való barátságát ajándékokkal pecsételte meg, akik a továbbiakban hasznos tudnivalókkal vértezték fel a kutatót, melyeket az majdani nagy utazása megtervezésénél kitűnően hasznosított.
A két pápua rendre minden lényegeset elmondott a hegyi falu életének jellegzetességéről. Biró ezek alapján pontos tervet készíthetett. Úgy számolta, a faluig kb. 40 km-t kell megtennie, ezért az odaútra két hetet, a visszaútra 8 napot vett számításba. Az odaút ugyanis, az ismeretlen körülmények miatt hosszabbnak ígérkezett, s a kutató nem akart fölöslegesen kockáztatni. Egy kísérővel és négy miokéz teherhordóval vágott neki az útnak. A már ismert útszakaszon könnyen haladtak, utána vaddisznócsapást követtek, a patakoknál gázlókat építettek ki, liánhidakat fontak, kisebb tisztásokon ideiglenes kunyhókat emeltek, míg elértek egy kisebb településhez, ahol már várták az üzlettársak. Pár nap alatt megszokott vendégek, az asszonyok is előmerészkednek. Biró cserebere kereskedelmet bonyolít le a lakosokkal. Ismerkedni kezd a támolok gondolatvilágával.
Az egyik bennszülöttől szerzett egy kötőtűszerű fapálcát, amit az illető a hajából húzott ki, s abban a hitben volt, hogy valami eredeti hajtűt vásárolt. Később kiderült, hogy ez tulajdonképpen evőeszköz, egyfajta villa, amit a kókuszdió leveléből metszettek ki. Birónak meg kellett tanulnia: a bennszülöttek fontos kelléke került a birtokába, hiszen a tüzeiken mindig sül-fő valami, amit a villával illik kezelni.
Sajnos, a miokéz teherhordókkal a kutató alaposan melléfogott, mert a faluban elkezdték játszani az urat, fölényeskedtek a támolokkal, asszonyaikkal erőszakoskodtak. Mikor Biró ezért elzavarta szolgáit, a falubeliek figyelmeztették: „Biro támol, jó támol vagy, de ne jöjj hozzánk máskor aludni, mert a miokéz rossz támol”.
Több napon át kellett tárgyalnia Birónak, hogy a falusiak tovább engedjék egy magasabban fekvő falu felé. Sietnie kellett a közelgő monszun miatt. Három napon át, aránylag jól kitaposott ösvényen gyalogoltak. A Hanseman-hegység meredek, csipkézett, váltakozó sziklák tömkelege, mély patakvölgyekkel, nagyon elcsigázta az utazókat. Biró küldöncöt menesztett az így megközelített faluba, aki estig nem tért vissza. Összeszedték minden erejüket, hogy ne a sziklák közt éjszakázzanak, de a tetőre érve váratlan akadályba ütköztek: mintegy 30 fegyveres közeledett ordítozva, mozdulataikból kitetszett: ellenségnek tartják az érkezőket. Biró ezúttal is ravasz diplomatának bizonyult: előrelépett, letette a fegyverét, mire a támolok is követték példáját, hogy ne maradjanak szégyenben. Mindenki a maga nyelvén mondta a magáét, majd Biró szivart, gyaluvasat és gyöngyöket vett elő s az ajándékok megpuhították a szíveket, hamarosan nagy üdvrivalgással vezették őket be a faluba, ahol három napot töltöttek.
A hegyi faluban jóval nagyobb volt a szegénység, mint a part menti szigeteken. A cserépedény például teljesen ismeretlen volt errefelé. A húst bambuszkéssel és obszidiándarabokkal szeletelték, de vágószerszámaikat igazából fafaragásra használták. Sok néprajzi és madártani újdonsággal találkozott itt Biró Lajos. Érdeklődött, hogy a hegyeken túl mennyi támol él. A válasz: nagyon sok. Felkapaszkodott a legközelebbi csúcsra, s szép, hullámos, kúpos hegyvidéket látott, sűrű erdővel borítva, a láthatáron hóval fedett hegyek…
Biró egyelőre nem folytatta útját: elfogyott otthonról hozott, összekuporgatott pénze. Kezdetben azt remélte, a gyűjtött és Európába küldött múzeumi anyagért járó honorárium kihúzza a csávából, de a valóság kijózanította: az olykor otthonról csurranó pénzecskékre nem lehetett komoly kutatást alapozni. Rengeteg cseretárgy kellett volna, hogy diplomáciai tevékenysége sikeres legyen. A vegyszerek, a lőszer, ruházat sok pénzt emésztettek föl, majd ott volt a szolgák fizetése, élelmezése, adót is kellett fizetnie a német kolóniának. Mindent összevetve, 3000 akkori forintra lett volna szüksége a folytatáshoz. Egyik levelében írta erről:
„Legújabban kerítettem pénzt, haj, de bizony drága áron, fáj is a szívem érte! Volt már antropológiai felvételem 22 pápuáról, ezek közül 15 lefotografálva, elülről és oldalról. Ezt kellett eladnom, hogy pénzhez jussak. A pápuákat egyenként 4 márkáért, a 30 fotográflemezt darabonként 3 márkáért adtam el, s így kaptam 180 márkát. Kärnbach kereskedő vette meg, aki maga is gyűjt a berliniek számára. Igy ezek is német földre vándorolnak, pedig már előre örültem neki, hogy meglephetem az otthoniakat.”
A kereskedő nem hiába volt kereskedő: tudta, hogy jó üzletet csinál. Mellesleg jó kutató is volt: meglátta Biró munkájában a szakszerűséget és elhatározta, hogy szoros kapcsolatban marad vele. Közben megérkezett a telepre egy Lauterbach nevezetű botanikus professzor, Kersting antropológus és Tappenbeck kutató társaságában, azzal a céllal, hogy expedíciót szervezzenek a belső területekre. Biró éppen akkor ért vissza a hegyekből, amikor a német kutatók az úthoz szükséges előkészületekkel foglalatoskodtak. Azonnal lecsaptak rá, kérve, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumtól álljon át német oldalra, amit Biró visszautasított.
Lauterbachék így nélküle indultak el a Gogol-folyamon a sziget belseje felé. Egy ideig olyan hírek jöttek, hogy minden a tervek szerint megy, aztán a hírek gyérültek, majd elmaradtak. Valószínű, hogy a dzsungel közepébe értek.
Biró az egyik nap az erdő szélén madármegfigyelést végzett, amikor a barum – a harci dob – hangjait hallotta, s balsejtelme támadt. A telep vezetője megnyugtatta: az expedíciónak kutya baja. De a barum másnap is ugyanúgy megszólalt, s Biró szolgájával elindult, kideríteni a zavargások okát. A legközelebbi falu felé haladva az volt az érzése, hogy minden irányból lesnek rá a vadonból. Fegyver nem volt nála, csak rovartani segédeszközök. A falu közelében két felfegyverzett harcos lépett eléjük. Biró hiába próbált békülékenyen magyarázni, a fegyveresek nem tágítottak. A jól bevált szivarkínálással is próbálkozott, de egy suhanó nyílvessző volt rá a válasz. Erre visszakozott s azon törte a fejét, mi történhetett a pápuákkal, hogy így felpaprikázódtak?
A telepen az élet folyt tovább, de feltűnt neki, hogy a szigetlakó bennszülöttek egyre ritkábban jelentkeztek, s a harci dobok a partvidék felől is felhangzottak. Minden jel arra mutatott, hogy pápua támadás készül a telep ellen.
Közben új kormányzó érkezett Németországból, aki új területeket kívánt elhódítani az erdőtől a telep számára. Biró korábbi ismerősei hazakészülődtek, szorongva gondolt arra, hogy társaság nélkül marad. Otthonról Chyzer Kornéltól, apja jóbarátjától érkezett levél: gratulációval eddigi munkájához és ígérettel, hogy pénzbeli támogatást fog kapni.
Egy esős délutánon megérkezett az expedíció maradványa: szétvert hadseregként, elgyötörve vánszorogtak be a telepre, s csak hónapok múltán számoltak be a kudarc történéseiről. A hegyek lábáig símán ment minden a Gogol folyón, s a dzsungelen is átvágták magukat. Egy fennsíkon térképfelvételezésbe kezdtek, s két Buka-szigetbeli fegyverest küldtek felderítésbe. Azok egy támol harcosba ütköztek, akit puskalövésekkel megfutamítottak.
Másnap egy kunyhóhoz értek, ahol halott pápuát találtak, egész közelről lőtték agyon. A ház közelében egy asszony és egy gyermek teteme is hevert. A felderítők beismerték: ők lőtték agyon a családot, mert úgymond rájuk támadtak. De a terepen világosan kiderült: a felderítők garázdálkodtak. Az expedíció vezetője keményen megbüntette a vétkeseket, remélve, hogy az eseményekről nem vesznek tudomást a pápuák. De a legközelebbi települést már teljesen kiürítve találták, s ettől kezdve mindenütt üres kunyhók várták az expedíciót. Egy napon aztán olyan faluhoz értek, amelynek lakói helyükön maradtak, s hajnalban a hegyi lakók meg is támadták a szavannán letáborozott karavánt. Az őrség szerencsésen visszaverte a támadást, de az expedícióból sokan megsebesültek. Sajnos, ezután az expedíció vezetője nem a békét kereste, hanem leromboltatta a falut. A pápuák nagy részét legyilkolták, kókuszpálmáikat ledöntötték, a holttesteket megcsonkították – kihasználva a megtorlást tudományos koponyagyűjtésre, ez pedig mélyen elkeserítette a pápuákat. És hiába vonultak tovább, mindenütt megszólaltak a harci dobok.
Ennek nyomán megromlott a viszony a pápuákkal és a szigetlakókkal, kétségessé vált a telep helyzete.
Biró az Izabella nevű kutterrel, válaszolva Kärnbach kereskedő felkérésére, 600 mérfölddel nyugatabbra költözött, Berlinhafenbe, ahol éppen akkor állt be a szárazság. A kellemes klíma segített visszanyernie egészségét, a maláriás rohamok elmúltak, munkakedve megsokszorozódott. Három hónapig tartó kutatásai igen értékeseknek bizonyultak, s bepillantást nyert a bennszülöttek lelkivilágába és belső életük titkaiba is. Voltak ugyan nyelvi nehézségei, mert itt szinte mindenik falu más-más nyelvet használt, de végül is sikerült szót értenie velük.
Tudományos gyűjtése itt is bővelkedett izgalmas kalandokban. Egy alkalommal a pápua halászok magukkal vitték krokodilvadászatra, ami meglehetősen bonyolult műveletnek bizonyult. A kalandot így írja le Benedek Zoltán könyve: „Erős csontszigonyokkal felszerelve, két kenuval és egy kisebb méretű vendéghajóval indult vadászatra a csapat. Az egyik csónakban vitték a fáklyának használt gyantás husángokat, a másikban ült Biró és a pápua vadászok. Mindkét csónak lassú evezéssel haladt a nádasok szélén, majd amikor besötétedett, megállapodtak egy öbölben. Tökéletes csend honolt mindenfelé. Egyik pápua nyelve alá helyezett egy nádszálat, és utánozni kezdte a nőstény krokodil hangját, de hiába. Semmi válasz. A kudarc láttán tovább eveztek felfelé, meggyújtották a fáklyákat, és engedték lassan besodródni a kenukat a víz közepére. Alig haladtak pár száz métert, amikor a nádas szélén két piros pontot vettek észre. Birót elfogta a vadászszenvedély. Tudta, hogy a két szempár közé kell céloznia. Lassan közeledtek a villogó pontok felé, már biztosnak látszott a célzás, amikor az egyik hebehurgya vadász izgalmában kidobta a szigonyt. Ebben a pillanatban dörrent Biró puskája is. Az állat már lemerülőben volt, s a golyó lepattant páncéljáról. A két lendület azonban olyan lökést adott a csónaknak, hogy nyomban felborult. Azonnal tíz foszforeszkáló szempár jelent meg a víz színén. A vadászok ordítozni kezdtek, ezzel sikerült szétzavarniok a veszedelmesen közeledő hüllőket. Biró és társai éppen csak elérték a másik kenut. Szerencsére a sodrás elég erős volt, és a kenuba kapaszkodva nemsokára eljutottak a várakozó vendéghajóhoz.
Másnap még a krokodilvadászat emlékein merengett, amikor hirtelen megbolydult a falu. Futkosás, kapkodás lett úrrá mindenkin. A létrákon majd leverték egymást kicsik és nagyok, úgy igyekeztek kijutni a cölöpökre épített házakból. Kosarakkal, hálókkal, merítőkkel ugráltak a csónakokba, és eveztek ki a folyóra. Biró szerette volna megtudni, hogy mi történt. A magas cölöpépítményről jól belátott a vízre. Érdekes látvány tárult szeme elé: a sárgás színű folyó most szürke volt, és úgy dagadt, mint a kelt tészta. Biró nyomban felismerte a helyzetet. A mi tiszavirágunkhoz hasonló kérészek lepték el a folyó felszínét. Milliárdszámra röpködtek a víz fölött, s a vízbe hulló tetemüket lassan sodorta a folyó. A bennszülöttek kenuikkal belegázoltak a nyüzsgő áradatba, és hálókkal, kosarakkal merték a szárnyas rovarokat, miközben a parton az asszonyok tüzeket raktak és forrósították a nagy lapos köveket, a pápua tepsiket.
Késő estig ropogtatta a falu népe a megpörkölt kérészeket. Birót is megkínálták csemegéjükkel, amelynek íze a pergelt mogyoróhoz hasonlított. A baráti gesztus elutasítása nagy illetlenség lett volna.”
Biró kutatóútjain szívesen időzött el pápua mesteremberek mellett és figyelte munkájukat, mesterfogásaikat. Néha maga is megpróbálta utánozni egyiküket-másikukat s pár egyszerű darab erejéig próbálkozásait siker koronázta. Megfigyelte, hogy a legszükségesebb eszközöket is mesterek készítik s egész körzeteket látnak el edényekkel, baltákkal, ékszerekkel. Bizonyos falvak szabályosan monopolizáltak bizonyos ágazatokat, árujuk pedig csere útján egész távoli vidékekre is eljut. A kutató nyomon követte a korongolás, illetve a tűzkészítés sajátos módszereit.
Megfigyelte, hogy a pápuáknál valósággal csemegének számít a só. Tudták, hogy tengervízből nyerhető, de a lepárlást hosszas műveletnek tartották, ezért a tengervízben úszó fadarabokat gyűjtötték be, azokat feldarabolták, megszárították, utána hamuvá égették. Ezt a sós hamut, mint a cukrot, nagy élvezettel szopogatják.
Kultikus világukat tanulmányozva megállapíthatta, hogy a pápuák hisznek a túlvilág létezésében, ami megnyilvánul a temetkezési szokásokban is: a holttestet nem ássák mélyre, aki a szemükben nem is halt meg, csak hosszú útra indult, s éjjel, a szellemek idején vadászni, halászni jár el. Fegyvereit a sírra teszik, egy fonott kosárban élelmet, sőt evőeszközt is csomagolnak számára. Voltak helyek, ahol a tetemet felfüstölték vagy megaszalták. Egy mindenütt közös volt Pápuaföldön: a halottnak meg kell adni a végtisztességet, az elhalt rokonának pedig meg kell őriznie az illető alsó állkapcsát.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)

1. gergely:
   2014. június 6. 14:25

   Jó a szalonnája ennek a Bírónak…