„Állásaink előtt ezernyi halott fekszik…”

A humanizált háború

Nincs képtelenebb erőlködés annál, amely hadviselőkkel kíván betartatni holmi úgynevezett „humanizált” hadviselési formulákat és szabályokat; mert nem lenne-e csak nevetséges az, ha azt kívánnók egy rablógyilkostól, hogy miként hajtsa végre gyalázatos bűncselekményét? Csak hiába is létesülnek ezért hol genfi, hol hágai konvenciók és csak hiába is mondatják ki ezekkel, hogy ezentúl a háborúkban az orvosok, a papok és a gyógyszerészek sérthetetlenek kell hogy legyenek, hogy a kórházak vöröskeresztes zászlói nem lehetnek többé cél- vagy kalkulációs pontjai a tüzérségeknek, hogy tilos immár dum-dumlövedékekkel lőni és hogy a háború borzalmait enyhíteni kell. Hiába, mert hiszen a háború nem lenne háború, ha abban minden brutalitás és nemtelenség lehetséges nem volna… Mert elvégre a háborúból sohasem is ábrándulhatna ki talán az emberiség, ha nem kényszerülne romantikus borzadalyait egyre jobban a tulajdon érzékeivel is „végigélvezni”!! Mert hát sajnos, ugylátszik, az emberiség még mindig csak olyan értelmi nívón áll, hogy szinte kizárólag csak súlyos tapasztalatok után tud nagynehezen valamilyen igazság tanulságára rájönni! De az emberek nagyon könnyen támadhatna az a gyanúja is, hogy a humanitás elveit szolgálni akaró különböző1 nemzetközi egyezmények csak azért létesíttet-nek, hogy ezáltal is könnyebben és nyugodtabb lelkiismerettel lehessen az embereket rábírni arra, hogy uccu neki, csak háborúskodjanak hát, mert hiszen most már biztosak lehetnek abban, hogy a háborúk eddigi borzalmai nem ismétlődhetnek meg többé. Vagy nem lehetne akár biztató jelenségnek is venni az embereknek ezt a mind fokozottabb humánus biztonságok utáni áhítozását? Nem lehetne-e úgy megítélni ezt, mintha csak a lelkiismeretük tiltakozna végezetül is egyre hevesebben egy olyan lehetséges állapottal szemben, amelyben egyre inkább semmiféle borzadályosság sem lesz többé lehetetlenség! Ámde miként is lehetne valóban komolyan törekedni a háborúk humanizálásara akkor, amikor a háborúba keveredetteknek egyéb céljuk sem lehet, mint egymást bármi úton és módon, de mielőbb, mennél határozottabban és tökéletesebben harcképtelenné tenni! Mert hiszen ilyen körülmények között azt sem akadályozhatni meg, hogy ellenkezőleg, csak még egyre nemtelenebb és aljasabb találékonysággal ne törekedjenek erre! S végezetül, miért reklamálnánk éppen a háborútól humanitást, amikor a kapitalista világrend fegyveres békéjének a gazdasági élethalálharcától is alig reklamálhatunk még ilyet! Vagy nem lenne-e naivitás csak megkísérelni is az ilyen reklamációt egy olyan társadalmi renddel szemben, amelyben ugyan még mindig nem képesek könyörületből a gyógyíthatatlan betegeket megölni, de annál inkább képesek háborúk idején csupa vad gyűlölködésből, egészségesnél egészségesebb ifjú életek millióit halomra gyilkoltatni ! Egy olyan lehetetlen világrenddel szemben, amelyben csak a legantihumánusabban humánuskodhatnak akkor is, ha például egy halálraítéltet kíméletesen és nyugodtan igyekeznek kivégezni, ahelyett, hogy nagy haraggal, gyorsan végeznének azzal, ha annyira vadak még az emberek, hogy másként sem tudják bosszújukat kielégíteni.

Az otthonmaradók naivitásai

Nagyban fokozta minden eddigi háború lehetőségét és elnyúló voltát az a körülmény is, hogy harcainak borzalmairól és szenvedéseiről a hadviselő államok lakóinak mindig csak egy nagyon kis hányada szerezhetett közvetlen tapasztalásokat, és hogy az otthonmaradtakat mindig meg lehetett még nyugtatni dajkamesékkel arról, hogy a harctér nem is oly elviselhetetlenül rettenetes, mert hiszen fűtött lövészárkokban ülhetnek, olvashatnak, írhatnak, kártyázhatnak, sőt szórakozhatnak is immár a katonák, miután mindenben bőséges gondoskodás történik róluk. Ámde miért is ne hihetnék el ezt a jámbor otthoniak, amikor, különösen kezdetben, egyre-másra értesülhetnek háborús kormányaik szemfényvesztő atyás gondoskodásairól, amelyek alapján beszüntetik a zálogházakban az árveréseket, portómentesítíík a katonák levelezéseit, segélyezésben részesítik a bevonultak családjait, támogatásban az elesettek özvegyeit és árváit, majd könyveket gyűjtenek a sebesültek részére és önkéntes ápolónőket toboroznak a hadikórházak számára és így tovább. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha az ilyen intézkedésekről halló, bekötött szemű otthonmaradtakban csakugyan olyan megnyugtató érzés alakulhat erre ki, hogy hát hiszen — teljesen rendben és különösebb zökkenő nélkül is folyhat le egy háború! Pedig de hamar észlelhetnék ezek azt, hogy az ily háborús intézkedések foganatosításai mily rövid életűek is lehetnek csak! Mert hát sehol, sohasem képesek őket sokan betartani.

Forrás: Árkossy Károly: „Állásaink előtt ezernyi halott fekszik…” (Őszinte és világos feleletek a háború és a fegyveres béke összes kérdéseire). Budapest, 1930. A szerző saját kiadása