A mezőbaji meg a tamáshi­dai táltos megint ott eresz­ked­he­tett össze az éjsza­ka a ház fölött. Az ég össze­ha­so­gat­va, túrva, hogy a Megváltónak erősen neki kel­lett ha­sal­nia, ha min­ket lett vol­na ked­ve szem­revéte­lez­ni. Al­ko­nyo­dott, ma­gam a gáton áll­tam, mint egy képze­let­be­li hős, ha­nem a se­be­it nyal­dosó sza­badság, me­lyet ed­dig min­dig látni véltem, Sárga Jóska háza fe­lett el­ol­dal­gott va­la­mer­re, ve­res nyo­mai ott por­zot­tak az égi rögökön. A gáton jöttem, nyo­mot most se hagy­tam, fűre lépni igye­kez­tem, kerültem a ki­ko­pott része­ket.

Talán te is így tettél vol­na, ked­ves ol­vasó, ha ártat­lan álla­tok fog­dosásával töltötted vol­na éle­ted il­lanó éveit.
A tájat néztem, a bok­ro­kat, a vi­zet, és tud­va tud­tam, hogy belém szivárog, belém áll, csak azt nem értet­tem, miért.
Ó, én so­kat csa­va­rog­tam éle­tem­ben, és tu­dom, hogy a tájnak ha­tal­ma van a ma­gam­faj­ta fe­lett. A szőlő földön futó indái között áll­tam egy régi haj­na­lon ezüstbundájú borz­zal a háta­mon, párzó szárazföldi teknősök vinnyogása hal­lat­szott az erdő felől, és sirályglóriától övez­ve a ron­gyok­ba bur­kolt Odüssze­usz tűnt föl a ten­ger felől. Egy tatár fa­lu­ban lak­tam ak­kortájt Dob­rudzsában.
Itt, itt én nem vártam sen­ki­re. Itt örültem, ha testvére­im­hez, a vidrákhoz ha­sonlóan észrevétlenül átvészel­he­tem nap­ja­i­mat. Igaz, a vén Márkus kísértett néha, mi­kor a Köröst megülő köd mi­att ki­tartó les­kelődésem­be be­le­alud­tam, de hát Tar­csa is, Ladány is túl volt a határon, és ezen ha­mis eskü alig­ha segíthe­tett.
Mon­dom, al­ko­nyo­dott, a gáton állva néztem a házat. A szo­kottnál bom­lot­tabb volt a han­gu­lat, sza­naszét aprómar­ha fészkelődött, és a ga­lam­bok se ültek még el. A két fehéret távollétem alatt ki­mar­kol­hat­ta a héja a rajból. Sej­tet­tem, hogy a gaz­da részeg, de mi­vel sose volt ma­ga­mu­to­gató faj­ta, tovább fir­tat­tam a környéket. Mire a pulykák a bir­ka­hodály ge­rincére ki­ka­pasz­kod­tak, fel­fe­dez­tem a gazdát. Az eper­fa törzsének támasz­ko­va állt, sámánfejével a gát felé for­dul­va, két te­nyerét csípőjén nyug­tat­ta. Szél ke­re­ke­dett, köpönye­gem szárnyát lo­bog­tat­ta, romániai ma­gyar szo­bor­ra ha­sonlíthat­tam, me­lyet olyan egyénről mintáztak, aki népét ok­tat­ni tért vissza a messzi Európából. Én, kétesz­tendős vergődés után, éppen in­dul­ni készültem…
Sárga Jóska barátom­mal a gátőrház lépcsőjére te­le­pedtünk. Hold­világra nem esküszök, de a fa­lak fehér fényére pon­to­san emlékszem. A nyári kony­ha ol­dalánál állt a ládám, ben­ne a csapdáim, meg pár rongy.
„Fi­gyejjík ide – kezd­te a román em­ber csen­de­sen, és az üve­get a lába meg a házfal közé eresz­tet­te. – Itt járt a po­te­ra… a törzsőrmes­ter meg az erdész… magát ke­resték.”
Nem vála­szol­tam, csak tu­domásul vet­tem, hogy még egy­szer megúsztam a találkozást.
„A fődtül – fújta meg a ta­ka­rodót Sárga Jóska – fel a drága Jó Is­te­nig min­den ha­zugság ezen a világon…”

Va­la­hol Bátor és Tal­pas között áll­tam meg először pi­hen­ni a Fe­ke­te-Körösön le­fe­le eresz­ked­tem­ben. Kőfal­lal kerített kriptát láttam a mu­landósággal da­col­ni. Le­ka­nya­rod­tam hát a gátról, és a va­ko­latát vesz­tett fal­nak támasz­tot­tam kerékpáro­mat. A krip­ta kertjében hízók fo­gad­tak, min­de­nevőre jel­lemző kíváncsi óva­tossággal. Az öreg, nyu­govóra he­lye­zett ko­porsók feltörve kor­ha­doz­tak helyükön, a cson­tokból a krip­ta földjére, sőt a kert­be is ju­tott. Le­vert betűk he­lye tanúsítot­ta, hogy a Kap­debó család te­met­kezési helyén állok báznai disznók érdeklődésétől övez­ve. A kert ka­puját már nem zártam vissza. Nem akar­tam a világot megválta­ni, de nem bántam vol­na, ha a disznók sétálni szélednének szét hazám kies tájain, és nem a Kap­debó-krip­ta kertjében várnák su­nyi érdeklődéssel a mit sem sejtő utazót.

Forrás: eirodalom.ro