4. K u t a t ó u t a k o n  P á p u a f ö l d ö n

Miközben Biró jó munkakörülményekre akadt új telephelyén, Karnbach beleegyezésével folyó menti expedíciót szervezhetett s a parti falvak életét tanulmányozhatta.
Eközben hazájából is kedvező híreket kapott: összegyűlt az általa kért anyagi segítség, bár nem a múzeum jóvoltából, hanem közadakozás révén. Biró ismertté vált Magyarországon, nem csupán Új-Guineából küldött anyagai, hanem a lapokban közzétett beszámolói révén is. A közvélemény nyomására indult be a gyűjtés, amelynek végösszege a kisemberek krajcáraiból adódott össze. A 3600 forint megérkezett a címzetthez, postájával és újságjaival együtt.
Új telephelyet választott magának, Stephansorbhan, egy elhagyott ültetvény közelében. Minél közelebb akart kerülni valamely pápua faluhoz. Ismerte a bennszülötteket, nem félt támadásuktól. Igaz, hónapok teltek el, míg a pápuák annyira megenyhültek a fehér ember irányában, hogy közeledtére nem ürítették ki a falvakat, de Biró nem adta fel a küzdelmet. Háza mellett gazdálkodásba kezdett, s mezőgazdasági kísérletei nagy hasznot jelentettek az Új-Guineai Társaság szakembereinek, megfigyeléseit ma is figyelembe veszik az ültetvények megszervezésénél.
Rengeteg bosszúságot okoztak neki a kullancsok, sebei elgennyesedtek, ezért aztán egy időre lemondott a bolyongásokról, s inkább gyűjteményét rendezgette. Nagy érdeklődéssel követte a hangyaleső, illetve a hangyák életét, viselkedésmódját. Négy hónapon át szinte teljes magányban élt, amikor egy napon összeakadt egy pápuával. Éppen rajzolt valamit, amikor motoszkálást hallott a háta mögött. Azt hitte, egy kutya, de aztán meglátta a bennszülött barátságos arcát, aki érdeklődve figyelte a rajzot. Kölcsönös hátbaveregetés, majd szivarozás következett, s barátkozásuk eredményeként a falu lakói visszaköltöztek Biró közelébe.
Utazónk arra készült, hogy a távolabbi, jabo támolok földjére jusson. Ehhez viszont itt kellett ismerőst megnyernie magának. Újdonsült pápua barátja segített neki ebben: néhány szolgával együtt ajándékokat vitt a hegyekbe, s amikor a fentiek ráálltak Biró fogadására, a pápua jelentette barátjának, hogy megtört a jég.
Biró kis szótárt is összeállított egy hittérítő segítségével, de bár ne tette volna: az illető alaposan összecserélte a szavak jelentését, s nagyobb zűrzavart okozott.
Csúnya baleset érte ekkor: lőtt egy szép varánuszgyíkot, de nem volt elég formalinja, amiben konzerválja, s így a gyík megromlott. Megelégedett volna a csontvázával is, de ahogy kibontotta a tetemet, ellepték a döglegyek. Az egyik légy megcsípte Birót, amitől az vérmérgezést kapott, majdnem elpatkolt. Gyorsan kivágta a sebet, de a biztonság kedvéért orvost hivatott. Mikor a sebész ellátta, nevetve jegyezte meg: kissé sokat vágott ki a húsból, de sebaj, fő, hogy túl van a veszélyen.
Négy legény kíséretében indult útnak a hegyvidék belseje felé. Mindenütt csönd, béke, természeti szépség. Egyre nehezebb volt az előhaladás, mert a pápuák szerettek toronyiránt menni: nem volt kenyerük a szerpentines kacskaringózás. Estére jócskán elcsigázódtak, s mikor másnap tovább indultak, egyre nehezebb szakaszok következtek, egyre melegebb és nagyobb fényesség lett. Szűk, katlanszerű folyosóban haladtak, mely összedobált vulkáni kőtömbökből állt össze. Sokszor már négykézláb haladtak tovább, a sűrű ködben csak egymás hátát látták.
A tetőn végre eloszlott a köd, 1100 méter magasságban voltak, s messze be lehetett látni a sziget belsejébe. Tovább indultak s furcsa tákolmányhoz értek: póznákon álló kunyhószerű építmény volt ez, emberi koponyák és lábszárcsontok voltak a teteje alatt. Biró volt az, aki megnyugtatta segédeit: csupán sírhelyre bukkantak.
Benedek Zoltán szavaival:
„Mészkősziklákkal tele újabb útszakasz következett. Késő délutánba hajlott az idő, amikor harci dobok hangját sodorta feléjük a szél. S ahol az ösvény kiszélesedett, egyszerre korommal feketére mázolt, zöld, sárga és vörös színű mintákkal tarkított népes csoport állta útjukat: pápuák voltak, teljes harci díszben, néma csendben. Hiába szólongatta őket Biró, nem válaszoltak. Ekkor, a Hanseman-hegységben szerzett tapasztalatok alapján, megparancsolta kísérőinek, hogy rakják le fegyvereiket és úgy közeledjenek a pápuák felé. A pápuák tanakodtak egy darabig, majd ők is lerakták íjaikat, dárdáikat. Megtört a komor, fagyos csend, és felvidult arccal közeledtek Biró felé. A nagy ölelgetésben olajos testükkel alaposan bemázolták Biró szakadozott ruháját. Majd készségesen segítettek a csomagokat cipelni. Ünnepélyesen felvonultak a falu vendégháza elé, ahol a tekintélyes férfilakosság fogadta a jövevényeket. Asszonynépségnek nyoma sem volt sehol a faluban.
Ez a falu egészen más volt, mint azok a pápua falvak, amelyekben Biró Lajos eddig járt. A házak itt is cölöpökre épültek, de nem kör alakban, hanem egy sorban. Csak a vendégház volt külön egy tisztáson. A fő építőanyag a bambusz volt. Ezt rostból font gyékény és pálmaháncstető egészítette ki. A házba egy lépcsőszerűen kivésett gerendán lehetett feljutni. A padlózat sűrűn egymás mellé kötözött rudakból állt. A gyékény-falak mentén mind a két oldalon fekvőhelyek voltak. Ezeket széles deszkából rótták össze, s hevenyészett gyékénnyel választották el egymástól. A jobb oldal a férfiak, a bal oldal a nők számára szolgált éjszakai fekhelyül. Mindenik ágy alatt tűz égett. A csípős füstben néha alig lehetett látni a bent levőket. A füst, a vörös és fehér agyag, amivel testüket bekenték, no meg a rátapadt piszok szolgált védelmül a hideg ellen. A jabo támolok ugyanis, ellentétben a tengerparti pápuákkal, a mosakodást nem tartották életszükségletnek. Fürödni ritkán szoktak. A házak eleje gyékényfallal volt elzárva, a hátsó része viszont, amely közvetlenül a patakra nézett, nyitva állt. Ezen az oldalon volt az illemhely is- Ügyes és jó megoldás volt, mert a házak szemetét így nyomban leöblítette a patak…
A faluban rengeteg volt a sivalkodó kismalac. Biró tudta, hogy az asszonyok a malacokat úgy kezelik, akárcsak a csecsemőket, este pedig összefogdossák őket, és elosztják egymás között a fekhelyükön. Ember és állat így melengeti egymást a magas hegységben, a hűvös éjszakában.
A gyerekekkel Biró nagyon hamar barátságot kötött. Hoztak is neki a szivarmaradékokért bogarat, gyíkot, békát, amit csak leltek. Nagy áhítattal figyelték, amint kézinagyítójával vizsgálgatta azokat. Az egyik béka láttán Biró szeme felragyogott. Kezébe került állattani kutatásainak egyik legbecsesebb példánya: egy ismeretlen békafaj, petéivel együtt. Ennek a békafajnak az a biológiai jelentősége, hogy a többi békától eltérően az embrió látszólag minden átalakulás nélkül készre fejlődik a petében.
Másnap Biró felkapaszkodott egy kopár hegyoldalra, hogy bepillanthasson a hegyvidék belső területeire. Távcsövével végigpásztázta az eléje táruló hatalmas völgykatlant, s meglepődve tapasztalta, hogy itt is, ott is lakott területek vannak. Kísérője megerősítette Biró jelzéseit, hogy ott is pápuák laknak. Ezekkel ők nincsenek kapcsolatban, mutatta, hogy – előttük van egy nagy szakadék, és ezen nem járnak át. A szemlélődés befejeztével Biró a magaslat másik oldalán igyekezett vissza a faluba. Mint minden kíváncsi természetjáró, ha tehette, lehetőleg nem ment végig még egyszer egyazon úton. Most aztán olyan látványban volt része, amelytől földbe gyökerezett a lába: az egyik hajlaton túl meredek, csipkézett mészkőfal tornyosult előttük, s az szél- és vízvájta üregekkel volt tele. Ezekben a fülkeszerű képződményekben múmiák tucatjai bámultak a semmibe. Biró hidegvérű, bátor ember volt, de amikor meglátta a kiaszott, üres tekintetű koponyákat, reszketni kezdett a lábszára. Néhány perc múlva megértette, hogy a falu sziklatemetőjébe tévedt. Amikor pedig közelebbről megvizsgálta a múmiákat, megtalálta a magyarázatát is ennek a szokatlan temetkezési módnak. A falu alatt a cölöpsírok tiszteletet kiérdemlő harcosok csontjait őrizték, itt viszont többnyire asszonyok alaposan megfüstölt és kiaszott tetemei sorakoztak.
A következő napokon megnézte az ültetvényeket. A termőtalaj mindössze pár centi volt, alább a kemény kőszikla helyenként kilátszott. A vékony termőtalajt látva értette meg, hogy miért nem ássák le a halottakat. Miért kell az egyik tetemét póznára kitenni a keselyűk táplálékának, és miért kell a másikat megaszalva a sziklák zugába dugni. A kemény kősziklába a pápua nem tud sírkamrát ásni, a végtisztességet mégis megadja szeretteinek.”
Biró nagy érdeklődéssel követte nyomon a kőbalta készítésének technikáját. E faluban megtanulta, hogy ez egy roppant bonyolult és tudásigényes művelet, amit csak a legjobb mesteremberek képesek elvégezni. Részletesen leírhatta, hogyan veszik munkába a nyersd követ, amely több mester keze nyomán lesz aztán használható szerszám.
Több hetet töltött a faluban, s expedícióját sikeresnek tartotta, ráadásul kifogta a száraz időszakot: egész idő alatt jól érezte magát. Hazaérve beköszö9ntött az esős évszak, amitől betegsége is kiújult, többet volt ágyban, mint fent. Szerencsére, sikerült a környéken feltárnia mindent, amit csak lehetett. Felhagyta a barakklakását, s visszaköltözött a kolóniára. Úgy döntött, nem megy át más vidékre, amíg meg nem találja elődje, Fenichel Sámuel sírját. Hiszen elutazása előtt megígérte volt az apjának.
Fenichel őelőtte tanult a nagyenyedi gimnáziumban, ahol megtanulta az állatpreparálást, illetve Herepei Károly történelemtanár beléje oltotta a régészet szeretetét. Az ő ajánlólevelével vágott neki a nagyvilágnak, s Bukarestben keresett megélhetést. Laboráns lett az állatorvosi főiskolán, majd szorgos munkája hírül menvén, Grigore Tocilescu, a Román Nemzeti Múzeum igazgatója magához veszi osztályőrnek, majd rábízza az adamclisi ásatások vezetését. Mikor visszatér Bukarestbe, megismerkedik egy Grubauer nevezetű német vállalkozóval, aki felajánlja neki, hogy Új-Guineába viszi, fedezve költségeit, neki csak gyűjtenie kell. Fenichel lelkesen rá is állt, kitelepedtek, de alig látott munkának, Grubauer lelkesedése odalett, s három hónap után sorsára hagyta a kutatót, aki szívesen dolgozott volna tovább, de 1893-ban elvitte a veseláz.
Biró heteken át járt elődje nyomában, végigkérdezte a falvakban, látták-e, ismerik-e az általa elővett fényképen szereplő férfit. Bongu faluban végre, ketten is ráismertek egy általuk Pintyel-nek nevezett idegenre, akinek még a házát is meg tudták mutatni, ahonnan „egy nagy csónak” vitte magával, amikor betegen az ágynak esett. Biró a misssziókórházban folytatta a kutatást, ahol a legidősebb ápolónő, Auguszta nővér emlékezett Fenichelre, hiszen az ő karjai között szenvedett ki, s a stephansorti temetőben a sírját is felkeresték. Biró olyan jó fényképet készített a nyughelyről, hogy 1970-ben Balogh János kutató ennek alapján talált rá.
Biró ekkorra alaposan belefáradt a munkába. A Stettin nevű hajót várta, hogy Szingapúrba utazhassék, feltölteni készleteit, no meg az egyre elmérgesedő fehér ember-bennszülött viszony miatt.
Mire Szingapúrba ért, súlyos beteg lett, s nyomban kezelésre szorult. Szerencséje volt a pihenéssel és a viszonylag normálisabb éghajlattal, hamar talpra állt. Mihelyt jobban érezte magát, a könyvtárakat bújta, átrágva magát a trópusokról szóló egész szakirodalmon. Később átutazott a malájföldi Kuala Lumpurba, majd az erdőket kezdett járni, s megkezdte felszerelése kiegészítését. Mintegy harminc ládányi anyagot és cseretárgyat vásárolt össze. Visszaúton kiszállt Jáva szigetén, hogy botanikai ismereteit gazdagíthassa.
1898 júliusában átköltözött Új-Guinea keleti részébe, a jabimok földjére. Itt is volt egy német ültetvény, de évekkel korábban, a környező pápua falvakkal együtt egy földrengés és a bekövetkező szökőár áldozatául estek. Mikor Biró megérkezett, csak egyetlen missziós épület állt, ahol ő is meghúzta magát. Jelenléte fellendítette a misszió forgalmát: az addig hajthatatlan, a vallásra érzéketlen őslakosok kíváncsian keresték föl a tücsköt-bogarat gyűjtögető tudóst, csak úgy hordták neki a mindenféle tárgyakat, madarakat, rovarokat. A papok kihasználták a megnövekedett érdeklődést és szent énekekkel mulattatták a vendégeket, ami nagyon tetszett nekik.

Miután kitapasztalta a vidéket, bemerészkedett a hegyek közé, ahol a missziónak volt egy másik épülete is, amit a félsziget túloldaláról, az újjáépített Katika faluból lehetett megközelíteni. A tenger felől, lélekvesztőn közelítette meg a falut, s meglepetve látta, hogy az egész falu a parti homokban hever. Kiderült: influenzajárvány tört ki Katikában, s a napsütés, a tengerparti légmozgás volt az egyedüli gyógyszer ellene. Visszafelé már a szárazföldön tette meg az utat, majd alig egy hét múlva ismét a hegyekbe ment, s ritkaszép madarakat sikerült elejtenie. Igyekezett kihasználni a száraz időszakot. A kai törzs képviselői vendégházat rendeztek be számára, amíg a vidéken gyűjtögetett.
Egyik sétája közben mézzel teli odvas fára bukkant a falu szélén, s elnézte a fullánk nélküli méhek szorgoskodását. Már-már megkóstolta volna a mézet is, de kísérője szörnyülködő képétnek, vad fintorainak hatására elállt tőle. Pápua barátja aztán meg is mutatta, honnan gyűl az itteni méz: oszlásnak indult dögökről és pöcegödrök bűzös levéből. Kóstolgatás helyett inkább csak befogott néhány példányt a furcsa rovarból.
A kai törzsnek köszönheti, hogy a törpe pápuák népére bukkant, akik a messzi, belszigeti hegyvidéken éltek. Igaz, ő már nem tudott odáig elmenni, de feljegyzései nyomán pár évtized múlva egy holland expedíció sikeresen igazolta Biró értesülését.
A missziós telepről Biró a French szigetcsoportra költözött, amely füzéralakban helyezkedett el, s csupán dagálykor lehetett biztonságosan közlekedni közöttük. Falvaik sűrűn helyezkedtek el, a lakosság kókuszdiót gyűjtött és koprakészítéssel foglalkozott.
Karácsonykor egy Tigudu nevű falucskába érkezett, amelynek lakói jól tartották a vendéget. Itt ismerkedett meg a sült repülőkutyahússal, amely a legfinomabb szárnyaséval vetekszik. A fikuszfákon tanyázó nagytestű denevérek vékony szárnycsontjaiból tűt készítettek. A lakoma után ünnepi tánc kezdődött, amelyben allegorikus jeleneteket játszottak el, így például táncba foglalták a repülőkutya életét is.
A következő szigeten, Tamiban a fafaragók munkájával ismerkedett, s gyűjteménye mind gazdagabb lett a kőkorszakbeli fafaragványokból. A Tami sziget fafaragói az egész szigetvilágban híres és elismert mesteremberek voltak, termékeik mindenüvé eljutottak.
Birónak sikerült megfigyelnie a bennszülöttek hitvilágát, amelyen a misszionáriusok csak elszörnyülködtek, pogányságnak tartva minden pápua hagyományt. Biró komoly vitákat folytatott az atyákkal, követelve, hogy tartsák tiszteletben a civilizáció más fokán élő törzsek gondolkodását, lelki beállítottságát, mert csak így tudnak majd zökkenőmentesen fejlődni.
Visszament a misszióba, ahol rossz hír fogadta: a gyarmati felügyelőség iszonyúan nagy adót vetett ki rá, mint nem birodalmi állampolgárra, aki igen értékes küldeményeket juttat el különböző múzeumokba. Az senkit sem érdekelt, hogy mindezért Biró csupán igen kis töredékét kapta vissza.
Biró egyre jobban félt attól, hogy a gyűjtött anyag feldolgozását, papírra vetését és összegzését már nem fogja tudni befejezni, pedig ezt tartotta élete fő céljának. Az adóztatásról szóló kellemetlen hír nem javított munkamorálján.

(Folytatjuk)