Hajónapló József Attilával (08)
Költői leckefelmondásból: jeles! Olyan verse ez József Attilának, hogy az impresszionisták is megnyalhatnák utána mind a tíz ujjukat. Az inas mestermunkája, amivel hazavágja a Mestereket. Már–már elhiszem: milyen szép is szenvedni! (Cseke Gábor)
Távol zongora mellett
A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.
Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.
A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?
Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
1922. ápr. 11.
Az ilyenszerű verseiben mélységesen emberi József Attila, az érző-értő és alkotó ember, ezekben az írásokban, melyeknek soraiból (itt) rezignált vagy (más helyütt) boldog nyugalom sugárzik, az alig észrevehető, felfogható mozzanatokban leülepedő, gondolati-érzelmi kavargás utáni állapot, a bölcs csend vagy akár a „nagy szürkeség” megérzése. Ismételten is jó találkozni ezzel a szöveggel, jólesik felfedezni benne – többek között – az Eszmélet-beli megfogalmazások előképét („hasított fa”, „soványan űlök”), egy-egy ritka szépségű, gazdag jelentésegyüttest magába sűrítő verssort (pl.: „világ, kóró virágja, messziség”), vagy épp meglelni, a harmadik versszakban, az igen diszkrét, de annál finomabb erotikájú utalást. (Szonda Szabolcs)
Mióta elmentél
Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.
A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.
Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!…
Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.
1928. szept. 13.