Egyik nap jóindulatúan figyelmeztetett a szobatársam, egy melák, történelem szakos hallgató, vigyázzak arra, mit mondok, mert besúgók vesznek körül bennünket.
– Kik? Hol?
– Egész pontosan nem tudom, de hogy ebben a szobában is, az tuti fix.
– Nana! – tamáskodtam. – Nem élünk mi már ilyen időket. Gheorghiu-Dej alatt még megjárta, de most hogy elpatkolt, bocs, elköltözött, nem igen fordul elő már ilyesmi. Nem azért mondom, de, látod, engem is egyből felvettek a pedára. Pedig akkor még Gheorghiu-Dej volt itt a kisisten.
– És?
– Nem érted? Édesapám pap volt, mint Miske László például, nagyapám kulák, mint a Széles Anna apja is. Ismered őket?
– Nem.
– Még nem – tettem hozzá nyomatékosan –, de nem adok három évet, és te is megismered a nevüket.
– Tehát színészek. És?
– Őket is felvették, úgyhogy ne beszélj te nekem itt spiclikről.
– Furcsa – zavarodott meg a szobatársam. – Az egyik barátom anyja bárónő… volt, és szegény fiú a mai napig sem talált olyan egyetemre, ahonnan vissza ne dobták volna az aktáit.
Mi tagadás, ilyesmiről én is hallottam, meg a téglákról is, ezért elhatároztam, megpróbálom kideríteni az igazat.
– Tatăl nostru, care eşti în ceruri, sfinţească se numele tău…  [román: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…] – mormoltam este villanyoltás után a sötétben.
Másnap már hívatott is Czire elvtárs, a csoportunk politikai tanára.
– Hallom, Nagy elvtárs, maga imádkozni szokott esténként.
Hát ez bejött! Minden kétség kizárva: tényleg besúgók vannak a diákszállón, ráadásul saját szobámban. Elmosolyodtam, és elképzeltem magamban, mi lenne, ha hirtelen rám fogná azt a bizonyos revolvert, amiről nemrég mesélte, hogy ez minden politikai tanárnak kijár … hivatalból. Érdekes város ez a Vásárhely! Hát itt minden nagy ember pisztollyal jár be dolgozni?
Még nagyapó is arról adomázott a jó múltkor, hogy Tolnai Lajos, aki nemcsak szimpla író volt, hanem lelkész is, övébe szúrt stukkerrel prédikált a templomban.
– Most min mosolyog? Azt hiszi, viccelek?
– Eszemben sincs, csak az az igazság… Bocsánat, de ezen tényleg muszáj nevetni.
– Úgy! – torzult el a tanár arca hirtelen. – Mindjárt meglátjuk, mitől van olyan virágos jókedve – húzott maga elé egy nyomtatványt. – Ez itt a felvételi bejelentőlapja. Emlékszik, miket írt be maga akkor, Nagy elvtárs?
– Magától értetődik.
– Anyja neve, foglalkozása?
– Nagy Margit, tanítónő.
– Az apjáé?
– Nagy János, református lelkipásztor.
– A nagyapjáé?
– Nagy Albert, nyugdíjas néptanító.
– És kulák – hangsúlyozta a professzor.
– Ezt… ezt nem írtam be. Be kellett volna?
– Azt a jó reggelit magának! – emelte fel a hangját az öntelt, magabiztos, egyébiránt meglehetősen fiatal professzor. – Így hallgat maga nálunk politikai gazdaságtant és tudományos szocializmust?
– Én… Bocsánatot kérek, de…
– Hallgasson, és örüljön, ha nem zárjuk ki a főiskoláról aktahamisítás és tiltott vallásgyakorlat vádjával.
– De én tényleg… Mindegy, hagyjuk, csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy az a fohászkodás, ami miatt most itt vagyok, egyszerű humbug volt – gyulladtam be egy pillanatra.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, hogy csak heccből… Tetszik tudni, hogy van ez, hiszen ön is volt egyetemista? Ökörködünk, heccelünk, ilyenek a diákok. Még hogy imádkoztam! Nevetséges! Melyik magyar fiú tud románul imádkozni, merthogy románul imádkoztam, nem igaz? Talán még ön sem, vagy tévedek?
– Folytassa!
– Ezennel töredelmesen bevallom, hogy az egész imából nem tudok többet, mint: tatăl nostru, care eşti în ceruri, sfinţească se numele tău.
A tanár elhitte (vagy csak úgy tett mintha elhinné?), és azzal váltunk el, hogy máskor gondoljam meg jobban, mit teszek, továbbá elvárja, miszerint a jövőben minden gyanús, Pártunk és Kormányunk politikájával ellentétes nézetet valló személyről, legyen az a főiskola portása vagy akár Lapohos rektor elvtárs is, neki személyesen referáljak.
– Megértette?
– Meg.
– Rendben! Elmehet. Aztán vigyázzon: egy szót sem senkinek, különben repül, ezt már most megígérhetem magának.
Kellemetlen alak. Nem hiába tartottam tőle eddig is – kullogtam ki a tanári szobából, és rettenetesen szégyelltem magamat, amiért így meghunyászkodtam előtte. Az tény, hogy románul nem tudok imádkozni, de mi köze hozzá Czirének, akármilyen nyelven is fohászkodom Istenhez. A román alkotmány szerint ehhez igenis jogunk van, vagy rosszul értelmezem az alkotmányt. Arra meg várhat a cowboy úr, hogy én is beálljak a besúgók sorába.
A 2. másodév vizsgái, hál’ istennek, sikerültek. Jövőre végzek, utána államvizsga, és mehetek Csajágó Röcsögére oktatni. Előreláthatólag távol minden cirkusztól és írói munkától – vetettem számot józanul a helyzettel. Amit elérhettem, elértem, a többiért meg nem nagy kár, hiszen úgyis csak… délibáb volt. Szép, csábító, de semmi köze az élethez. Szegény Teofil! Vajon neki, hogy sikerült mindezt feldolgoznia magában?

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. június 15. 08:02

   Elképzelem,mi lett volna,ha történetesen németül mondod el a herrgottot.Nem csak tiltott vallásgyakorló,hanem egyenesen fasiszta lett volna belőled.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. június 15. 09:37

   Jó gondolat! Utólag bánom, hogy (a hecc kedvéért) akkor nem jutott eszembe.

3. gergely:
   2014. június 15. 15:26

   Nem értettem: ki volt a spicli?

4. Cseke Gábor:
   2014. június 15. 15:34

   valaki.. Rejtő modorában neduddgi

5. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. június 15. 16:30

   Miután még hárman voltak a szobában, egy (?) a három közül volt a spicli, de hogy pontosan ki, azt a mai napig sem sikerült megtudnom.