Azt hiszem, hogy korosztályom, a Ceaușecu-diktatúra alatt megélt nyomorúság ellenére, a világtörténelem legszebb, legboldogabb korát éli. Élte. A technikai robbanás, a jóléti fejlődés, a világ megismerhetősége, az utazási lehetőségek sokasága, s nem utolsó sorban a háborúk hiánya olyan távlatokat biztosított széles tömegek számára is, amely, még ez előtt egy fél évszázaddal is, elképzelhetetlen volt.

Soha, sehol a jólétből nem részesedtek annyian, mint ma, gazdálkodva egy olyan jövedelemből, amelyet valójában nem is termeltek meg. Korunk az utolsó, vagy utolsó előtti felvonása ennek a főleg pazarlásra, a javak pusztítására épülő társadalomnak. A luftballon, amelyet fenntartható fejlődés címen jegyzet a történelem, valószínű az utolsó perceit éli. A világ most lassan eljutott oda, hogy a reálgazdaság növekedése nélkül nem lesz elosztható jövedelem.

A világot meg­is­mertük, kitárult előttünk, és várat­la­nul szűkülni kez­dett. Rá kel­lett jönnünk – s ez en­nek a válságnak az egyik leg­na­gyobb ta­nulsága –, hogy a világ, s ez alatt ért­hetjük, ha úgy tet­szik, az összes alap­anya­got a föld­del és a vízzel együtt, véges. És ez­zel együtt véges az úgy­ne­ve­zett fenn­tart­ható fejlődés is. Pár évti­ze­den belül az egy­ko­ri glo­ba­lizációs nyitáshoz ha­sonlóan majd a re­cesszió, a bezárkózás, elkülönülés fog bekövet­kez­ni. Min­den nép esetében a saját jólétének, mun­ka­he­lye­i­nek a védel­me. Most még, egy pár évig, évti­ze­dig, aki bírja mar­ja ala­pon, a pa­zarlás fo­kozódhat, le­cseréljük, újra és újra le­cseréljük a három, négy, vagy ötéves ko­csit, ki­dob­juk a két-hároméves bútort, el­dob­juk az alig fel­vett ruhát, mert ezt diktálja a di­vat, a dizájn ‒ szép ma­gyar szóval, a tartósság el­veszítet­te min­den varázsát, értékét. Ezt a ver­senyt még azok fej­lesztők (társa­dal­mak) is – lásd BMW, Mer­ce­des ‒ átvették, ame­lyek­nek a termékei, épp a megbízhatóságuk okán je­len­tet­tek értéket. Ala­cso­nyabb ka­tegóriájú ko­csi­kat kezd­tek gyárta­ni. Miközben a fenyők továbbra is nyolc­van évre nőnek fel. Miközben a fenyők továbbra sem nőnek az égig. S a bükkök se. A világ glo­ba­lizálódott, egy­re tágult, a fo­gyasztás egy­re bővült és telítődött. Mun­ka­he­lyek te­remtődtek ott is, ahol nem dol­goz­tak – a fej­lett országokból egyik napról a másik­ra te­lepítet­tek egész iparága­kat más országok­ba ‒, el­ve­szett a szak­mai tudás, s a reális tel­jesítmény helyét átvették a ban­kok… És per­sze, közben, úgy tettünk, mint­ha nem látnánk, mi történik. Nem akar­juk tu­domásul ven­ni, hogy ez csak úgy volt fenn­tart­ható, úgy volt le­hetséges, a fo­gyasztás és a jólét is, hogy a chi­lei vagy nigériai bányász, aki az éhínség küszöbén él, alul­fi­ze­tett. A dol­gozó em­ber alul­fi­ze­tett. A világon meg­valósult ter­melés, beépült a mi jólétünkbe. A túlfi­ze­tett spor­tolók, színészek, bankárok jólétébe. Úgy, hogy a „dizájn” inkább meg­határoz­ta a ko­csi értékét, mint a mo­tor tel­jesítménye, minősége. (An­nak idején, ami­kor a Gábor Áron­ban dol­goz­tam egy, a brassói trak­tor­gyárból ha­zatért öre­gebb sza­ki el­mond­ta, hogy váltot­ta fel a mennyiségi ter­melés a minőségit. Áttértek a da­rabbérre. A főmérnököt, aki ra­gasz­ko­dott a minőséghez, el­vitték a Duna-csa­tornához egy rövid időre. És ők, akik a minőséghez ra­gasz­kod­tak, rádöbben­tek, hogy a kezdők, rossz minőséget gyárta­nak ugyan, de kétszer annyit ke­res­nek, kétszer annyi pénzt visz­nek haza. És két hónap után átáll­tak az új világ szabálya­i­ra.)
De eljött a pil­la­nat, ami­kor, ha a gyer­me­ke­ink jövőjére gon­do­lunk, át kell gon­dol­nunk, hogy mit aka­runk a fo­lya­tatásban. Ha lesz. Mert eljön az idő, ami­kor a török, vagy bra­zil pa­ra­di­csom, csak drágább lesz, mint a ha­zai. Drágább lesz, mint amit a saját kertünk­ben meg­ter­mel­hetünk. A tej is. A hús is. A munkának is értéke lesz! Bekövet­ke­zik a kijóza­nodás. Va­la­kik, akik­nek ed­dig az volt az érdekük, hogy a te­her­szállítás olcsóbb le­gyen, mint a vasúti szállítás, valószínű már végzik a meg­fe­lelő fej­lesztése­ket. Az fog történni, ami a ci­ga­ret­ta­ipar­ral, a ha­tal­ma­sok el fog­nak gon­dol­koz­ni, hogy az-e jó, ha hagyják, hogy ci­ga­rettázzon az em­ber, tönk­re­men­jen az em­be­ri szer­ve­zet, per­sze így nő az egészségügy s a gyógy­szer­ipar for­gal­ma, vagy a me­gelőzés leg­alább annyi­ra fon­tos lesz, mint a véde­kezés. Rá fo­gunk jönni, hogy a környe­zetvéde­lem, a természetvéde­lem fon­to­sabb lesz, mint a fenn­tart­ható fejlődés maga. Per­sze, ne ért­se­nek félre, a fejlődés, fej­lesztés soha nem fog leállni, csak sok­kal szűkebb lesz az a réteg, aki része­se­dik belőle. Aki gyor­sab­ban és ha­ma­rabb al­kal­maz­ko­dik mind­eh­hez, az fenn­ma­rad, a többi a kerítsen át, ami le­het országhatár is, nézhe­ti, hogy a másik, ho­gyan, s miként él. Van­nak már je­lek erre. Kína szabály­oz­ta a születése­ket. Svájc, Hol­lan­dia, Német­ország, de egyáltalán min­den ország kezd rádöbben­ni, hogy a bevándorlási po­li­tikája rossz. S nem­csak azért, amitől ret­teg­nek egye­sek, hogy eltűnik a fehér faj, nem. Egy­szerűen szürre­a­lis­ta idők jönnek. Ma ki­je­lentésében leg­tovább a német álla­mi bank elnöke ment, aki ki­je­len­tet­te: a mu­zulmán népesség be­te­le­pedését meg kell akadály­oz­ni, mert a sza­po­rodásuk mu­tatójuk többszöröse a néme­tekének, s csak a bu­taságot ter­me­lik újra. Nincs messze az az idő, ami­kor a követ­kező ki­je­lentés pe­dig az lesz, „csak az szülhet gyer­me­ket, aki el tud­ja tar­ta­ni azt”. És így tovább, és így tovább.

Forrás: eirodalom.ro