Látogatás az észak-olaszországi katonai temetőkben

Ki a vesztes? Ki a nyerő?
Erőtelen mindkét erő,
Győztes, legyőzött – mint ahogy
Két birkózó egymásra rogy.
Arany János

Voltak, akik hazamentek, és voltak, akik örökre itt maradtak. Kolozsvárról, Kassáról, Debrecenből, Szegedről, a „délibábos rónákról” indultak el, s most itt alusszák álmukat az égbenyúló vörös bércek tövében.
A Brunico-i [Bruneck, Dél-Tirol. Szerk.] domboldalon, a vár árnyékában, hordja a szél a havat. Csúszós, jeges úton kapaszkodunk fölfelé. Nem éppen sétára alkalmas idő! De mi síszabadságunkról jöttünk, nincs más alkalmunk, hogy tisztelegjünk I. világháborús hősi halottaink előtt.
Hántolatlan fából durván (de ötletesen és szívvel) összeácsolt primitív fakeresztek. A barátra, ellenségre egyformán kiterjedő kegyelet karácsonyi fenyőgallyakkal díszítette föl őket. (Nekünk, akik 1945 után a győzök basáskodó emlékműveit láttuk, s lelki szemeink előtt vannak még a budai utcákon meztelenre vetkőztetett, megrugdalt halottak – elgondolkoztató párhuzam! Bizony, nem előre, hanem visszafelé „fejlődött” az utóbbi évtizedekben a világ!)
Hordja a szél a havat… Magyarok, olaszok, németek, horvátok, arabok és zsidók – vegyesen. Micsoda béke! Micsoda csönd!
Mire a Cortina d’Ampezzo felé vezető útra érünk, kisüt a nap, s szemfájdítóvá erősödik a ragyogás. Meredek sziklafalak tövében kanyargunk, hogy elérjük a másik katonai temetőt. A keresztek itt mind egyformák: nyakig hóba süppedtek. Meghatott kíváncsisággal silabizáljuk a rozsdamarta neveket:

Kovács János (1916. március 11.), Szűcs Ferenc (1916. november 9.), Máté Pál (1916. február 3.), Farkas Dénes (1917. március 7.), Beczerdy Ferenc (1917. március 9.), Farkas János (1917. március 7.) és még egyszer Máté Pál (1916. március 11.). – Egy kivételével csupa téli, kora tavaszi halott.

A sziklák közt még itt-ott látni (Istenkísértő magasban!) a lőállásokat.
– Volt, akit meg sem sebesítettek, csupán lezuhant! – jegyzi meg valaki.
A kis kápolnánál elhelyezzük nemzetiszín szalaggal díszített koszorúnkat, és elénekeljük a Himnuszt. De hogyan magyarázzuk meg a fiataloknak, hogy miért kellett katonáinknak az Alto Adige, a Piave melletti gyilkos állóharcokban meghalniuk, miért kényszerítették az alföldi fiúkat alpinista ügyességre?
Szárazon, könyörtelenül kopognak az adatok: – Az I. Világháborúban 530 ezer emberünk esett el, másfélmillió sebesült meg. A legnagyobb veszteség a színmagyar vidékeket érte: Fehér megye felnőtt férfilakosságának 47, Jász-Nagykun-Szolnok megye férfilakosságának 46%-a veszett oda. (Ha népszaporulatban gondolkodunk, micsoda kiesés!) Mint már annyiszor azelőtt és azután: idegen földön, idegen érdekekért!
Társaságunk egyik tagja röviden összefoglalja az I. VH eseményeit, az „isonzói csaták” történetét (amelyekbe a Dolomitok környékén lezajlott harcok is beletartoznak), s végül – hogy a dolognak érzelmi színezete is legyen -, elmondja, amit egyszer az öreg Czupi Bálinttól hallott:
«Hatalmas túlerővel szemben harcoltak a magyarok. Nagy részük el is esett, de a lőportól fekete arcú sebesültek utolsó erejükkel is fölemelkedtek, tovább tüzeltek az ellenségre. – Ördögök! – rémültek meg a babonás olaszok, és elfutottak…»
Később egy antant-repülőgép babérkoszorút dobott a végleg elcsöndesedett doberdói csatatérre Gloria victis (dicsőség a legyőzötteknek) fölirattal.
Akkor, úgy látszik, még léteztek „lovagias ellenfelek”…

Lugano

[Forrás: Argentínai Magyar Hírlap, 2014. március – a kiadványnak ez volt a legutolsó, búcsúzó lapszáma]