Ha azt mondják (írják): Verdun, Somme, mindenki tudja, hogy a Nagy Háború talán legnagyobb csatatereiről van szó. Ha azt mondják, Przemysl, minden magyar tudja, hogy a lengyelföldi (osztrák-magyarul: galíciai) erődről van szó, ahol a Nagy Háború egyik legvéresebb  ostroma zajlott. Ha az mondják, Doberdó, Isonzó, Piave …Nagy temetőink rémlenek fel előttünk. (Ha azt mondják, Limanova vagy Gorlice vagy Otranto – sokan tanácstalanul bámulnak, pedig ezek a kevés győzedelmes ütközeteink színhelyei a Nagy Háborúban…)
Ha azt mondják, Falkland, mindenkinek az anakronisztikus argentin-brit ’háború’ jut eszébe, 1982-ből. Semmiképpen sem az I. világháború egyik brit-német tengeri ütközete. Pedig a Nagy Háború részben azért vált világháborúvá, mert hadszínterei is felölelték szinte az egész ismert világot. S mert az addig létrejött világ majd’ minden állama így vagy úgy elkötelezte magát valamelyik oldal mellett (akár úgy, hogy egyik mellé sem állt, azaz semleges maradt).
Az osztrák-magyar haderő szárazföldön nem távolodott el nagyon a Monarchia határaitól; a hadiflotta (nem sok vizet zavaró) tevékenysége sem terjedt túl az Adrián. A szövetséges németek viszont eljutottak az Óperencián túlra is.

A német császári haditengerészet a század elejétől állított hadrendbe egyre újabb és egyre több hadihajót. Az SMS  Gneisenau a német birodalmi flotta páncélos cirkálója volt (az SMS nem a mai mobiltelefonos esemest jelöli, hanem hogy ’Őfelsége /hadi/hajója’ – Seiner Majestät Schif – a felség a német Kaiser volt; ugyanezt a rövidítést használták a K.u.K. hadihajókra is, ahol a felség nem csak császár volt, hanem /magyar/ király is…).  A flotta kelet-ázsiai hajórajában ’szolgált’ (ezt két páncélos és négy könnyű cirkáló, valamint három segítő-ellátó hajó alkotta). A háború kitörésétől Maximilian Graf von Spee admirális (altengernagy, mint Horthy Miklós is) parancsnoksága alatt brit, francia és (az antanttal szövetséges) japán hajókat támadtak; majd a brit túlerő elől az óceán másik partjára, Chiléhez hajóztak, ahol 1914. november elején sikerrel szálltak szembe egy hasonló erejű brit hajórajjal. Győztes csatájuk után átkeltek a Magellán-szoroson a másik óceánra, hogy a stratégiai szénraktárnak (is) használt Falkland-szigetekről kiegészítsék fogyó szénkészletüket. De 1914. december 8-án, még mielőtt elérték volna a szigeteket, egy erősebb brit flottaegység szétverte őket (a Gneisenau és a másik páncélos cirkáló elsüllyedt, csakúgy, mint a négyből három könnyű cirkáló). A brit hajók csak néhány túlélőt tudtak kimenteni a jéghideg vízből.

Érdekesség: a győztes brit flottaegység része volt a HMS Otranto is (A HMS – His/Her Majesty’s Ship – ugyanazt jelzi, mint a német illetve az osztrák-magyar rövidítés), amelyet a chilei vesztes csatából megmenekülve soroltak át ebbe a hajórajba. Utasszállító gőzhajóból  (SS – Steam Ship) átalakított hadihajó volt, amely később – csapatszállítóként – a háború végén a brit partoknál süllyedt el. Nem sikerült ’kikutatnom’, miért nevezték el így (az egyik győztes otrantói –  ez az Adriai-tengert a Földközi-tengerrel összekötő szoros –  csatát 1917-ben Horthy Miklós vezényelte a Novara gyorscirkálóról; ez alapozta meg gyors tengerészeti előmenetelét a háború utolsó hónapjaiban).

A német hajórajnak volt elegendő szene, hogy hazatérjen – inkább a lőszere volt fogyóban, ezért sürgették a tisztek Spee admirálist, hogy minél gyorsabban térjenek haza. Az altengernagy viszont úgy döntött, hogy menetközben borsot tör a britek orra alá: kissé kifosztja a falklandi raktárakat és lerombolja a rádióállomást. A chilei Valparaiso kikötőjében állomásozó német (kém)hajóktól azt a felderítő jelentést kapta, hogy Port Stanley környékén nincs brit hadihajó. A háború után elterjedt az a vélemény is, hogy ezt a ’megnyugtató’ üzenetet a brit elhárítás küldte, a feltört német haditengerészeti rejtjel-kód felhasználásával. A demonstratív (és fölösleges) szénlopásra érkező német hajóraj ily módon nem tudta, hogy egy nappal előttük éppen a lerohanásra kiszemelt Stanley kikötőjébe érkezett egy brit hajóraj, két korszerű és nagy tűzerejű csatacirkálóval, négy páncélos cirkálóval, két fürge könnyűcirkálóval és egyéb hajóegységekkel. A Stanley előtti csatában – egy könnyűcirkáló és egy ellátó hajó kivételével – a teljes német hajórajt a tenger fenekére küldték (a megmaradt és egérutat nyert SMS Dresden sem kerülhette el sorsát: három hónap múlva, Chile partjainál – a Robinsonról elhíresült Juan Fernández szigeteknél – őt is elsüllyesztették a britek). A falklandi csatában életét veszítette Spee admirális is (két haditengerésztiszt fiával egyetemben). Vilmos császár kézírásával fennmaradt egy cédula, melyen ez állt: kibogozhatatlan titok marad, mit akart Spee a Falklandnál.

A brit büszkeség nem engedhette már akkor sem, hogy megtépázzák glóriájukat: a (semleges) chilei partoknál elszenvedett vereség után azonnal egy erősebb hajórajt küldtek a dél-atlanti területekre, hogy megleckéztessék a németeket (akikről sejtették, hogy megpróbálkoznak a falklandi szénkészletek megdézsmálásával). Stanley előterében elégtételt vettek a vereségért, ahogyan hetven évvel később – nagyjából ugyanott – az impertinens argentinokat is megalázták…

A németek azonban nem tanultak a leckéből: a II. világháborúban ugyanebbe a dél-atlanti térségbe küldték ’zsebcsatahajóikat’, hogy a szövetséges – főként brit – utánpótlási vonalakat rombolják. A chilei győzőről, Spee altengernagyról elnevezett Admiral Graf Spee páncélos nehézcirkáló (ezeket nevezték zsebcsatahajóknak), korszerű fegyverzettel és radarral (!) ellátva hajózott a háború legelején a La Plata térségbe, útközben – majd’ három hónapon át – számos szállítóhajót megsemmisítve. 1939. december 13-án – éppen negyedszázaddal  a falklandi kaland után – a Rio de La Plata (focinyelven: River Plate…) torkolatnál az Admiral Graf Spee megütközött egy brit hajórajjal, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy (az 1945. február 15-ig semleges) Uruguay – közeli – fővárosának, Montevideónak a kikötőjébe vonult vissza, és menedéket kért. Csak három napra kaptak menedéket – ennek lejártakor a legénység nagyobb része partra szállt, a nyílt vizekre kormányzott hajót pedig az ott maradottak felrobbantották. A tengerpartról hatalmas tömeg bámulta az ingyencirkuszt.  Az uruguayi hatóságok engedélyével a hajó legénysége (az 1945. március 27-ig semleges) Argentínában, házi őrizetben várta ki a háború végét. Három nappal az Admiral Graf Spee felrobbantása után Langsdorff kapitány Buenos Aires-i szállodaszobájában főbe lőtte magát.

A Rio de La Plata-i csatát a II. világháború legnagyobb ’déltengeri’ csatájának tartják, vele véget is ért a németek dicstelen haditengerészeti szereplése a térségben. Az I. világháborúban  vívott Falkland-környéki csatáról pontosan ugyanezt lehet elmondani.

Szentgyörgyi N. József