Évek óta különös ellenszenvvel viseltetem a békegalambokkal szemben. Mióta megtudtam, hogy a galamb nem békés, hanem éppen ellenkezőleg, igencsak vérszomjas állat. Képes ellenfelét halálra fárasztani, vágni. Azt sem szerettem, hogy az a Picasso festette meg békegalambnak, aki Párizsban galambhúson élt: a padon ülve magához csalogatta őket, majd elkapta, nyakuk kitekerte, otthon megsütötte őket. Na jó.
Amikor a tegnap a brazíliai világbajnokság nyitómérkőzésén behozták a három fehér jószágot, rosszat sejtettem. Három fiúgyerek mereven fogta, majd gépiesen feldobta a levegőbe, s azok szállni kezdtek. Amit még a tévé közvetített: szállnak-szállnak, nem lehetett tudni, mi lesz velük, a stadion olyan volt mint egy nagy katlan számukra, kételkedtem abban, hogy kitalálnak.
Ma olvasom az újságban, hogy nem is szálltak ki, egyet az újságírók irodájában láttak utoljára, kettő nekiütközött a lelátónak, majd holtak esett össze. Minek kellett akkor a produkció? Vagy a három galamb halála megérte a látványt? Azt a jóérzést, amit a galambok látványa keltett. Az önámítást, hogy a világon béke van?

Gergely Tamás