Debreczeni Éva halálának harmadik évfordulójára

* Cseke Gábor: Üzenőfal Debinek és Vers a sűrűből
* Gergely Tamás: A szóbogáncsoló magánya!
* Máriás József: Változatok Évára (A rejtőzködő, „Halálunkból új élet fakad”, Túl a Rubiconon)
* Cselényi Béla: Debreczeni Éva üzenőfalára és Debreczeni Éva gyermeksarki anyasága
* Somorčík Sz. Rozália: Akkor léptem be, amikor Te elmentél…
* Keszthelyi György: Ne vedd el tőlem a fényt
* Dancs Artur: Egy sápadt hölgy
* Elekes Ferenc: Éva
* Debreczeni Éva: Az ujjbegyek lázadása (Ay ujjbegzek l’yad’sa) és ennek „javított” kiadása – ha egyáltalán megírta volna…
* Debreczeni Éva: Kiadatlan „aprókák”

Cseke Gábor: Üzenőfal Debinek

Fotóval kezdem éves beszámolómat, amit a kisebbik fiam készített Tatabányán, a napokban. Nincs benne semmi rendkívüli, csak egy jó adag transzcendencia. Éppen az, amire most nekünk szükségünk van, hogy beszélgethessünk. Pardon – hogy meghallgassál, ha éppen ráérsz. Tudom, sejtem, hogy odafönn se ülsz ölbe tett kézzel – ilyen az élet! Még ha túlvilági is…

Jó nagyot öregedett a világ az elmúlt június 6-a óta. Azóta már a Horkoló Szitakötő sem horkol akkora buzgalommal, amilyennel az elején működött. Megállapodott, gyűjti a firkákat és várja, hogy teljen hónapra hónap, évre év, hogy legyen mit írni magunkról. Most éppen azt, hogy javában haladunk az első világháború kitörése pillanatának századik évfordulója felé. Tudom, ha most tehetnéd, biztosan partner lennél abban a gyűjtésben. Így, magányosan, csak hangyaszorgalmú kín és piramisépítés ez az egész, amely immár egy fél éve zajlik és még mindig nincs vége. Pedig már van látszatja a Káfénkban – több mint száz közlemény szól így-úgy a Nagy Háborúról és sosem ugyanazt, mert mindenikben van valami egyéni, sajátos nézőszög, nézősík és távlat. Vall a múlt, a jelen, az irodalom, a politika, a tudomány, a zsurnalizmus. Mi pedig mérlegelünk – és gondolkodunk. Minden talált tárgynak úgy örvendek, mint kovács az elveszett, s porban megtalált lópatkónak. Hát erre valók a nyomok, Debikém, s amíg látszanak, kövessük fordított irányukat a torkolatig.

Megcsappant ugyanakkor az íráskedvem. Az aranytalicska már nem olyan, mint amikor a hegy két oldaláról hordtuk a hordani valót. Ötleteim még lennének, de a kivitelezésig többször is elfog a restség, a halogatás szelleme, s amit többször halogat az ember, az jórészt szándékként hal meg. Így ezek a feljegyzések is döccenve készülnek, meg-megszakítom őket, egy-két nap erejéig, aztán elveszítem a fonalat és mindig csak éppen a pillanat szüli hozzá a mondanivalót. Túl sok marad a rögtönzésre. De nem erőltetem magam: hagyom elmenni, ami menni akar.

Többször is szóba került, változtassunk-e a Káfé külalakján, elképzelésén? Merthogy mindenki esküszik rá: az újítások, a változások teszik érdekessé és izgalmassá az életet. Hát ez biztosan így is van. De azért nem ismerek nagyobb nyugalmat, mint akkor, amikor látom, hogy minden a helyén van. Ezt lehet konzervativizmusnak nevezni, de végső soron lehet annak az elismerése is, hogy a fennálló állapot eszményien egyensúlyosra sikerült és kár megbontani azt az összhangot, csak azért, hogy változtassunk rajta. Az a Káfé arculat, amit Te kitaláltál, amikor a legutolsó nagy bajban voltunk, szerintem tökéletes. Átlátható, kronologikus, kellően demokratikus, a naponta-kétnaponta változó front viszonylag változatos képanyaggal nem csak felkelti az érdeklődést, de kellően hangsúlyos látványt nyújt. Van széles és szorgalmas alkotói köre, igyekszik több felé figyelni, néha eseményt is teremt – és ezt nem csak én mondom, hanem többen, akik mostanában vagy nemrégiben ismerkedtek a honlappal. A baloldalon látható statisztikák önmagukért beszélnek – van már jókora mennyiségű olvasnivaló a Káfén és minden viszonylag könnyen vissza vagy felkereshető. Úgy hogy egyelőre marad minden a régiben, s ha kedved szottyan hébe-hóba felraknod valamit a számunkra, csak tessék, mert minden a régi.

Akár csak Bereményi Géza dalszövegében-versében, amit mindig ugyanannak a Cseh Tamásnak dedikált, aki aztán a maga rendkívüli beleérző képességével még a szívünkbe is lopott (kattints a képre, s akkor kinagyítódik!):

A világ is… Csakhogy ő nem marad meg tökéletes állapotában (már régen nem tökéletes, és ez még mind csak a kárára változik), sikerült úgy eltájolni, hogy ember legyen, aki eligazodik rajta. Ami a legnagyobb baj, hogy manapság majd minden igyekszik erőnek erejével annak tűnni, ami nem, és ez a szerepjátszó átverősdi behálózza az élet minden területét. Ennek egy igen köznapi példája az a primitív buzgóság, amivel a piacunkon sok árus megpróbálja friss termékként elsózni fonnyadt, töppedt, több napja kínált, de istennek se fogyó spenótját, uborkáját, egyebét, s ezt úgy éri el, hogy negyedóránként bő vízzel meglocsolja – szerencsétlen zöldség csak úgy úszik a vízben, és nem lesz se frissebb, se ízletesebb, csak a mesterkedés lesz egyre nyilvánvalóbb és siralmasabb.

Ennek a „rendbontásnak” különben találtam egy frappáns megfogalmazását Hans Habe egyik regényében, ezt gyorsan ideírom, annyira természetes a maga nemében. „Egy csicsergő madár elhallgatott: észrevette, hogy túlságosan korán van még az éneklésre.” Szerintem ez így zseniális érzékeltetése annak a kora hajnali órának, amikor a legmélyebb a csend, a leglassúbb a pulzus, a legzavarosabb az álom s az ember leghajlamosabb az infarktusra vagy egyéb krízisjelenségekre. Vagy akár éppen…

Na, de váltsunk témát. Arról nincs mit beszélnünk. Megtörténik mindenkivel. Előbb vagy utóbb. Te már túlvagy a nagy meglepetésen. Ha tudnád, el is mondanád, mi a helyzet a nagy titok körül, amiről még senki se nyilatkozott érdemben. (Vagy ha igen, az se volt igaz…) Nem is tudom, mit lehet még üzenni odaátra, hogy ne tűnjön se dicsekvésnek, se fölösleges siránkozásnak, se merő szószaporításnak. Az anyag megmaradásának az elve továbbra is működik, de ahogy én látom, leginkább romlatlanul az igaz könyvek és gondolatok üzenete marad fenn. Ezt tapasztaltam most, a száz éves háború szellemi nyomai után kutatva. De az is igaz, hogy ezek csak akkor jobbítanak a világon, ha el is fogadjuk őket és nem a lecsupaszított hírüket, a szellemképüket, a kommentárjaikat vesszük magunkhoz. Mi mindent leírtak már és elgondoltak az előttünk járók! Épp csak a közbeeső idő vagy nem figyelt oda, vagy mással volt elfoglalva, vagy a saját bölcsességét tartotta a legtöbbre. De amit egyszer leírtak, az megmaradt és olvasható – akár ezen az üzenőfalon is.

Amelyre az ismerősök közül (legyenek azok közeliek vagy távoliak) majd rendre felírják távozásod harmadik éve után gondolataikat. Légy jó és türelmes hozzánk, ahogyan mi is lehetnénk alkalomadtán. További jó pihenést!

2014 június elején

Cseke Gábor: Vers a sűrűből

A Búbánat völgyben két szomorú fa
széthajlik mintha nem is lenne
egyik a másik rokona

háttérben testőrként sok-sok sás zizeg
egyszerre hajlong derekuk egyszerre
hajtják le a fejüket

a sűrűből kikandikálok jó ilyen csöndben lenni
én mindent látok, ti meg semmit:
ennyi a titkom – ennyi.

(Debreczeni Éva modorában, megkésve)

 

Gergely Tamás: A szóbogáncsoló magánya!

Nincs, akivel a szisszeneteit megossza, Demi,

a szóbogáncsoló elmagányosodott!

Máriás József: Változatok Évára

 

A rejtőzködő

Szemüveged mögé rejtőzködtél. Attól féltél, ha leveszed, védtelen leszel, mert elhomályosul előtted a világ, elveszted féltett magabiztosságod, nem látod, ki a barát, ki az, akitől tartanod kell. Ha föltetted, a veled szemben ülő, veled beszélgető vált védtelenné, attól tartva, hogy belelátsz gondolataiba, szándékaiba is. Talán ebből fakadt magányosságod, ez alakította ki azt az öntörvényű világot, amelyet írásaidban létrehoztál. A tollhercegnőt nem ismertük, csak a tördelővel zsörtölődő Évát. Bocsáss meg érte!
„Halálunkból új élet fakad”

Verssorod költői túlzásként olvastam. Ugyan bizony milyen élet fakadhat? De, mint oly sok minden más gondolatod, visszhangra talál bennem. Elmentél, itt hagytál… Visszajöttél, itt vagy még ebben a verssorban is, amint abban a groteszk regénycímben is: Nevessetek a temetésemen! A testet elnyelhette a sír, írásaid tovább élnek, teremnek, mint a hantokból kinőtt szilvafa.
Túl a Rubiconon

Nézem a kék eget elfedő felhőket. Ugyan melyik mögött bújsz meg, honnan nézed a mi kínlódásunkat? Nevetsz, hisz Te már túljutottál a Rubiconon. Mi meg csak bandukolunk fáradtan, ahogy Te is tetted egy-egy fárasztó éjszakán, félve tekintve előre és hátra, nem követ-e valaki… Amint átlépted lakásod küszöbét, eloszlott a félelem, biztonságban voltál, a magad fészkében. Ott, fönn, már nem kell félned semmitől, senkitől. Ott elnyerted az annyira áhított szabadságot.

Cselényi Béla: Debreczeni Éva üzenőfalára

Ma is velünk vagy.
Keseríted a kávét,
ekképpen üzensz.

Budapest, 2014. VI. 4.

Cselényi Béla: Debreczeni Éva gyermeksarki anyasága

Padláson enyésző babák. Mámorító újdonságuk antik giccsé kopik. De megszólíthatóak, mint a félvak (1 gombszemű) mackó. Másoktól legfeljebb keserédes enyészet, kétes esztétika, tőled, — némi anyai szikrától és szentimentalizmusnál erősebb groteszk iróniától — ismét hiteles lesz a kopottas babaház; mint ahogy másoktól édeskés lenne az erkélyre szállt rovar vagy madár lekattintása –, tőled elégia. Így szeretni esendő lényeket és rongybábukat csak az tud, akinek nem adatott meg az anyaság. A virtuális biológiai gyermekre összpontosuló fény szétcsillámlik a ma patinás, de tegnap vadonatúj angyalok szárnyain. Hatalmad volt a giccs fölött, s ez a hatalom csírátlan anyaságodból táplálkozott. A gombnyomásos világ digitális igen–nem opciói nem ölték ki belőled a laza kapcsolatok titkárnőjét, az embert. Ott sütkéreztél a hálón, ott virgonckodtál, miközben tudtunk a kosztümös hivatalnoknőről. Lobogj tovább éteri dimenzióban!

Budapest, 2014. VI. 4.

* Somorčík Sz. Rozália: Akkor léptem be, amikor Te elmentél…

Kedves Éva,

akkor léptem be ezen az internet- ajtón, amikor Te elmentél.

Itt kevés a nő.

Egyetlen egy kép van a szemem előtt azóta is, amit kialakítottam magamban Rólad, éspedig, hogy állsz egy emeleti ablakban, fejeden fehér kendő, csomóra kötve a tarkódon, nézed a párkányon ülő galambokat, és magadban káromkodsz. Semmilyen más testhelyzetben nem tudlak elképzelni, de ebben a mondjuk tíz percben, ennyit lehet így kibírni, bele tudok préselni, pl. ötvenévnyi, aktív nőiséget, mindennel, ami beletartozik, és Te tudod, hogy mire gondolok. Egy ilyen hangtalanul káromkodós tíz perc neked elég volt, talán sok is, ha tudtad, hogy úgyis menned kell, akkor meg minek húzzák ennyire, jöjjenek már, nyíljon az ajtó, és vigyenek. Én is így tettem volna, talán teszek is majd, de úgy beolvasok nekik, és előre kiegyezem a legjobb feltételeket, nehogy már ugyanolyan legyen, mint itt volt.
És Neked milyen?

Keszthelyi György: Ne vedd el tőlem a fényt

(Debi emlékére)

A számok is csak tovább öröklődnek,
új mesék lesznek, látomások,
Isten igaza három, a múltidőnek
harminchárom halvány fénymásolata
került az aktákba. Nyelvetek, szátok
osztozott mindenen, hasadt a meztelen
testnek csodája – vagy még annyi sem.
Bűnbánat, bizalom? Netán átkok
ki tudja hányadik generációja?

Szegény nő, férfi, szegény állatok,
ugye jó volna szünetek nélkül
végignézni azt az előadást,
amelyre nem nyílnak be- és kijáratok,
hallani ahogy lehull a palást
és eltűnik aztán – ha volt egyáltalán.
Furcsa ma átírni ezt és annyi mást,
újragyártani Kolozsvár asztalán
a kamerán rögzített agyagedényt.

Ne vedd el tőlem az árnyékot, a fényt,
ne vedd zokon a szünet hangjait. Talán
néma maradok mindörökké. Az állomást
elnyelte pár év. Ismerd fel egyszer – aztán,
a titkos járatról leszálló jövevényt.

2014. június 6.

Dancs Artur: Egy sápadt hölgy

Bementem a rádióba egy délután, és egy könyv várt, mondták, egy sápadt hölgy hagyta itt, aki zavarban volt és sietős is. Amikor elolvastam Venczerédi Bea könyvét a Nevess a temetésemen címűt, írtam neked, hogy mi a baj?… Noha, sokszor karnyújtásnyira voltál mindenkitől, leginkább írásban kommunikáltál mindenkivel. Mindenütt ott voltál, és sehol sem láttak igazán, csak miután a fotók elő lettek hívva tűnt fel, hogy megcsillant a szemüveged az egyik sarokban. Amikor írtál, tele volt élettel, színekkel… Azt mondtad, baj mindig akad, de nem ez a lényeges. Mindenkinek van elég baja ahhoz, hogy a másiké épp ne érdekelje. Mondom, hogy nem is tudtam arról a pasasról, aki New Yorkban él. Mondtad, hogy azt a fotót a Times Square-ről a borítón valahonnan kerítetted. Kacagtam, hogy nem szóltál, és kerítened kellett egy abszolút idegen New York-i fotót. Azt mondtad, nem ez a lényeg. Kérdem, hát mi…? Az élet. Meg benne a halál. És ami közötte van még.
Évtizedekig sem hagytad el a sötét szobát, ahol a monitor és egy olvasólámpa gyér fénye világította meg a gondolataidat, miközben beutaztad a világot, élményeket gyűjtöttél és ajándékoztál. Sok-sok színes fotót. Életről, halálról, s mindenről, ami közötte van még. Csak tudnám, hogy most miről írsz…

 Elekes Ferenc: Éva

Halottnak írni levelet?

Neked
lehet.

Élőnek írni levelet?

Kinek,
minek?

Debreczeni Éva: Az ujjbegyek lázadása
(Ay ujjbegzek l’yad’sa)

fellázadtak konok ujjbegyeim
billentyűpüföléstõl kékesen
krumplipucolástól redvesen
mosogatástól nedvesen
testközelségre éhesen
élőhúst akarnak tapogatni
nem kell a márvány a fa a kő
három nap csak egy esztendõ
hajhúron kívánnak pendülni
szorongatástól pezsdülni
szőrszálat vígan hasogatni
vállakat hátakat lapogatni
vendéghajakat masszírozni
szelíd borzongást kasszírozni
borotvaélet simogatni
üveggolyókkal bűvészkedni
(2010)

*

(Javított kiadás – ha egyáltalán megírta volna…)

billentyűpüföléstől kékes a kezetek
de az enyém már nem már nem
a krumplit is mások pucolják
az ő kezük fénylik nedvesen

étel már nem kell itt csak a jókedv
kerül tányérra abból csipegetünk
a márvány a kő is csak annak szükséges
akinek kicsi ez a temető

vagy messzire gurult üveggolyója,
és felkapta egy lépegető gólya
pardon – kelepelt egyet, miután lenyelte
merthogy a golyóbist nem igazán szerette

ily tévedésnek nálunk nincsen helye
de jó az isten, ennyit szól: ejnye-bejnye!
(2014)

Debreczeni Éva: Kiadatlan „aprókák”

Kritika

Ez a paradicsom? – kérdezte Ádám. –
Túl sok benne a fa.
És elővette a fűrészt.

Hősköltemény helyett

Ez itt a posvány. Holtak sara.
Őseink lecsapolt vérét
Issza ellenség lova.

Miért kell

Nekem a miértek
Kellenek
Másból nem értek
Máshoz nem értek
Ehhez se

1. Keszthelyi György:
   2014. június 8. 05:40

   Elolvasva Gábor bevezető sorait, azokból is ezt az önmagunknak feltehető kérdést:
   „Nem is tudom, mit lehet még üzenni odaátra, hogy ne tűnjön se dicsekvésnek, se fölösleges siránkozásnak, se merő szószaporításnak.”, hát felolvasóesteket tartanék , vagyis az unalom, a szellemi megterhelés elkerülése végett rövid részletekben elolvasnám, átküldeném valami telepatikus úton egyik kedvenc regényemet, (Knut Hamsun: „Éhség”), amelyből hiányzik ugyan az optiminus, de jelen van a szinte hihetetlenül tragikus realizmus, amelynek árnyéka újra csak terjed és terjed.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ