Demény Péter: Kiáltvány az apák ellen
Apáink, becsaptatok minket!
Semmi mást nem kellene mondanom, csak ezt. Nem azért, mert valami hangzatosat akarnék mondani, hanem egyszerűen azért, mert ez az igazság.
Mit örököltünk, miben nőttünk fel? Én, Kolozsváron, 1972 és 1990 között, grosso modo, ahogy az a rohadtul művelt világ mondaná, miben nőttem fel? Abban, hogy az irodalom fontos. Nem úgy fontos, mint a vébé, amely tegnap kezdődött, néhány hét múlva véget ér, és amely X-et érdekli, Y-t azonban nem. Úgy fontos, hogy az irányítja az életünket.
Ha Kányádi megírta a Fekete-pirosat, Sütő A lócsiszár…-t, akkor ezek a művek beépültek az erdélyi magyarság tudatába, helytállást és gerincességet és magyarságot fejeztek ki, és lehetett hivatkozni Tamásitól Kósig és Áprilytól Reményikig mindenkire. Az irodalom a tudatot és az erkölcsöt egyaránt meghatározta, nem beszélve arról, hogy még valami felsőbbrendűségi érzést is belénk csepegtetett (mi keményebbek vagyunk, mint a románok), és így aztán, gondoltuk mi, elárult, de elárultatásunkról mit sem sejtő fiak, a létet is.
Erdélyi magyarság — igyekszem úgy, annyira problémátlanul mondani ezt a kifejezést, ahogy akkoriban értettük. Nem romániai, mert az erdélyiben több a régió és a sajátosság, és nem ez vagy az a magyar, hanem a magyarság: egy kompakt, mozdíthatatlan, szerves egység. Erre az egységre volt jellemző, hogy bátor, tiszta, keresztyén és egyebek. Hiszen Nagelschmidt („Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.”) sokkal rokonszenvesebb volt, sokkal inkább mi volt, mint a Luther okosságára hallgató Kolhaas Mihály! Hiszen Szervét egy igazabb, mert szabadabb vallást próbált védeni az ellen, akivel egykor együtt próbálták védeni.
Nem hallgattunk, nem is hallgathattunk Székely János másféle dramaturgiájára (emlékszünk a Mórok körüli, sötét erkölcsi hajtűkanyarokban kanyargó vitára), nem hallottuk Szilágyi Domokos költészetében a közösségnek szóló iróniát, vagy csak úgy hallottuk, mint puszta szellőztetést: az élet nem az, az csak egy jólesés.
Azt hittem, azt hittük tehát, Szabédit az áldozatért tisztelik apáink, azért, hogy végigment egy úton, és nem azért, mert olyan „okos” volt és olyan „jó tanár”, és nem is azért, mert hősnek lehet nevezni, és akkor már gondolni sem kell arra, ugyan hol is van az ő sokat irodalmizált hősiességük. Ahogy telt az idő, életrajzi és alkati okok miatt úgy lett egyre gyanúsabb a sok fenyő, havas, öngyilkosság és szabédizés, de úgy látszik, valahogy mégis azt reméltem, ha poros is, az ő hitük, ők hisznek benne.
Nem hisznek. Azt a kereszténységet (Márton Áron! Jaj, Márton Áron!), amelyre annyit hivatkoznak, „mérsékelt, értelmes vallásosságnak” szeretnék, ahogy Mauriac egyik szereplője fogalmaz. A tartótisztekkel foglalkoznak, és nem értik, hogy számunkra, elárult fiaik számára milyen fontos lett volna a bűnvallás, az az egy tiszta mondat: tévedtem.
A leleplezés, az egykori ügynökök leleplezése soha nem jó, mert nem úgy kell, nem azt kell, nem onnan kell — de hogy hogyan, mit és honnan, azt nem árulják el. A nagy erdélyi magyar férfiak nem bírnak lebukni, nem tudnak lebukni, nem tudják elfogadni, hogy valaha tévedhettek.
Az elkenés szenvedélyén kívül alig találkoztam bármilyen szenvedéllyel. Az alkotó, szempontot váltó, eredetiségében felkavaró és ez által erkölcsi erőt sugárzó okosság szenvedélyével sem találkoztam, holott Bretternél még ott van, és Bretter itt élt, apáink között. Teljesen hiába.
Anyáink itt vannak, megsebezve ebben a dúvad erdélyiségben, de itt. Anyáink és a nővéreink, akik talán képesek új nyelvet, a kevesebb gerinc (=gőg), több szeretet nyelvét javasolni.
Apáink megbuktak.
Forrás: A jódeménység foka
Pusztai Péter rajza
2014. június 14. 12:04
Rendben, Péter, „apáink” megbuktak. Viszont egyet azóta fordult már az idõ kereke, „apáink” már a múlt, ti vagytok az a nemzedék, amelyik mintát állít, amelyket rövidesen megítélnek. Nem kellene most már felnõni ahhoz a feladathoz? Elhagyni a siránkozó „fiú”-perspektívát… Hogy ne az legyen a kérdés, hogy „apáink” mire emlékeznek szívesen és mit kennek el, hanem hogy „mi” vagyis ti hogyan tapostok aban a kaotikus-hínáros valóságban
2014. június 14. 12:12
Még apróbb pénzre váltva: ha az irodalomnál maradunk, lassan már nincsenek is „apáitok”. Az a pár, aki még maradt mutatóban, nem hiszem, hogy fajsúlyos tényezője a társadalmi lelkiismeretnek – beleértve alulírottat is. Érdekes módon, akár el is fogadom, hogy „apáink megbuktak”. De konkrét apámra ezt sosem tartanám érvényesnek. Még mindig messze túlmutat rajtam… bár nem volt Szabédi…
2014. június 14. 14:59
És még inkább általánosítva: a kulcsszó az idő, amely egyenlő a változással, jelen helyzetben annak rohamos fajtájával. Az irodalom maga az élet, az élet prdig maga az irodalom. A górcső viszont már felcserélődött, ahogy a lornyon is. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a régi és az új érzések, át- és megérzések, célok, előrelátások között, legyen itt szó irodalomról, vallásról és még sok egyébről. Hány óriás alkotó élte át a végveszélyeket, háborút, magányt, elszakítottságot. Levonta a következtetéseket, de nem mondott le sem önmagáról, sem az őt körülvevő világról. Ez a félrevezető mutatványos bódé, amelybe szinte gyanakvás nélkül beléptünk, nem előre, hanem visszafejleszt, erős, bizakodó apákból tehetetlen csecsemőkké változtat át.
2014. június 15. 11:40
Ha most előállnának az apák(az irodalmiakra gondolok) és bevallanák,hogy tévedtek,megbuktak,mit változtatna az immár 30-40 éves fiak sorsán,mikor azon legtöbbször ők maguk sem tudnak változtatni? Különben egyikük sem biztatta a „fiakat”,hogy úgy éljenek, ahogyan ők éltek,csak példákat,példaképeket próbáltak állitani eléjük.Nem Tamásitól hanem Ábeltől kellene tanulniuk a fiaknak,ha egyáltalán aktuális még a lecke.
2014. június 16. 08:53
Demény Péter kérésére publikálom az õ hozzászólását:
1. Az árnyalás elvette volna a szöveg erejét, holott én is tudom, hogy a körülmények, meg azt is, hogy az apák emberek. Nem is a konkrét apákról beszéltem, bár nekem, mint a Visszaforgatásból kiderül, volt okom csalódni, igaz, nem kulturálisan.
2. Azt hiszem, két apa van, a személyes és a közösségi, melyet persze valamiképpen a sok személyes apa csinál. Ha az ember folyton a helytállást hallja, nem akarja elhinni, hogy ennek a helyt-nem-állás az ára. Sírnia és üvöltenie kell, bár nem üvölthet sem folyton, sem mindig.
3. Úgy próbálom írni a szövegeimet, hogy bennük legyen az irónia és a szorongás. Nyilván nincs benne minden szövegemben, az “életművemben” mégis benne van. Ezért aztán fiú is vagyok, apa is, immár tizennégy éve a szó szoros értelmében.
4. Mindig van egy abszolút mérce, amely nem alkudható körül. Nem élhetünk úgy, mint Antigoné, de nem nyugodhatunk bele, hogy nem tudunk úgy élni.
Péter
2014. június 16. 09:33
A purpárlé folytatásához azt kellene tudni, hogy mi a vétkük. Hog Péter szerint hol, mit tévedtek. Ha tévedtek. Mert a kommunizmus ellen nem vehették fel a versenyt, a román asszimiláció ellen küzdöttek, ahogyan csak tudtak, a diktatúra ellen is a fû meghajlik szellemében. Megírta Sütõ.