A végren­de­let érvényesítése után átköltözött Ber­ta házába, aztán hóna­pok­kal később az üzle­ten le­cserélte a cégtáblát. A félköríves bejárat fölötti színe­vesz­tett bádog­lap félévszáza­dig hir­det­te: JEL­MEZ, AL­KAL­MI RUHÁK, KORHŰ TÁRGYAK KÖLCSÖNZÉSE. Ezt cserélte le, s a fe­ke­te üveg­lap­ra ezüstözött betűkkel fölkerült az új név: ÁLOMKÖLCSÖNZŐ.

Csak néhány tárgyat vitt magával régi lakásából, a többit egy lom­ta­lanító szállítot­ta el. Ru­dolf döbben­ten nézte, hogy mennyi értel­met­len ka­cat­tal élt együtt, s arra gon­dolt, hogy most még több tárgyat kerülget­het majd.
A Ber­ta háza mögötti ud­vart három ol­dalról ma­gas tűzfa­lak határolták, két, eme­le­tes lakóház, s a te­lek végén egy vegyésze­ti la­bo­ratórium hámlott va­ko­latú kőfala. Az utca felőli tégla­kerítés mi­att olyan volt ez a körülépített tér, mint egy vár, vagy ko­los­tor, s he­tek ter­vez­getése után egy kertépítő cégnél meg­ren­del­te a szik­la­kert­hez szükséges anya­got. Árnya­la­tonként válo­gat­ta össze a mészkő és an­de­zit, gránit és ba­zalt tömböket, s mert az ut­cai kis­ka­pun nem tud­tak be­haj­ta­ni a szállítók, na­po­kig ta­licskázták a mázsás köve­ket.
Imádta a sziklákat. Évszaktól függet­lenül min­den vasárnap felült a haj­na­li személy­vo­nat­ra, s másfél órányi zötykölődés után azon a szel­lem-állomáson szállt le, ahol a gőzmoz­do­nyok korában a szer­elvények végére még egy gépet csa­tol­tak, hogy a völgy alag­utak­kal teli sza­kaszán fölsegítsék a vízválasztó te­tejéig a szer­elvénye­ket.
Csak néhány vas­utas la­kott az állomás mellé épített szabványházak­ban, s az egyik la­kat­lan szolgálati lakásban, ha hi­deg­re for­dult az idő, befűtött kályha várta. Olyan pon­to­san érke­zett, hogy ha nem tudták vol­na a te­lep lakói, hogy mi­lyen nap is van, abból rájöhet­tek, hogy vasárnap, ahogy Ru­dolf szo­kott öltözetében, nyak­ba akasz­tott messzelátójával, vállára ve­tett hátizsákjával lekászálódott a vo­natról.
Egy idő után már nem­csak a sziklákért járt ide. Talán az a néhány em­ber, akik a haj­dan-fon­tos állomás személy­zetéből meg­ma­rad­tak, min­dent tud­tak it­te­ni életéről, de mert a leg­szüksége­sebb dol­go­kon kívül sen­ki­vel sem beszélt, hin­ni akar­ta, hogy min­den válto­zat­lan, s hogy ugyan­an­nak a különc ide­gen­nek nézik, mint aki azelőtt volt, hogy Tatjánával találko­zott.
Itt volt a leg­kes­ke­nyebb a völgy. A folyó egyik ol­dalán a sínek, a mási­kon az országút, mind­kettőt utászok rob­ban­tották be a hegy­ol­dal­ba va­la­ha, de folyásirány­ban és fel­felé a hágón va­la­mi­vel széle­sebb volt a tér, vi­szont ott he­gyi pa­ta­kok sza­kad­tak a folyóba, s a harántvölgyek ta­va­szi vad­vi­zei mi­att nem le­he­tett vol­na biz­tonságos állomást építeni oda.
A sziklákat bámul­ta, azo­kat a tűhe­gyes képződménye­ket, ame­lyek várkastélyok rom­ja­i­ra, tor­nyok ma­radványa­i­ra ha­sonlítot­tak, s ame­lyek árnyéka­ik­kal kiegészülve a fény­vi­szo­nyok változásai sze­rint szörnyekké, me­se­fi­gurákká ala­kul­tak.
Ru­dolf úgy érez­te, hogy ezek nem a földtörténeti ko­rok üze­ne­tei, ha­nem írásje­lek, ame­lye­ket va­la­ki­nek meg kell fej­te­ni, s bár nem gon­dol­ta ko­mo­lyan, hisz félig-med­dig tudós volt, mégis rajztömbök tu­cat­ja­it töltötte meg azok­kal a vázla­tok­kal, ame­lye­ken a sziklákat a lomb­ten­ge­ren, vagy ha­von, árnyékuk­kal együtt vázol­ta fel.
Kis­gyer­mek volt, ami­kor először vo­na­toz­tak erre apjával, s ő az utolsó ko­csi lezárt összekötő aj­tajának üvegén át számol­ta a töltés alatt átzu­bogó pa­ta­ko­kat. Éppen a betűket ta­nul­ta, min­den­ho­va bevéste nevéből a nagy R-et, s úgy látta, hogy azok a különös sziklák mo­nog­ra­mok.
Tisztába volt az­zal, hogy nincs je­lentésük a le­pusz­tult ba­zaltból ki­ma­gasló szürkés-bar­na töredékek­nek, de már annyi válto­zat­ban raj­zol­ta meg őket, mint egy büntetésben lévő gyer­mek, aki­nek ezer­szer kell leírnia, hogy „jó le­szek”, s dacból tovább írja a kétez­re­dik után is.
Ő sem tud­ta abba hagy­ni. Raj­zol­ta, fényképez­te a he­gyek fullánk­ja­it.
Gra­fológus volt. Rendőrségi írásszakértő, s nyugdíjazása után, ötvenkét éve­sen, a sziklák raj­zolásán túl egy másik tit­kolt szen­vedélyének is élhe­tett. Bridzs­ver­se­nyek leírásait ol­vas­ta, s újra játszot­ta a híre­sebb par­ti­kat. Néha betért a sar­ki kocsmába egy-egy sörre, ennyi volt min­den szen­vedélye, különben szürke volt városi élete, akárcsak más magányos agg­legények egy­hangú min­den­nap­jai.
Látszólag ki­egyensúly­o­zott világát végle­te­kig feszítet­te az a vágy, hogy majd egy­szer, a meg­határoz­ha­tat­la­nul távoli jövőben be­fe­je­zi azt a ta­nulmányát, ame­lyet egye­te­mis­ta korában kez­dett írni, de ame­lyet az első mon­da­tok után abba is ha­gyott.
Önma­ga meg­is­merése fog­lal­koz­tat­ta utolsó éves korában, s mert az énség volt a vesszőpa­ripája, azt sze­ret­te vol­na, ha meg­old­hat­ja a tu­da­tos és öntu­dat­lan tevéke­nység ere­de­ti azo­nosságáról felállított tézisét.
Az in­tel­li­gen­cia volt dip­lo­ma­munkájának tárgya, az énség mi­att válasz­tot­ta azt is, s ma már szin­te nem is értet­te azo­kat a gon­do­la­to­kat, ami­ket leírt a szub­jektívnek és ob­jektívnek össz­hangját ke­res­ve.
Fi­lozófia-lélek­tan sza­kon végzett, s egészen vélet­lenül került kap­cso­lat­ba a gra­fológiával, amelyből aztán dok­to­ri fo­ko­za­tot szer­zett, de mindvégig úgy érez­te, hogy az írásból ki­ol­vas­ható személyiségi vonások is része­sei an­nak a munkának, ame­lyet egy­szer el kell végez­nie.
A sziklák raj­zai mel­let volt még egy játéka.
Középko­ri ok­ira­tok, a ba­rokk kor és a ti­zen­ki­len­ce­dik század kézirat­ban fenn­ma­radt do­ku­men­tu­ma­iból akar­ta meg­fej­te­ni a múlt idők jel­le­met torzító, vagy éppen azt meg­erősítő lel­ki korlátait. Fe­gyel­me­zett küllemű ko­ro­kat válasz­tott, mert vadászként élvez­te a kal­li­gra­fi­kus írások­ban meg­je­lenő leg­ki­sebb je­le­ket. Azo­kat, ame­lyek alapján nagy­prépos­tok és pro­testáns püspökök, táblabírák és ka­tonák árulták el száza­dok­kal haláluk után, hogy mi­lyen em­be­rek is le­het­tek életükben.
Üdítő játéka volt ez a ha­mis aláírások, névte­len le­ve­lek, azo­nosításra váró végren­de­le­tek, s nem utolsó sor­ban a rend­szerváltás előtti po­li­ti­kai pe­rek­ben bi­zonyítékként be­mu­ta­tott fal­firkák, naplók és fel­jegyzések elemzése közben.
Soha sem gon­dolt úgy saját magára, mint­ha igény­te­len em­ber len­ne, de mert is­mer­te java férfiéve­i­ben a le­hetőségek határait, úgy fo­gal­ma­zott, hogy a korlátolt le­he­tet­lenségek világában meg­volt min­de­ne, ami a léthez és a magány­hoz ele­gendő.
Szin­te látha­tat­lan em­ber volt, az a faj­ta, akit nem szok­tak észre­ven­ni, de nem za­var­ta, mint, ahogy az sem, hogy sor­ra min­denből ki­ma­radt. Sze­rel­mes is csak ka­masz­korában volt, s nem vol­tak barátai, sem el­lenségei, mint ahogy ro­ko­nai sem, ha csak azt az öreg­asszonyt nem te­kin­tet­te an­nak, akit rend­sze­re­sen láto­ga­tott.
Apja eltűnt a világháborúban, anyját is el­veszítet­te még egye­te­mis­ta korában, s hogy an­nak idején he­tenként néha többször is házi kosz­tot ehe­tett, s nem szennyes in­gek­ben járt, va­sa­lat­lan ruhákban, azt Bertának köszönhet­te. Any­ja barátnőjének, a történel­mi ne­vet vi­selő, bir­to­ka­itól meg­fosz­tott és ki­te­lepített asszony­nak, aki va­la­ha passzióból ta­nult varr­ni, hogy a ba­ba­ruhákat, a far­san­gi jel­me­ze­ket maga csinálhas­sa, s aki nem is gon­dol­ta, hogy egy­szer ez­zel ke­re­si majd a ke­nyerét.
Ele­in­te meny­asszo­nyi ruhák készítéséből élt, aztán kölcsönzött is, hogy később jel­me­zek­kel, történel­mi kosztümökkel, korhű tárgyak­kal egészítse ki üzle­te választékát.
Mint­ha csak haj­da­ni ebédje­it és va­csoráit akar­ta vol­na vi­szo­noz­ni, szin­te min­den délután, a hi­va­talból ha­za­felé me­net, gyümölcsöt és cukrászsüteményt vitt Bertának, s az üzlet végéből nyíló nap­pa­li szo­ba zsúfoltságában meg­it­ta kávéját, s szom­bat esténként, de csak ezen a na­pon, mint egy szer­tartáson, a naf­ta­lin szag­ba pöfékel­te ci­ga­rettája füstjét, mint­ha azt is csupán a mo­lyok el­len tenné.
Soha nem dohány­zott, de az öreg­asszony szom­ba­tonként ki­tett egy mo­nog­ra­mos-címe­res aranytárcát, amely­ben szűrő nélküli Harmónia ci­ga­retták szo­rong­tak a fe­szes gu­mi­sza­lag alatt.
Harmónia. Egy újsághir­detés alapján ju­tott el egy gyűjtőhöz, s tőle tud­ta meg, hogy leg­alább hat­van éve nem gyártják már ezt a fajtát, s úgy érez­te, ez a füst is része a jel­me­zek világának. Illékony történe­lem – gon­dol­ta.
Halála előtt egy héttel, Ber­ta, aki gyengélke­dett és szokása el­lenére pon­gyolában várta, végig­feküdt egy ka­napén és arra kérte, hogy hívja fel az egyik is­mert ügyvédet, s hogy szóljon még két is­merősnek is, mert végren­de­le­tet akar diktálni, s az érkezőket ne az üzle­ten ke­resztül, ha­nem az ud­vart várfalként védő tégla­kerítés parányi ka­puján en­ged­je be.
Ru­dolf nem csodálko­zott azon, hogy más lett a meg­ne­ve­zett örökös. Ő, csupán amo­lyan végre­hajtó sze­re­pet ka­pott, mint ahogy azt sem furcsállta, hogy ott áll a tűzfa­lak­kal öve­zett ud­va­ri raktárban vi­a­szosvászon­ba cso­ma­gol­va már évek óta a ne­mes-fa ko­porsó, s az ősi bir­to­kon, a fa­lu­si te­metőben, az om­la­dozó krip­ta márványtábláján Ber­ta születési éve is, s számla arról, hogy az el­halálozás évének bevésése már ki van fi­zet­ve.
Ber­ta min­dent el­ren­de­zett maga körül, pon­tos leltárköny­vet ha­gyott az üzlet készle­te­iről, s Ru­dolf csak később jött rá, hogy min­den személyes tárgyát, festménye­ket, szekrénye­ket, komódo­kat, evőeszközöket, por­celáno­kat, de még éksze­re­it is az üzletből kölcsönözhető tárgyak közé so­rolt.
Végren­de­letében kikötötte, hogy mind­ezek­nek, élete végéig csak használója, de nem tu­laj­do­no­sa, az álta­la „Öcsém”-nek ne­ve­zett Ru­dolf, s hogy tőle, az iga­zi ked­vezménye­zett, a városi múzeum, majd csak halála után ve­he­ti át a ha­gyatékot.
Külön passzus­ban tért ki arra, hogy­ha öccse fel­adná az üzle­tet, nem foly­tatná a kölcsönzést, ak­kor még Ru­dolf életében átve­he­ti a múzeum az in­gat­lant és az ingóságo­kat.
Arra kért min­den­kit, hogy egy hét múlva jöjje­nek el ismét, de már meg­halt a követ­kező na­pon, s a kiérkező mentőor­vos sze­rint talán csak néhány perc­cel érkezésük előtt huny­ha­tott el, mert még nem süllyedt har­minc fok alá testének hőmérsékle­te.
Ru­dolf, ami­kor jóval a te­metés után átköltözött, s már elkészült a szik­la­kert ter­vezésével, műanyag ker­ti asz­talt ren­delt, előbb csak egy szál állítható támlájú nyugággyal, aztán arra gon­dolt, hogy néha Tatjána is itt le­het­ne, s így ezért, és an­nak emlékére, ahogy Bertával itt kávéztak oly­kor a napfényre ki­tett hin­taszékek­ben, kettőt vásárolt.
Ere­de­ti­leg me­dencét is sze­re­tett vol­na, de csak délben érte napfény az ud­vart, s különben is, a vízművek ter­helési okok­ra hi­vat­koz­va még a ter­vezés előtt el­utasítot­ta kérését.
Növény­határozókat, kertésze­ti folyóira­to­kat ol­va­sott. Azt sze­ret­te vol­na, hogy egész évben nyíljon va­la­mi­lyen virág, s eh­hez is­mer­nie kel­lett a növények élet­cik­lusát, de fel­ha­gyott a bo­ta­ni­ka ta­nulmányozásával, mert több száz olyan növénnyel találko­zott, ame­lyet szíve­sen ülte­tett vol­na a sziklák közé, de a köny­vek­ben nem volt lépték mellékel­ve a fényképek­hez, s így előfor­dult, hogy amit meg­sze­re­tett, arról ki­derült, hogy szir­mai még a mil­liméte­res nagyságot sem érik el.
Végül egy kertészre bízta a munkát, mert rájött, hogy nem tud­na meg­fe­lel­ni minden­nek.
Ren­ge­te­gen kölcsönöztek, s bele kel­lett ássa magát az anya­gok is­me­retébe. Nem­csak magánszemélyek, de kóru­sok, színjátszó cso­por­tok is tar­toz­tak ügy­fe­lei közé, s bár las­san meg­ta­nul­ta, hogy mi a taft, a brokát, a da­maszt, s hogy a pup­lin és pa­na­ma között mi a különbség, ez nem volt elég.
Elkészítet­te azt a szótárat, amely az ab­rosz szóval kezd­ve fel­so­rolt min­dent, amit új mes­terségében tud­ni akart: bútor­ipa­ri filc, bútorkárpit, bútor­plüss, bútor­tex­til, bútorvászon, cup­roszövet, csip­ke, csip­kefüggöny, de­korációs függöny, de­korációs vászon, de­korfüggöny, de­kor­se­lyem, dek­orvászon, di­vatáru szövet, díszpárna, díszterítő, düftin, egy­fa­las pa­mut, egy­fa­las pólóanyag, egyszínű pa­mutvászon, elasz­ti­kus anyag, elasz­ti­kus pa­mut, elasz­ti­kus pa­mut­anyag, elasz­ti­kus szövet, exk­luzív méteráru, fehérnemű alap­anyag, fehérnemű csip­ke, fényáte­resztő függöny, férfi ing anyag, férfiöltöny-szövet, fonóanyag, fran­cia csip­ke, függöny, függöny alap­anyag, függönya­nyag, fürdőru­ha­anyag, gyapjú kabátszövet, gyapjú méteráru, gyapjúszövet, gyűrt se­lyem, használt ruházat, használt­ru­ha, hernyóse­lyem, hernyóse­lyem méteráru, hip­pi szövet, in­ter­lock, jer­sey, kasíro­zott vászon, kárpitszövet, kilós méteráru, kordbársony, kosztümanyag, kötött szövet, lakástextília, lakk, lenszövet, lenvászon, mik­ro­frézer, mintás nyo­mott vászon, mintás vászon, musz­lin, műbőr, műbőrös műszőrme, műbőrös polár, műse­lyem, műszőrme, műszőrme bélés, nadrágszövet, nehézse­lyem, nyo­mott­mintás pa­mutvászon, or­gan­za, or­gan­zafüggöny, osztályos méteráru, öltönyszövet, pa­mut, pa­mut-poliészter vászon, pa­mut­kel­me, pa­mutszövet, pa­mutvászon, pléd, plüss, plüss bútorszövet, plüssvászon, polár, pólóanyag, pup­lin, rozmár, ruházati méteráru, ruházati műszőrme, se­lyem, se­lyemszövet, sötétítőfüggöny, sza­ba­didőkel­me, szatén, száda, szövetkárpit, szövött pa­mut, szőnyeg, sztrecs­szövet, taft, ta­karó, terítő, tex­til, velúr, vis­co­se lyc­ra, viszkóz, viszkóz méteráru, zseníliás szövet.
Las­san készült el ez­zel a munkával, de szüksége volt rá, mert vevőköréhez nem­csak meny­asszo­nyok, far­san­gi bálozók tar­toz­tak, ha­nem cégek újgaz­dag sznob ve­zetői is bedíszle­tezték néha irodáikat, ha tárgyaló part­nerüket ba­rokk szek­re­ter­rel, an­tik sza­lon­nal akarták elkápráztat­ni.
És Ru­dolf meg­is­mer­het­te az ízléste­lenség tobzódását, de mert a kölcsönzött festményekért, címe­res evőeszközökért, márkás por­celánokért csil­lagásza­ti össze­ge­ket fi­zet­tek, s mert Ber­ta üzle­ti köny­vei között meg­találta a be­dol­gozó mes­te­rek névsorát, nem került nagy erőfeszítésébe, hogy a tal­mi csil­logás szállítója le­gyen.
Asz­ta­lo­sok­kal, kárpi­to­sok­kal, szabókkal, varrónőkkel tárgyalt, s mert nem lett vol­na elég a nap hu­szonnégy órája, hogy ellássa új hi­va­talát, előbb egy, aztán még egy fi­a­tal nőt vett fel ki­segítőnek.
Az egyik lány díszlet­ter­vezést végzett, s szörnyülködve nézte, hogy Ru­dolf mes­te­rei pa­tinázott műanyag akan­tusz le­ve­lek­kel, babérko­szorús an­gyalkákkal „dúsíta­nak” fel egy­szerű pa­rasztbúto­ro­kat, s hogy le­bon­tott desz­ka­kerítések szúette anyagából készülnek a stílbútor-ha­misításhoz azok a kézzel fűrészelt la­pok, ame­lyek­kel a furnérozás korát me­gelőzően bur­kolták az igénye­sebb tárgya­kat.
Egy nap, az egyik ügy­fe­le, aki a be­ren­dezési tárgyak mellé szo­balányt és inast is sze­re­tett vol­na kölcsönözni, ami­kor be­tel­je­sed­ni látta vágyát, azt mond­ta, hogy álmában sem képzel­te, hogy ilyen flot­tul si­kerül min­den.
Maga iga­zi álom­em­ber − mond­ta. − Álma­im kölcsönzője.
Ek­kor került az üzlet bejárata fölé az új cégtábla: ÁLOMKÖLCSÖNZŐ.
Egy­re ritkábban utaz­ha­tott vissza a szikláihoz. Csak olyan­kor ment, ha időt szakítha­tott rá, bár a kel­leténél gyak­rab­ban ju­tott eszébe a szik­la­fal alat­ti mellékvágányon álló gőzmoz­dony. Egy iga­zi 424-es fe­ke­te szörnye­teg.
Évek óta felfűtve várta, hogy áramszünet, felsőve­zeték sza­kadás esetén ki­segítse a for­gal­mat, s min­den héten egy­szer to­latóállásban kipöfögött próbaútra a bejárati jelzőig és vissza. Nem igen akadt dol­ga ezen kívül. Aztán sze­net véte­le­zett, vi­zet vett a ha­tal­mas strucc­nyakú csapból, visszaállt oda, ahon­nan in­dult, s igazából annyi hasz­na volt, hogy ved­rek­kel, dézsákkal vitték az asszo­nyok a me­leg vi­zet gyer­mekfürdetéshez, mosáshoz.
A hely­ben lakó ezer­mes­ter-moz­donyfűtő zu­hanyzót eszkábált a kazán le­eresztő csövére, s a moz­dony és szik­la­fal közti védett hely­re jártak jó időben fürde­ni az em­be­rek.
Itt látta meg Tatjánát. Talán tíz éve le­he­tett. Mez­te­len volt, s a gép fe­ketéségének, a szik­la­fal szürkés-bar­na alagútjának homályában szin­te ra­gyo­gott a szőke asszony tes­te. Egy betévedt fény­sugárban szivárványo­san csil­log­tak bőrén a szap­pan­bu­borékok, s ami­kor észre­vet­te a fürdőruhás Ru­dol­fot, el sem for­dult, in­csel­ked­ve mos­ta magáról a ha­bot.
− Ideférsz maga is − mond­ta ne­vet­ve, aztán még hozzátet­te: − láttok én már karón varjú, s ilyen­kor úgye sem erre jár sen­ki – mond­ta ide­ge­nes hangsúllyal, s fölfelé tar­tott tenyérrel hívo­gat­ta, úgy ahogy a járni ta­nuló gyer­me­ke­ket csa­lo­gatják lépésről-lépésre.
Ru­dolf tud­ta, hogy csak a szolgála­tos váltóőrök van­nak a te­le­pen, azok is jóval túl a ka­nya­ron, és az állomás-fel­vigyázó, aki a közpon­ti épületből nem láthat ide a moz­dony mögé. Az a néhány család, akik a szolgálati házak­ban meg­ma­rad­tak, átmen­tek a közeli községbe, ahol az­nap a ha­gyományos cse­resz­nyevásárt tar­tották.
Soha nem tud­ta fel­idézni első sze­ret­kezésüket. Úgy emléke­zett, hogy a testét korbácsként csap­kodó víz rántot­ta le fürdőnadrágját, s a szo­kat­lan hely­zet, a feszültség, hogy mégis megláthatják, raj­ta­kap­hat­ja va­la­ki, késlel­tet­te a kielégülését, s Tatjána, aki nyakába csim­pasz­ko­dott, lábával körbe­fon­ta Ru­dolf de­rekát, már har­mad­szor ju­tott el a csúcsra, ami­re végre neki is si­került. Ez az első al­ka­lom olyan természe­tességgel ismétlődött a követ­kező vasárna­po­kon, hogy szólni­uk sem kel­lett, meg sem beszélték, mégis mind­ket­ten tudták, hogy újra és újra meg kell történnie. És meg is történt, ha éppen nem dol­go­zott az asszony, aki a hágón túli vasúti csomópont egyik pénztárosa volt. És meg­ma­radt a fürdőzés szer­tartása is. Ha te­hették, a moz­dony mögött fürödtek, de a me­leg idők multán a rend­be ho­zott la­kat­lan ház közepébe állított ha­tal­mas fa dézsában kezdték a rituálét. Máskor, ha az asszony­nak dol­ga volt a város­ban, úgy ter­vez­te az utat, hogy éjszakára bent ma­rad­has­son Ru­dolfnál.
Tatjánának nem vol­tak gyer­me­kei. Név-házasággal me­nekült a szov­jetu­nióból, s az állam­polgárság meg­szerzése után elvállt, egyedül élt, de együttlétük tíz éve alatt kerülte, hogy házasságról beszélje­nek, pe­dig Ru­dolf nem til­ta­ko­zott vol­na. Olyan élményt je­len­tett az, hogy negy­venéve­sen állandó part­ne­re lett, ami­lyent előtte a futóka­lan­dok, az egy-éjszakás szer­zemények korában el sem tu­dott vol­na képzel­ni. Nem is csak a kielégülés gyönyöre von­zot­ta, vagy az, hogy élvez­te az asszony ide­ge­nes csa­csogását, de végre fölfe­dez­het­te a női tes­tet. Eper­hab-színű bimbói kúpo­san borították Tatjána mellét, nem volt ud­va­ruk, s Ru­dolf ele­in­te olyan félve si­mo­gat­ta, mint­ha attól félt vol­na, hogy ujj­begyének érintésétől el­il­lan ez az iz­gató látvány.
Sze­ret­te azt az il­la­tot, ame­lyet Tatjána tes­te úgy sugárzott, mint­ha fény len­ne. Ha mel­let­te fek­ve be­huny­ta szemét, ta­va­szi rétet látott, ame­lyen sárga és rózsaszín virágokból raj­zolódott ki az asszony körvo­na­la. Néha úgy érez­te, hogy friss széna, máskor, hogy eper, vagy a nyári alma il­la­ta kíséri fürdése­i­ket, s tud­ta, hogy nem szépítőszer, mert nem fes­tet­te magát Tatjána, s csak egy­szerű ka­millás tusfürdőt használtak min­dig.
Ahogy átvet­te a kölcsönző ve­zetését, egy­re ke­ve­sebb ide­je ma­radt. Gyak­ran vasárnap hozták vissza a bérlők a tárgya­kat, mert na­pok­ra adta ki őket, s a ti­zenkét órát meg­ha­ladó időt már tel­jes árban számlázta vol­na az ügy­fe­lek­nek. Ilyen­kor üzen­ni sem tu­dott.
Az állomáson nem volt térerő, így mo­bi­lon sem értesíthet­te Tatjánát, ha nem me­he­tett, s mert az asszony ti­zen­kettő-hu­szonnégyes váltásban dol­go­zott, előfor­dult, hogy hiába uta­zott a he­gyi állomásra. Ilyen­kor üze­netképpen ott ha­gyott egy sziklákkal teli raj­zolt la­pot a ház aj­tajára tűzve, mert a te­lep asszo­nya­i­nak pletykás szája mi­att nem akart le­ve­let írni, s azt sem tud­ta, ho­gyan szólítsa meg Tatjánát.
Egy­szer szóba került, hogy jó len­ne, ha ő is beköltözne a város­ba, s Ru­dolf azt ajánlot­ta, hogy ha nem kap­na más állást, dol­goz­hat­na a kölcsönzőben is, de Tatjána hal­la­ni sem akart róla. Azt mond­ta, nem sze­ret­ne főnök-sze­retőt.
A szik­la­kert maga volt a csőd. Hiába cserélték ki a ta­lajt a kövek között, mert a virágok egy-két nap után lekókad­tak, úgy néztek ki, mint­ha le­forrázták vol­na őket. A fehér nyugágyak, s az asz­tal is elszíneződött. Nem az esőtől, haj­na­li har­mattól ráköve­se­dett por okoz­ta, mert egysége­sen, védett ol­da­la­i­kon is be­von­ta őket a szürkés le­pedék, ame­lyet hiába próbáltak le­mos­ni.
Ru­dolf nem is sze­re­tett kiülni, pe­dig néha le­vegőzni akart, mert a tárgyak sza­ga, a naf­ta­lin és a por mi­att a lakást el­vi­sel­he­tet­len­nek tar­tot­ta.

Tatjána születésnap­ja.
Ru­dolf pezsgőt vesz.
Majd bedíszle­te­zem az egyik sar­kot.
Két fa­likárpit a tűzfal­ra.
Használt bútor­la­pok­ra kerül a ba­rokk kisasz­tal.
Valódi orosz krémtortát.
De ne­kem ne mar­ga­rin­nal csinálja.
És a fa­gyasztóláda do­bo­za­iból a je­get hozd ki.
Igen, a tiéd. A bársony­tok­ban fülbe­való és egy köves gyűrű.
És kérlek, ne szólíts Pu­bi­nak.
Je­ges ve­der, biz­to­san a fran­cia frappé mi­att, nem, nem je­lent sem­mi mást a fra­piéra.
És megnézzük a tűzijátékot, hogy ne­kem mi­lyen sze­rencsém van, hogy a születésna­pom nem­ze­ti ünnep nála­tok.
Nem, soha sem akar­tak álmo­kat kölcsönözni.
És adtál vol­na kölcsön? És ne­kem sem adsz kölcsön álmot?
Me­leg van.
Tatjánán re­neszánsz stílusú estélyi ruha.
Nincs me­le­ged a szmo­king­ban?
Ha meg­csinálhat­tam vol­na a me­dencét, most úszhatnánk. Úgy sze­ret­tem vol­na, hogy egy szik­la­falról a vissza­for­gatóból zu­bog­jon a víz. Miért mon­dod min­dig, úgy, hogy ba­zen. Me­den­ce.
És ak­kor olyan álmot sze­retnék, hogy egy ha­tal­mas folyó.
Égszínkék víz. Mint­ha ha­tal­mas diófák, vagy platánok alagútjában foly­na. Ten­gervíz. Lagúna, vagy trópusi fjord le­het, mert repülőha­lak cikáznak a csónak körül. Az evezőpa­don apa és anya, ha­tal­mas szőlőfürtöt tar­ta­nak mind­ket­ten. Bronzból készültek. Zöld pa­ti­na borítja őket, s a lo­vas-szo­bor beszáll a csónak­ba. Szo­bor, a kacs­ka­kezű moz­donyfűtő, aki kosárral szorítja a part­hoz a pisztrángo­kat. A csónak fölrepül. Hin­ta a felhők között. Egy­szer­re fent is, de lentről is látja a csóna­kot, ahogy a bárány­felhőkön bukdácsol. Pa­ra­di­csom­ma­da­rak húznak sűrű ra­jok­ban. Meg­te­le­ped­nek a fákon, fe­keték és károg­nak, he­lyez­ked­nek az ága­kon.
Nem vagy álmos?
Becsíptem.
Le­ve­ti a ruháját.
Jó len­ne alud­ni.

Az ünne­pek után a he­lyi na­pi­lap első ol­da­lon közölte a tragédia hírét.
„A Chemolux kft telephelyén a technológiai folyamatok semmibevétele miatt gázszennyezés történt. A kedvezőtlen légnyomási viszonyok miatt a súlyosan mérgező anyag megállt a mélyebben fekvő területeken, beszivárgott a környék pincéibe is. Rosszullét miatt egy közeli borozó összes vendégét, személyzetét kórházba kellett szállítani. A többszörösen környezetszennyezési bírsággal büntetett és bezárásra ítélt cég, két ember haláláért felelős. Az ünnepek után az Álomkölcsönző nevű üzlet tulajdonosát dr. Filkorn Rudolfot és vendégét holtan találták a kémiai üzemmel határos udvaron. A felelőtlenség halálos áldozatai miatt az ügyészség vizsgálódik, a bíróság elrendelte a külföldi tulajdonos őrizetbe vételét.”

Forrás: eirodalom.ro