Történészek a kereszten avagy az áldozatok bosszúja*

…A román politikusok 1916 előtt azt is komolyan fontolgatják, hogy Ausztria-Magyarország oldalán léptessék hadba a román hadsereget. Sőt eleinte ez tűnik számukra kecsegtetőbb választásnak. A közép-európai birodalom felbomlását egyébként nem tartják szükségszerűnek – felbomlásáig nem hisznek abban, hogy felbomolhat. Ezen nincs mit csodálkoznunk. Hogy a közép-európai birodalom, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása történelmi szükségszerűség, ezt komoly történészek is állítják – de nem a valódi dokumentáció, hanem a korabeli propagandaanyag alapján. Valójában a századfordulóra nem az derül ki, hogy a közép-európai birodalom fennállása már nem szükségszerű, hanem ellenkezőleg: hogy a közép-európai birodalom létére, megszilárdítására soha nagyobb szükség nem volt. Történelmi paradoxon: a közép-európai birodalom akkor bomlott fel, amikor létezése történelmi szükségszerűséggé lett: amikor be kellett volna töltenie azt a küldetést, amelyre mindig hivatkozott, de komolyan soha nem vett. Visszatérve a korabeli román politikára: a magyar királyság felbomlását sem tartják szükségszerűnek – csak megvalósíthatónak.

Egyébként a világháború sem annak indul, amivé válik. És a vége sem az, aminek 1920-ban elhitetik. A végét hogy éli át a magyarság és hogy a románság? Amikor 1918-ban a Károlyi-kormány aláírja a fegyverszüneti egyezményt, akkor Trianon bekövetkeztében még sem magyar, sem román politikusok nem hisznek.

A győztesben, úgy tűnik, nincs gyűlölet. A győztes ki is nyilvánítja elfogulatlanságát. Elfogulatlannak is hiszi magát. Hisz a győztes nem is európai. A győztes az Amerikai Egyesült Államok. Az antant oldalán lép be a háborúba, de a wilsoni 14 pontok néven ismert kiáltvány alapján hirdeti meg „az örök európai békét”. A győztes kinyilatkoztatásai megtévesztik a magyar közvéleményt; a hangadó magyar politikusok éberségét elaltatják. A magyar politikusokat senki sem figyelmezteti, hogy Amerika akaratát nem kell komolyan venni, a román politikusokat francia tábornok-politikusok figyelmeztetik. A magyar politika gyanútlan, a román egyre éberebb. Károlyi Mihály magyar kormányfő előbb nem is gondol román veszélyre. A román politikusok is nehezen hiszik el a vereséggel befejezett háború után, hogy eljött az ő idejük. A magyar hadsereg, amely a fegyverszüneti egyezmény alapján a hadszínterekről visszavonul Magyarország területére, még volna olyan erős, hogy a fegyverszüneti egyezménybe foglaltak megtartását biztosítsa. S akkor Magyarország területének nem 70, hanem legfennebb 20%-át veszíti el. De a magyar politikusok nem fogják fel, hogy szükség lehet még erre a hadseregre. Fel is oszlatják. (Az 1917-ben megbuktatott Tisza István ekkor már nem él. Ki szervezte meg a meggyilkolását? Máig nem derült ki. Talán külföldről szervezték meg a meggyilkolását? Hogy ne legyen ki felrázza a magya nemzetet az utolsó pillanatban?) Károlyi és kormánya hisz egy igazságos békében, hisz Wilsonban. Tudomásul veszi a nemzetek-nemzetiségek önrendelkezési jogát. Hogy az önrendelkezési jognak a megcsúfolása, nem érvényesülése fog bekövetkezni, ezzel nem számol. És emiatt nem lehet elmarasztalni. Miért ne bízna Wilsonban? Ki kényszeríthetné Wilsont, annak az Amerikai Egyesült Államoknak az elnökét, amely a hadviselő országok közül egyedül rendelkezik ütőképes hadsereggel, hogy megtagadja álláspontját és elveit? Nem is tagadja meg, csak hagyja, hogy mások megtagadják. De miért hagyja? Miért nem él hatalmával? Ma már tudjuk, hogy a politikus Wilson nem volt méltó a gondolkodó Wilsonhoz. a politikus nem ért a politikához. Clemenceau és társai orránál fogva vezetik, cinkosukká teszik a 14 pont megcsúfolásának előkészítésében.

Nemcsak Károlyi és kormánya veszi komolyan Wilsont, pontjait és a fegyverszüneti egyezményt, hanem az egész magyar politikai élet. Csak ezzel magyarázható, hogy minden fontosabb a magyar politikusok akkor éppen hangadó része számára, mint a honvédelem. Már béke van, de a békeszerződést még nem kötötték meg: lehetséges, hogy előtte Magyarországon népszavazást fognak tartani, ám az önrendelkezési jog alapján megtartandó népszavazás nem veszélyeztetheti Magyarország területi integritását – így gondolkodnak ama magyar politikusok. Ma is kimutatható, hogy a népszavazás magyar szempontból kedvező eredménnyel fejeződött volna be – ha megtartották volna.

Hogy a népszavazásnak mi lett volna az eredménye, azt a román politikusok is sejtik. Hogy megtartását elkerülhessék, cselhez folyamodnak. 1918. december l-jén Gyulafehérvárott nagygyűlést tartanak, s ezen kimondják Kelet-Magyarország (Erdély, Partium és a Tiszántúl keleti része, valamint a Bánság) Romániához való csatolását. E nagygyűlés mindenféle jog és mindenféle nemzetközi egyezmény szerint határozatképtelen, céljukat mégis elérik vele: sem Erdélyben, sem Magyarország többi, Romániának ajándékozott területein nem tartanak népszavazást. Pedig az erdélyi magyarság megtette a szükséges ellenintézkedést: Kolozsvárott hasonló nagygyűlést tartott, amelyen Erdélynek és Kelet-Magyarország többi kérdéses részeinek Magyarország szerves részeként való megtartása mellett foglalt állást. Az adott helyzetben mindkét határozat azonos értékű. Hogy a világ a gyulafehérvári határozatot tudomásul veszi, azaz elfogadja népszavazás helyett, ez a nemzetek önrendelkezési jogának cinikus semmibevétele.

Több cinizmus kellett a korabeli román politika másik hatalmas vállalkozásához. Miután a fegyverszüneti egyezmény alapján Románia területét elhagyják a német csapatok, a román vezetés úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy a fegyverszüneti egyezmények megköttettek és a világháborúnak vége, sőt azt is megpróbálja elfelejteni és elfelejtetni a világgal is, hogy fél éve, 1918. május 7-én Románia különbékét kötött. Ez emlékezetkieséses állapotában a román kormány hadsereget szervez, és eldönti, hogy megszálló csapatokat indít Magyarország felé. Miképpen minősíthetjük e csapatok magyarországi „diadalútját”? Ami azt illeti, a padovai fegyverszüneti egyezmény (1918. november 3.) alapján Belgrádban 1918. november 13-án megkötött katonai konvenció értelmében az antant hatalmak nevében francia haderő Délkelet-Magyarországot a Marosnál húzódó demarkációs vonalig megszállhatná. Ámde ha nincs kéznél francia hadsereg, a francia tábornokok miért ne vennék igénybe egykori szövetségesük, Románia hadseregét? Az ő dolguk, hogy egy – a szövetségesekkel nem egyeztetett – különbékét árulásnak minősítenek, vagy sem, ám ez a franciák jogán Magyarországra bevonuló román hadsereg fokról fokra felszámolja a magyar közigazgatást s ezzel megszegi a belgrádi konvenció legfontosabb pontját, amely szerint egész Magyarország területén, a demarkációs vonalon innen és túl a békeszerződésig sértetlenül helyén marad és a magyar kormány rendelkezései alapján igazgat a magyar közigazgatás.

A román csapatok hosszú ideig semmiféle ellenállásba nem ütköznek, hisz a Károlyi-kormány – vesztére! – úgy tartotta, hogy a fegyverszüneti egyezmények nem játékból köttettek, s hogy a készülő békeszerződés alapja a wilsoni elv lesz. De nem is az a legfelfoghatatlanabb, ahogyan ez a román hadsereg előrenyomul, egyik demarkációs vonalat lépve át a másik után, hanem az, hogy a francia hadvezetésnek miképpen sikerült elfogadtatnia szövetségeseivel magát a tényt, hogy ezt a hadsereget újjáteremtette. Nem kis ügyeskedés kellett hozzá, az bizonyos. Hisz e hadsereg legalizálásával a francia kormány nem kevesebbet ér el kevésbé ravasz szövetségeseinél, mint Románia visszacsempészését az antantba. Nem, nem lehet felhozni semmiféle mentséget sem a francia hadvezetés, sem a román hadsereg magatartására. A román hadsereg mint a francia hadsereg helyettesítője hódító hadseregként viselkedik (megsemmisíti a belgrádi egyezmény szerint törvényes magyar közigazgatást, később törvénytelenül románnal helyettesíti) olyan országban, amely az antant egyetlen országával sem, tehát Franciaországgal sem lehet hadiállapotban a fegyverszüneti egyezmény óta, s ha Románia ismét tagja az antantnak, akkor Romániával sem. Irtózatosak a következményei annak, hogy a magyar kormány nem lát át idejében a francia-román cselszövésen. Ha átlát rajta, akkor a Károlyi-kormány minden bizonnyal felhagy mérhetetlen belpolitikai aktivitásával, és a hadsereget nem feloszlatja, hanem honvédelemre mozgósítja. Amire a tanácsköztársaság kormánya már nem lesz képes, a Károlyi-kormány még képes volna: megvédhetné az országot a demarkációs vonalig. S a békeszerződés akkor ezt a határt szentesítette volna…

* Püski, Budapest, 1991.