Száz év – nagy háború: Kontra Ferenc
Volt egyszer egy Nagy Háború
/Gondolatok a magyar kultúra napján/
Évfordulók vesznek körül bennünket, bármerre nézünk, mindenfelől számonkérően tekintenek ránk: mi mindenről nem lenne szabad az idén megfeledkeznünk.
A Nagy Háború kitörésének centenáriuma önmagában is egy hatalmas, teátrális körkép, aligha lehet az előzményei és a következményei nélkül emlékezni rá. Ady Endre versét szokták legtöbbet idézni próféciaként. Már 1912 őszén leírta Mi kacagunk utoljára című versében, hogy „Csitt, kuss, mert háború lesz”. Ignotus a háború „szükségességét” bizonygatta. És nem akadt író, aki közömbös maradt volna.
Milyen volt az 1914-es év? Hogyan kötődött akkor a térséghez a magyar kultúra? Mi lett a tanulságokkal?
Arató Jenő kéziratban maradt naplójában ezt írta: „1914. június 28. Csendes júniusvégi vasárnap délután, szinte aludni látszik Pécs városa, nyári napsütés aranyozza be a házakat. A Tettyéről jövök haza, a Mecseken sétáltam, s hazafelé hallom, állítólag meggyilkolták Ferenc Ferdinándot; megy a hír szájról-szájra. Kipirultan rohan haza apám, kezében a Pécsi Napló rendkívüli kiadása, rajta vastag betűk ordítják a világba: A trónörököspárt Szarajevóban agyonlőtték. Beszaladok a városba, talán többet is meg lehet tudni, az utcákat idegesen tanakodó csoportok lepik el.”
Gyóni Géza a Bácskai Hírlap munkatársa volt, 1914 szeptemberében Szabadkán kapta kézhez a behívót, amely Przemyslbe, a galíciai kisvárosba szólt, akkor természetesen még a Monarchiához tartozott. Gyóni lelkesen indult a háborúba, nem is sejtve, hogy ebben a kisvárosban leli majd halálát több tízezer magyar katona. Erről is szóltak aztán a versei.
Többen hazájuktól távol szolgáltak a frontvonalakon: Réthy Viktor, Somogyváry Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Endre Károly. Voltak, akik nem jártak a lövészárokban, de mégis átélték annak minden rettenetét. Mint Dsida Jenő, aki így írt: „Én csak álmomban járok arra, / vágyódó gyakran, mindennap talán, / s megsimítom a parti, csonka fákat / innen sóhajtott haza az apám.”
Podani János 1892-ben született Szarvason. Iskoláit is itt végezte, tanítói oklevelet 1912-ben szerzett. 1914 októberében vonult be katonai szolgálatra, kiképzésre a nagyváradi gyalogezredhez került. Elvégezte a tartalékos tiszti iskolát, majd 1915 márciusában hadapródjelölti rangot kapott. Májusban szakaszparancsnok lett, az orosz frontra vezényelték, de még a frontvonal elérése előtt ezredét az olasz frontra irányították. Június elején esik át a tűzkeresztségen: részt vesz a magashegyi harcokban. Egy hadapród naplója címmel jelent meg a saját harctéri rajzaival a napló, melyet 1914. október 2-ával indít, felidézve bevonulásának, majd kiképzésének napjait, a tisztiiskola elvégzését, a frontra indulást, az orosz fronttól az olaszig tartó útját, végül a krni harcokat és a fogságba esést. A napló nagy része természetesen a hadifogság egyhangú és keserű mindennapjait rögzíti, amelynek legizgalmasabb része a társaival 1916 nyarán megkísérelt szökés részletes leírása.
„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” – leginkább ilyen fordításban vált magyarul szállóigévé II. Vilmos német császár kijelentése. Az irodalomban azonban ezt nemigen vették komolyan. Ennél azért nagyobb veszélyt sejtett Csáth Géza is, aki az elsők között kapta meg a behívót. A frontszolgálat idején folyamatosan írt öccsének, Jász Dezsőnek, legelső leveleinek egyikében már ezt olvashatjuk: „A háború után – ha isten élni enged – egy szép könyvet fogok írni. Abban majd megolvashatsz mindent.” A „minden” azonban csak terv maradt, az Emlékirataim a nagy évről, illetve a Háború című munka azonban nagy ambíciókkal indult, és még így, befejezetlenül is nagyon sok tanulsággal szolgál a Nagy Háborúról, egyúttal méltó szellemi tudósítás egy író utolsó éveiről.
Sorsok felvillantása nélkül elképzelhetetlenek lennének egy körkép vázlatai. De ahogy visszatekintünk, már inkább freskóba kívánkoznak az alkotók, akiket a feledésből restaurál vissza a köztudat. Dr. Czeizel Endre valóban szinte a szellemlét pereméről hozza vissza a fiatal költőt, és mindjárt „Békássy-jelenségként” ír róla Sors és tehetség című könyvében.
Békássy Ferenc* nemesi családból származott, apai ősei a 13. századig vezették vissza a családfát, rokonságban voltak a költő Zrínyi Miklóssal is. Békássy Ferenc Cambridge-ben a King’s College hallgatója volt, mégpedig a rangsorban az első. Megelőzve évfolyamtársát, John Maynard Keynest is, aki később a Világbank igazgatója lett. Itt működött a nagy múltú Apostol csoport, melynek olyan ismert írók voltak a tagjai, mint E. M. Forster, majd később Virginia Woolf, akit Békássy Ferenccel együtt vettek fel ide. Angliában és Budapesten a Nyugatnál is ismertté vált a fiatal költő, aki anyanyelvi szinten beszélt angolul. A Nagy Háború kitörésekor azonban kötelességének érezte, hogy hazatérjen. Huszár önkéntesnek jelentkezett, 1915 júniusában a galíciai frontra vezényelték, és a kiérkezését követő harmadik napon az első csatában Dobromucnál elesett, 22 évesen.
Talán az első világhírű modern magyar költő lehetett volna. Angolul írt, Adriatica című hosszú szabadversét a halála után Virginia Woolf a saját utószavával kötetben adta ki a londoni Hoghart Press kiadónál. Babits Mihály két tanulmányban méltatta tehetségét, de elismerően írt verseiről Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád is.
A Nagy Háború évfordulója kapcsán a térség mélypontjáról írnak, miként a kitörésekor is, közben párhuzamokat vonnak. Ugyanez a térség újra válságos helyzetben van. A gazdasági problémák szociális elégedetlenséget szülnek. Most az európai egység iránti gyanakvás kerül előtérbe. Egyre többen érzik úgy, hogy az integráció túlzott mértékben korlátozó, nemzeti és szellemi függetlenség tekintetében egyaránt. Az egyéni szabadságjogok a száz évvel ezelőtti színvonalon állnak. Téma mindenütt a kulturális sokszínűség hatalmi korlátozása.
Ezek a tételek tavaly szeptemberben a drezdai költészeti fesztivál zárónyilatkozatában olvashatók, melynek jelmondata így hangzott: „Európa egy befejezetlen vers.”
Forrás: Magyar Szó online (Szerbia) / 2014. január 22.
Pusztai Péter rajza