Tompa Lászlóról képekben * A költő verseiből

Pünkösdhétfő délutánján a Vártemplom gótikus termében idézték meg a fél évszázada eltávozott Tompa László alakját az idei első marosvásárhelyi helikoni együttlét szervezői.

– Az utókor nem méltó az életműhöz, nem szentelnek neki elég figyelmet – hangsúlyozta H. Szabó Gyula, a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke az emlékműsor elején, majd a költői pálya azon mozzanatát elevenítette fel, amikor is 1929-ben Tompa László megkapta az Erdélyi Helikon harmincezer lejes nagydíját. Az alapítvány elnöke abból a Tamási-levélből olvasott fel, amely a díj odaítéléséről döntő bizottság vitáját körvonalazza, és amely a székelyek nagy írója, Makkai Sándor állásfoglalását is idézi: „Megmondom őszintén, hogy én azt szerettem volna, hogy Áprily Lajos drámája kapja a díjat. Ez a könyv azonban még nem jelent meg. Ami Tompa Lászlót illeti, teljes szívvel és meggyőződéssel állok mellette. Én voltam az első, aki annak idején felhívtam rá a figyelmet, s azóta is állandóan azt látom, hogy ő az, akit Erdélyben lírának kell elfogadnunk”.

A továbbiakban Cseke Péter irodalomtörténész hét képben villantotta fel „az udvarhelyi csillagtalan ég alatt” élő magányos lírikus élettöredékeit. Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása, Szabó Dezsô udvarhelyi tavasza és Tompa László „bezárt lelke”, Kuncz gyönyörű Tompa-verse, Tamási az Árpád utcában, Székely gazda a Székely Közélet szerkesztőségében, 56-os Tamási- köszöntő a vásárhelyi Kultúrpalotában, A goethei korban lévő költô köszöntése – ezek a pillanatképek határozták meg az emlékekben, háttérinformációkban gazdag előadás ritmusát. A kapcsolatrendszerek hálójában – elsősorban Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Tamási alakjának megidézésével – színesedett a hallgatóság számára is a költő portréja, akinek 1923-ban megjelent Éjszaki szél című verseskötetéről Szabó Dezső így vélekedett: „Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. (…) De igazán saját versei már (…), egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek”. Tompa és Tamási korántsem felhőtlenül induló, később őszinte, mély barátsággá alakuló kapcsolatára többször is visszatért az előadó, Tamási Árpád utcai látogatása, majd az 1947 márciusában a Magyar Rádióban elhangzott műsor kapcsán, melyben Tamási Dsidát és az erdélyi költőtriászt, Áprilyt, Reményiket és Tompa Lászlót mutatta be. „Ott keleten, az európai végeken, szilárd és különös jelkép Tompa László, aki ma is magányosan él a székely anyavárosban. (…) Verse és ő maga komorságot, erőt és helytállást hirdet. Talán ő az új idők Julianus barátja, ki nemcsak folyton izzó magyar lélekkel ajándékozott meg minket, hanem olyan versekkel is, amelyek sohasem fognak lehullani a magyar sors és a magyar költészet mennyezetéről” – mondta barátjáról Tamási.

A goethei korban lévő költő megidézésekor Cseke Péter kiemelte, hogy míg a hatvanadik születésnapján harminc, a hetvenediken már csak öt írás jelent meg Tompa Lászlóról.

– 1978-ban jelent meg a Kriterion első szintézise a költőről, amelyet én is nagy haszonnal forgattam. De nagy szükség van újabb értelmezésekre is – jegyezte meg az előadó, majd örömét fejezte ki, amiért egykori tanítványa, Fekete Vince a Székely Könyvtár sorozat 23., válogatott Tompa-verseket tartalmazó könyvében magára vállalja ezt a feladatot: „Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. (…) …európai rangú költő, egy kisváros nagyformátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet”.

Az emlékműsort Győrffy András színművész szavalatai színesítették. Többek között a Fiatal fa a hegyen című alkotás is elhangzott, amelyet Kuncz Aladár egykor gyönyörűnek nevezett. „Fény ütközik ki gallyai hegyén –/ Oh, bár lennék e fiatal fa: én!/ Feledve mindent, mi kedvetlenít,/ Szívhatnám a föld áldott nedveit./ S duzzadva tôlük, minden hajnalon,/ A szabad ürbe nyúlna száz karom.”

Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Tompa László verseiből

Mindig együtt!

Volnék a hang, mely őszi ködben
Váratlanul lelkedbe döbben.

Az égő szem, mely a homályból,
Fenyegetőn feléd világol.

A szorongás, mely éjjelente
Álmaidban tőrt ver szívedbe.

Volnék a vágyad, buja, bomlott,
Mely pillantást se hagy nyugodnod.

A végzet volnék, mely a bűnbe
S azon is át a sírig űzne.

S lennék föld röge, habnál lágyabb,
S ölemen lenne örök ágyad.
1904
Búcsúzás

Rőt reggelen, vad, őszi éjen
– Mint pernyés tüzű lángvihar –
Egy rémes érzés rám fuvall.

Majd, mint gyerek, kit éjbe, hóba
Tettek ki gonosz emberek:
A lelkem fázva didereg.

S vacogva lázban, égve fagy közt,
Egy tudat ér a szívemig:
Kis időm futva letelik.

Itt hagyok űzve, bukva mindent
– Mikért szíven se szúrna vád –
És itt a legtűrőbb anyát.

Anyám, te tűrtél annyi évet,
Hogy legyen értük pár napom.
Ezeket én meg nem kapom.

Rám már a végzet szele zúdul,
Sziszegve kúszik éjjele.
Éjem mind vele van tele.

Múlásom annyi zajt sem üt majd,
Mintha a szél egyszerre csak
Egy ajtót hangosan becsap – –
1911

Sziklavár

Sok meddő harc során,
Álmaim alkonyán,
Meredek úton önmagamhoz értem.
E magam: sziklavár,
Mely komor daccal áll
Csatatér fölött, felhős szürkeségben.

Itt kapu, fal kemény,
S nincs áltató remény,
Meglepetéstől nem kell ijedeznem.
Más meg se közelít –
Csak villámok szelik
Fénylőn az eget olykor közelemben.

S csak néhanap, mikor
Izzóbb az estbibor,
Lépek ki vértben, magányom fokára.
S szemem a sík teret,
Hol mindenütt cselek,
S rémségek lestek: békélten bejárja.
1920

Fiatal fa a hegyen

Az a fa vonzza most a szememet,
Mely ott a tetőn a tavaszban remeg.

Oly ifjú, merész, egyenes, derék – –
S fölötte kéken a végtelen ég!

Fény ütközik ki gallyai hegyén –
Oh, bár lennék e fiatal fa: én!

Feledve mindent, mi kedvetlenít,
Szívhatnám a föld áldott nedveit.

S duzzadva tőlük, minden hajnalon,
A szabad űrbe nyúlna száz karom.

Tövemmel földben, amely éltetőm,
Földieken túl látnék e tetőn.

Derűsen tűrnék – akár hópalást,
Akár lomb födjön – minden változást.

Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
Őrült üstöke lobogna hajam.

S rá a reggelbe repesve zengenék:
Fuvalomhalk, s rejtelmes-mély zenét…
1924
Vers 1944 közepéről

Igen, igen,
Magam vallom: én már
Fakulgatok,
Napom lefelé jár.

De csak járjon,
Egy percig sem bánom:
Se zsák kincsem,
Sem egy szál virágom.

Erőm javát
A sors meg-megosztva
Leigázta,
Gondsárba taposta.

S most szegényen,
Kifosztva, megtépve
Bandukolok
Éjszakám elébe.

Nem bolygatom,
Ki s mi volt a vesztem –
Amit kaptam:
Önmagam kerestem.

A lázongást
Szintén abbahagytam:
Minden jól van,
Mondom, úgy, ahogy van.

Hogy vágyaim
Zátonyon rekedtek,
S körül a nagy
Dúlás mind veszettebb.

Hogy emberek
Állatnál garázdább
Módon egymást
Állattá gyalázták.

Hogy ez a kor
Csak vért, iszonyt ismert,
S követhettek
Milliók egy Hitlert.

Jól van, mondom –
Mint egy megigézett -,
De holtomban
Is majd szégyen éget.

A szégyen, hogy
Most éltem e korban,
S hogy e korban
Én is ember voltam.
1944

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ